Csorvás, 2004. június 19.

OLVASMÁNY                                              (Iz 61,1-3a.6a.8b-9)

Izajás próféta könyvéből

A próféta így beszél:

Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meg­gyógyítsam a megtört szívűeket; hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, és Istenünk bosszújának nap­ját; hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és ko­szorút adjak Sion gyászolóinak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket.

Benneteket pedig az Úr papjainak hívnak, és így ne­veznek: Istenünk szolgái.

Megjutalmazom őket hűségemben, és örök szövetséget kötök velük. Sarjadékuk híres lesz a nemzetek között, és minden ivadékuk a népek körében. Akik látják őket, elis­merik majd, hogy ez az a nemzedék, amelyet megáldott az Úr.

Ez az Isten igéje.

SZENTLECKE                                                            (Jel 1,5-8)

a Jelenések könyvéből

Testvéreim!

Kegyelem nektek és békesség Jézus Krisz­tustól, aki hűséges tanú, elsőszülött a holtak közül és a föld királyainak fejedelme. Ő szeret minket. Vérével meg­váltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Nézzétek, közeledik a felhőkön! Látni fogja őt minden szem, még azok is, akik átszúrták. A föld minden népe veri majd a mellét. Igen. Ámen.

Én vagyok az Alfa és az Ómega, mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt, és aki majd eljő: a Mindenható.

Ez az Isten igéje.

+ EVANGÉLIUM                                                      (Lk 5,1-11)

Szent Lukács könyvéből

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halá­szok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.

„Mester - válaszolta Simon -, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót.”

Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy meg­töltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt.

Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”

A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot ön­tött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”

Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.

Ezek az evangélium igéi.

Főtisztelendő újmisés Paptestvérem!

Krisztusban kedves Testvérek!

Nem tudom, a kedves testvérek jártak-e már Csorváson?

Nekem megadta az Úristen a lehetőséget, hogy elmehettem Csorvásra. 1992. júniusában – akkor Szeged-Felsővároson voltam káplán – a Püspök atya kinevezett Csorvásra plébánosnak. Soha addig nem jártam még csak errefelé sem, hát még Csorváson. Beültem hát a trabantomba, hogy megnézzem magamnak hová is kerülök. A térképről kinéztem, hogy Orosháza után kell lennie Csorvásnak. Ahogy közeledtem, a láthatárt kémleltem: mit is fogok megpillantani Csorvásból. A kanyarban jó lassan mentem (szerencsémre éppen nem jött mögöttem senki) és először a templomtornyot láttam meg a fák fölött. Áhá – mondtam magamban. Azután befutottam Csorvásra és megláttam egy szép nagy parkot, teret. Áhá – mondtam újból magamban. Befordultam a tér túlsó végénél és három templomot láttam a tér körül. Áhá – mondtam újból. A tornyok tetejéről láttam: evangélikus, református, a harmadik a katolikus templom. De milyen! Szép rendezett, majdnem frissen felújított, mellette a szinte kis kúriának tűnő plébánia. Áhá – mondtam újból. Megálltam, bementem a templom előterébe: egy csodálatosan tiszta, rendezett, jól láthatóan nagy szeretettel gondozott templombelső képe tárult elém. Áhá – mondtam megint magamban, – ahol ilyen rendezett, tiszta és virágos a templom, ott gondos híveket fogok találni. Jobban megnéztem az oltárképet és rájöttem, hogy nem lehet más, mint Avilai Nagy Szent Teréz a templom védőszentje, aki fiatal korom óta a kedvenc szentem volt, aki miatt még Avilába is elmentem 5-6 évvel korábban. És ez nagy örömmel töltött el. Bejelentkeztem a plébánián, ahol János atya szeretettel fogadott. Mindent szépen megmutatott, újból átmentünk a templomba, azt is megmutatta, majd vissza a plébániára. János atya ekkor azt mondta, még valamit meg kell mutatnia, jöjjek ki a kertbe. Kivezetett és mutatott – ha jól emlékszem – öt, egy sorba ültetett fát: „Ezek a fák a csorvási születésű papok tiszteletére lettek ültetve.” Áhá – mondtam immár csodálkozva, – ez a község öt papot adott az egyháznak? Akkor a válasz így hangzott: „Igen ötöt.” Ma már – hála a jó Istennek így hangzik: „Nem ötöt, hanem hatot!” (Nb. a hatodik facsemete költségeit én vállalom.)

Azután, hogy odaköltöztem, a sekrestyében, szentmiséken a sok kis aranyos ministráns között feltűnt egy nyurga, vékony, szalmakazal hajú fiúcska, aki meglepő jártasságot mutatott a liturgia terén. Nyílván János atya, Marika néni jó mestere volt ennek a fiúcskának; de ennél sokkal többet jelentett az, hogy az ő – áldott emlékű – nagymamája az istenszeretet és az imádság lelkületét oltotta belé.

Később megismerkedtem Szőke páterrel, akinek most ötven éve volt a primiciája, egy olyan pappal, szerzetessel, aki egyszerűsorból, de vallásos közegből indulva mély lelkű, intelligens, magasan kulturált úriemberré tudott válni, megmaradva szerénynek, szorgalmasnak: sokak (fél Európa) és szülőhelye, Csorvás nagy hasznára.

E kezdő élményekből hamar arra a következtetésre jutottam, hogy az Úristen Csorvástól, a csorvási néptől még mindig akar valamit. És valóban, itt a templomban is, és Csorvás kistestvérében, Gerendáson a Szeretetotthonban Józsi bácsi vezetésével nem hiába hangzott fel az imádság hetente három-négy alkalommal is „új papi és szerzetesi hivatásokért”: az imádkozás nem volt hatástalan. Isten valóban akart még valamit Csorvástól: egy újabb papot.

De vegyük észre, amit sokan újmisés paptestvérünk fejlődésében hátrányként emlegettek fel: azt hogy nem egy hagyományosan vallásos családból származik, azt Isten most üzenetként küldi felénk. Azt üzeni, hogy szeretettel, gyermekeként gondol minden csorvási polgárra, nem csak a hagyományosan vallásosakra – akiket egyébként nyilván különösen szeret. Lám, milyen nagy hatása lehet egy idős nagymamának, mennyire nem felesleges az idősek imádsága. Jól látható, és kézzel fogható ennek eredménye – Isten és mindnyájunk örömére.

Kedves Testvérek!

Szeretnék most néhány szót újmisés paptestvéremhez is intézni. Tudom, a papszentelés előtti hetekben, napokban, percekben felfokozott érzelmi állapotban van az ember, a figyelme sokfelé szóródik szét, hisz meg kell szervezni a – régiek által sokfelé – „paplagzi”-nak nevezett ünnepet: az újmisét és a hozzá kötődő vendégséget, miként egy ifjú párnak az esküvőt és a lagzit. Az akarata és a gondolatai pontosan tudják, mi is történik vele, de a szíve repes, repked, figyelme szerteszét. A szentelés előtti lelkigyakorlat valamelyest össze tudja szedni gondolatait, de az ünnep magasztos pillanataiban lanyhul a figyelem. Ezért most szeretnék néhány mondatot, szófordulatot felidézni a szentelési szertartásból és az evangéliumból, hogy azok – mintegy mérföldkövek – kísérjék papi útján.

„Krisztus követségében járunk, Isten maga buzdít általunk” (2Kor 5,20) – hallottuk Szent Páltól. Papi szolgálatunk „követség”, vagyis Isten megbízásából az Ő ügyét szolgáljuk.

„Hűséges lélekkel” – hangzott a püspök által mondott szentelési szövegekből felénk: a követséget csak hűséges lélekkel tudjuk teljesíteni.

„Törekedni a tökéletességre” – hangzott szintén a szentelési szövegből. Mint minden embernek, a papnak is kötelessége a tökéletességre való törekvés, vagyis az üdvösségének művelése sajátos életállapotán belül. A pap számára ez az út: hűséges lélekkel Isten követségben járni.

„Úgy tanítunk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt az evangélium hirdetésére” (1Tessz 2,4) – hallottuk Szent Páltól. Tudjuk, hogy hitünk és tudásunk töredékes, Isten mégis alkalmasnak ítél az evangélium hirdetésére. Törődjünk hitünk növelésével, törődjünk tudásunk elmélyítésével.

„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” (Lk 5,5) – mondja nagy-nagy bizalommal Péter apostol a hallott evangéliumi részletben. Érje bár újmisés paptestvérünket siker vagy sikertelenség, mindig ráhagyatkozó bizalommal tudjon Jézusnak engedelmeskedni.

Jókívánságként pedig hangozzék el újból egy mondat a püspök szentelési szavaiból: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.” Egy idős papbácsi Egerben minden reggel hétre ment a templomba misézni. Egy kisfiú csatlakozott hozzá nap mint nap, egy idő után már várta a papbácsit az utcasarkon, a papbácsi meg kézenfogta, s úgy mentek a templomba. Megtanította ministrálni s közben jó barátokká váltak. Egyik reggel a kisfiú – ahogy ballagtak a templom felé – egyszercsak ránézett a papbácsira és megkérdezte: „Mondja, papbácsi, jó papbácsinak lenni?” A pap ránézett és így felelt: „Igen, fiam, jó papbácsinak lenni.” Most azt várnánk, hogy folytatódik a történet, hogy megtudjuk mi lett ebből a fiúcskából: de sajnos erről nem tudok semmit. De a fontos a papbácsi válasza: Igen, fiam, jó papbácsinak lenni. Szívből kívánom újmisés paptestvéremnek, hogy élete minden pillanatában ezt tudja válaszolni szavaival, tetteivel: Igen, jó papbácsinak lenni.

S ha már „paplagzi”-ról beszéltem, analóg módon hadd szólítom meg így újmisés paptestvérem kedves szüleit:

Kedves Örömszülők!

Mindig is végtelenül tiszteletreméltónak, sőt példamutatónak tartottam az Önök nyílt, gyermekük szabadságát és lelki irányultságát tiszteletben tartó magatartását. Kedves édesanyjával sokszor és sokat beszélgetve, ő is mindig elmondta: nem csak azért ad hálát az Istennek, mert reményei szerint az unokájából pap lesz, hanem fia nyíltságáért és jólelkűségéért is nem győz hálát adni. Hadd közvetítsem az Egyház és a hívek tiszteletteljes köszönetét mindezekért.

Befejezésül két aktualitást szeretnék megemlíteni, mert meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek: Isten terveiben minden mindennel összefügg.

1. Ma ünnepli az Egyház – Jézus Szentséges Szívének ünnepét követő napon – a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepét, mely a Máriás Papi Mozgalom egyik legnagyobb ünnepe. A Szűzanya ezt üzente pap-fiainak: „Papjaim, égi Édesanyátok a ti segítségetekkel akarja meggyógyítani Egyházát. Ezt hamarosan megteszem, ha engeditek, hogy általatok cselekedjem, ha engedelmesen és egyszerűen irgalmas anyai gondoskodásomra bízzátok magatokat. Ezért kérek ma is mindenkit bánatos esedezéssel, ajánljátok magatokat Szeplőtelen Szívemnek.” Mária Szeplőtelen Szíve legyen gondviselője újmisés paptestvérünknek élete egész során.

2. Ennek a templomnak – s így Csorvásnak is – védőszentje Avilai Nagy Szent Teréz, a sarutlan kármelita rend alapítója. A „sarutlan” kifejezés, mint tudjuk, azt jelenti, hogy a kármelita rend eredeti szabályaihoz kívánta visszavezetni a kolostoraiban élő testvéreit. Azt kívánom újmisés paptestvéremnek, hogy mindig és mindenben tudjon úgy ráhagyatkozni az Őseredetire, az Istenre, ahogy Avilai Nagy szent Teréz szép verse tanítja:

Semmi se zavarjon, semmi se rémítsen,

minden elmúlik, Isten nem változik,

a türelem mindent elér;

annak, aki Istené, semmi sem hiányzik:

Isten egymaga elég.

                                               Teresa de Jesus

Kedves Testvérek!

Összefoglalva e gondolatokat: próbálom megfogalmazni, vajon mit is üzen nekünk a mai szép ünneppel az Isten? Talán néhány mondatban így fogalmazhatnám meg, ezt üzeni az Isten:

Ébresztő, Csorvás!

Kétfajta embert ismerek Csorváson: hívőt és még nem hívőt.

De mindkét fajtát szeretem,

mindkét fajtára számítok.

Ébresztő, Csorvás!

Még mindig akarok tőletek valamit.