Rettenetes forróság volt Jerikóban. A kutyák a házak rövidke árnyékában hevertek és lógó nyelvvel lihegtek. A tyúkok is árnyékba húzódtak, mert a felforrósodott homok már nagyon sütötte a lábukat.
    A házból hangos veszekedés zaja szűrődött ki. Timeus ugyanis hiába próbálta munkára ösztökélni legényeit a sátorkészítő műhelyben, olyan meleg volt és annyi volt a légy, hogy semmire sem mentek odabenn. Végül megelégelte a veszekedést a legényekkel és elzavarta őket.
    - Menjetek haza, pihenjetek le, és ha megenyhül az idő, délután jöjjetek vissza, akkor befejezzük ezt a sátrat.
    A legények elszéledtek, Timeus meg kiült a műhely elé a kispadra a fa alá egy kupa vízzel kevert borral és ő is szundikálni készült a nagy melegben. Úgy elcsendesedett a város, mintha Jerikóban senki sem lakna, minden ember árnyékba húzódott. Timeus felhajtotta az italt, hátradőlt, de nem jött álom a szemére. Megint csak a fia jutott eszébe, a fia, aki az ő szégyene, a fia, az az istenverte vak fiú. Félhangosan kifakadt:
    - Ó, Magasságbeli, miért is vertél meg ezzel a vak gyerekkel? Miért kell nekem szégyenkeznem, hogy nincs egy egészséges fiam? Ki fogja tovább vinni ezt a műhelyt? Ki fog engem támogatni öreg koromban? Aj, jaj, megvert engem a Magasságbeli!
    Léptek zaja hallatszott egyszerre, Timeus felnézett és a saroknál éppen befordulni látja Ben Jozef rabbit.
    - Hej, rabbi, a Magasságbeli áldjon meg, hogy lépteidet errefelé vezérelte. Ne vesd meg szerény portámat, jöjj telepedjél le itt a kispadnál. Hadd hozzak neked is egy kupa italt, mert már rég akartam veled beszélni, tőled tanácsot kérni.
    - Áldjon meg téged is a Fennvaló! Ha ilyen kedvesen kínálsz helyet, nem tehetem meg, hogy szó nélkül elmenjek házad mellett. No, és ebben a melegben bizony jól fog esni egy kupa ital, csak hűs legyen!
    Ezzel a rabbi letelepedett a kispadra, Timeus pedig ígéretéhez híven egy kupa italért lépett be a házba. Kisvártatva ott is volt az ital már mindkettejük kezében és csöndben kortyolgatták a jóízű italt. Aztán, jókora hallgatás után, Timeus megszólalt:
    - Ben Jozef rabbi, te híresen bölcs ember hírében állsz, és valóban nagyra becsüllek sok nagy tudásod miatt. Te ismersz engem, tudod, hogy sátorkészítő vagyok - állítólag nem is rossz, ami sátor a műhelyemből kikerül - de biztos nem mondok neked újdonságot, hogy van egy nagy szégyenem, van egy nagy keserűségem: a fiam vaknak született. Bizony, már huszonöt éve ennek. Akkor is ilyen meleg volt, akkor is kiültem ide a műhely elé a kispadra hűsölni, amikor Mirjam anyóka, a bába futott ide a házamból, hogy fiam született. Örömmel mentem az én drága feleségemhez, de csak sírást és jajgatást hallottam a házból. Akkor derült ki, hogy a fiam vaknak született. A szeme fehéren villogott ki az arcocskájából, ijesztően fehéren, mert nem volt szembogara. Sokszor perlekedtem a Magasságbelivel, hogy ezt a fiút miért adta nekem szégyenül, miért adta nekem büntetésül. Még nevet sem adtunk neki, ma is csak így emlegeti mindenki: Bartimeus, azaz Timeus fia. Mondd meg nekem, rabbi, miért született a világra? És mit kezdjek vele? Semmire sem jó, csak koldulni! Egy rendes iparos ember fia, és koldulni kényszerül! Miért? Miért? Miért?
    Nagy csönd váltotta fel a miérteket. Mindketten hallgattak. A rabbi azon gondolkodott, hogy mit is mondjon erre a panaszáradatra.
    Újból léptek zaja támadt, s a sarkon befordult Saul, a másik sátorkészítő, aki két házzal arrébb lakott. A zsinagógából jött, ő a déli meleg órákat ott szokta tölteni. Farizeus volt ugyanis, aki sokat tanult, sokat tanulmányozta az Írásokat. De gőgös is volt a tudására, lenézte Timeust. Nem csak azért, mert nem volt írástudó, hanem a fia miatt is. Soha nem állt vele szóba, soha le nem telepedett volna a kispadjára. De most, hogy meglátta Ben Jozef rabbit, széles mosollyal közeledett.
    - Nem volna-e kedved, derék rabbi, inkább az én házam előtt üldögélni, hogy okos dolgokról beszélgethessünk, ne csak úgy üresben teljék az idő?
    - Saul, Saul, - szólalt meg a rabbi - hogy is gondolkodhatsz így? Úgy gondolod, Tímeus mesterrel nem lehet okos dolgokról beszélgetni?
    - Hát erősen kétlem, hogy bármi okosság szóba kerülhetett közöttetek! No de lássuk csak, vajon miről beszéltetek? - válaszolt Saul.
    A rabbi jó erősen Saul szemébe nézett, és csak ennyit válaszolt:
    - A Fennvalóról beszélgettünk.
    Saulnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól, és anélkül, hogy helyet kínáltak volna neki, leült melléjük a kispadra.
    - Tudod, Saul, - szólalt meg Timeus - én tudom, hogy te lenézel engem, mert nem vagyok művelt, és ráadásul a fiam vakon született. De pont azt kérdeztem a bölcs rabbitól, hogy ez miért történt? Hogy a Fennvaló miért büntetett engem ezzel? Miért kell hordoznom ezt a szégyent?
    Megint nagy csönd támadt. Végül a rabbi szólalt meg:
    - Tudod, Timeus, a Fennvaló - áldassék a neve - kifürkészhetetlen. Az ő útjai nem a mi útjaink. Az ő tervei nem a mi terveink. Őt számonkérni nem lehet végzéseiért. Az a válaszom a kérdésedre, hogy nincs válasz a miértekre. Miért? Azért, mert ő így akarta. És ha így akarta, hát jól is van az úgy.
    - No de a szégyen! - vágott közbe Tímeus. - A város szégyene vagyok! Hogy még egy egészséges fiút sem tudtam nemzeni! És mi lesz velem így öreg koromra? Ki fog támogatni?
    - A szégyen - válaszolt a rabbi - az emberek ítélete. De kutasd csak az Írásokat, és nem fogsz találni egyetlen sort sem arról, hogy ez a gyerek büntetés lenne. Úgy van-e, Saul? Találtál-e a Törvényben vagy a Prófétáknál egyetlen sort is, mely azt mondja, hogy a vakság büntetés? Mondja-e az Írás bárhol is, hogy a beteg ember kevesebbet ér az egészségesnél?
    - Bizony, igazad van rabbi! - szólalt meg Saul. - Az Írásokban nem lehet ilyent találni. A Magasságbeli szemében minden ember egyforma, akár beteg, akár egészséges. Ez már csak abból is következik, hogy az egészséges ember megbetegedhet, azután meg is gyógyulhat: eközben biztos nem változik az ő értéke a Fennvaló előtt.
    - Bölcsen érveltél, Saul! - válaszolta a rabbi. - Az pedig egy másik kérdés, hogy mi lesz veled öreg korodra, ki fog gyámolítani. És mi lesz ővele idős korára? Őt ki fogja gyámolítani? Még nevet sem adtatok neki, még neve sincs!
    - Látod, rabbi - folytatta Saul - ezért tekintik büntetésnek és szégyennek a betegséget, és én is így gondolom. Mert ha az Írás nem is így mondja, de egy beteg ember csak gondot és bajt jelent. Mert soha sem lehetett hallani, hogy egy vakon született meggyógyult volna. Az mindig csak teher, még ha koldulni tud is.
    Míg ezeket mondta, megjelent az ajtóban Timeus felesége.
    - Timeus! Timeus!
    De Saul rögtön ráförmedt:
    - Asszony! Nem látod, hogy férfiak beszélgetnek! Ne szólj közbe, várd meg, amíg befejezik! Nem illendő dolog beleszólni a beszélgetésbe, főleg, hogy egy rabbival beszélgetünk.
    Az asszony nem tágított, hanem a rabbihoz fordulva folytatta:
    - Üdvözlégy, rabbi, szerény házunknál, de muszáj szólnom az uramnak, mert a fiunkról van szó!
    - Asszony, mondd, mi történt!
    Az asszony nagy lélegzetet vett, és így szólt:
    - Timeus, a fiad lát, és követi azt, aki meggyógyította!
    - Mit mondasz, asszony? - csattant fel Saul. - Ilyen badarságot még nem hallottam. Hogy egy vakon született egyszercsak lát? Na, hát ezt én nem hallgatom tovább.
    Ezzel felpattant a kispadról és nagy sebbel-lobbal elment. Timeus és a rabbi pedig tovább faggatták az asszonyt.
    - Mondjad már! Mi történt? Hol történt? Ki látta?
    Az asszony, immár egy kicsit megnyugodva válaszolt.
    - Reggel, ahogy szokás, lekísértem a fiunkat a piactérre vezető út szélére a többi koldus közé. Megint azzal nyaggatott, hogy hogyan tudna ő látni. Mérgesen feleltem neki, hogy nyughasson már, rajta csak egy varázsló vagy maga a Fennvaló tudna csak segíteni, s ezzel ott hagytam. Mindig ezzel bosszantott, hogy ő látni akar!
    - És most hol van a fiú? - vágott közbe Timeus.
    - Az előbb jött egy asszony, és azt mondta, hogy valaki, egy Mester, szóba állt vele, és meggyógyította. A fiunk pedig, még a felső ruháját is eldobva, követi ezt az embert. De én még nem láttam, azért jöttem szólni, hogy mit tegyünk, hol keressük.
    Alighogy ezeket elmondta, zaj támadt az utca végén: egy csapat ember haladt felfelé az úton. Az élen egy fiatalember, ugrándozva, futva, kiabálva:
    - Apám, apám, Timeus!
    Timeus és a rabbi felugrott a kispadról és a fiú elé sietett.
    - Apám, a Mester meggyógyított! Látok! Mindig hittem, hogy látni fogok! Már régóta beszélik a piactéren, hogy van egy Mester, aki hol itt, hol ott jár a tanítványaival, és sok beteget meggyógyított már. Reménykedtem, hogy egyszer erre is eljön. Azután ma azt hallottam, hogy itt van Jerikóban. És egyszerre arra jött a Mester, én meg kiabáltam neki: "Dávid Fia! Könyörülj rajtam!" Ő meg odahívott magához és megkérdezte: "Mit akarsz, mit cselekedjek neked?" Én meg csak ennyit mondtam neki: "Mester! Hogy lássak!" Ő pedig erre ezt válaszolta. "Menj, a hited meggyógyított téged." És azonnal látni kezdtem. Azonnal követni kezdtem, de ő hazaküldött hozzátok.
    - Mit szólsz ehhez, rabbi? - kérdezte Timeus.
    - Áldassék a Fennvaló mindörökre. Nagy dolgot művelt  az Úr a te gyerekeddel. Adjatok hálát az Úrnak. És adjál nevet a fiadnak, ne csak így emlegessék: Bartimeus - Timeus fia.
    - Bölcs vagy rabbi, valóban így kell lennie. Legyen e fiú neve ezután Timóteus, és az Úr vezérelje lépteit, áldassék a neve.