Csepp a lopó alján

 

Unottan ásít a pince torka a lenyugvó nap felé. Nem is csoda, hisz egész nap tátva volt a szája, mintha elcsodálkozott volna Bence gazda szorgalmatosságán, ki kora reggel óta tett-vett a pince körül, s annyiszor ki s be járt, hogy már félő volt, elkopik a küszöb.
Bence fáradtan töröli meg a homlokát, végignéz a kimosott, letörölgetett hordókon, a felsöpört pince-padlón, és csak ennyit mormog:
- No, most már jöhet a szüret.
Ezzel komótosan nekikészülődik, hogy a pinceelőtérben kicsinyég leüljön, bekapjon néhány falatot a tarisznyából, s persze felhajtson egy jó pohár bort, melyről mindig is állította, hogy ha valaki, hát ő megérdemli.
Fogja a lopót, leballag a hordók közé és nagy gyakorlattal kiszippant egy pohárra valót. Vállára veti a lopó hasát és felmegy az előtérbe.
Lehet, hogy erre várt a nap, lehet, hogy egyébként is ilyen a járása, mindenesetre vöröslő, gyönyörű szemével benézett a pince tátongó ajtaján és vöröses színbe festette az asztalt, a kenyeret, a szalonnát és a poharat, nem beszélve Bencéről és a lopóról.
Sisteregve habzik a bor a pohárba és a lopó, ez a kecses üveg-szerszám visszakerül az asztal fölé, a falra, a saját szegére.
Bence leül, hasít a szalonnából, szel hozzá a kenyérből egy katonát, s bekapja. Becsukja a szemét és úgy kezdi forgatni szájában, rágni, rágogatni. S ekkor azt mondja magában - mert evés közben nem szokott beszélni, - "Az áldóját, megint elfeledtem imádkozni!" - s gyorsan hozzá is tette:
- Édes Jézus légy vendégünk…, de más vendéget ne hozz most a nyakamra!
Ezzel kinyitja a szemét, és még a rágásban is megállt. Rábámul a falra, mert onnan valami gyöngyféle sziporkázik a szemébe, úgy pont a lopó alja tájáról. Alig látja a falat, a lopót meg a régi Kossut-képet a falon, úgy vakítja a sziporkázó valami.
- Hinnye, de fényes vagy! - kiált fel. Nézi-nézi, mi lehet az a fényesség. Közelebb hajol, s egyszer csak rájön, hogy a lopó alján rezgő utolsó kis csepp bor tükrözi vissza a lenyugvó nap sugarát.
- Ej, te bitang csepp, ne félj, nem csallak meg! - sóhajt fel, kissé bánatosan.
Folytatja a falatozást, s szeme újra meg újra rátéved a vele incselkedő cseppre.
Nemsokára köhécselésre, léptek zajára lesz figyelmes. Csendben felsóhajt:
- Pedig kértelek, Jézus! - majd hangosan válaszol a belépő köszönésére. - Fogadj Isten, komám. Mi járatban?
- Hát csak láttam, hogy nyitva a pince, s gondoltam, megnézem már, vajon ki is lehet itten… Hátha megkínál a jó komám egy pohárka borral.
- Most ez egyszer későn jöttél, komám!
- Ugyan miért?
- Gyere, nézz csak ide! Ide, közelebb, a lopó végére. Látod azt a cseppet? Az figyelmeztet, hogy nem nyúlhatok már a lopóhoz!
- Ugyan miért nem? Tán eldugult?
- Nem, komám. De vagy jó tizenöt éve annak, hogy egyik télen kijöttem a pincébe, mert más dolgom nem igen akadt. Mondta is az asszony, hogy minek jövök, meg hogy még baj lesz belőle, ha annyit iszom, de nem hallgattam rá. Kijöttem, tettem-vettem, s mi tagadás jó alaposan beittam. Késő volt már, amikor elindultam hazafelé, de nemigen vitt a lábam. A szőlőhegy alján, a keresztnél - gondoltam - leülök egy cseppet, s aztán indulok is már hazafelé. De elaludtam, hátamat a keresztnek vetve. Nem tudom mennyit aludhattam, csak azt tudom, hogy egyszer csak valaki rázogat, pofozgat s váltig azt mondja: "Bácsi, keljen fel, mert megfagy!" A számadó juhász lánya volt. Feltámogatott, biztatott, szóval tartott míg az akolhoz nem értünk. Ott a juhász végigdörgölte a kezemet, lábamat, adott még egy jó forró italt is. Keveset szólt, de azt nagyon megjegyeztem:
- Felnőtt létére, hogy lehet ilyen ostoba. Azért a néhány pohár borért képes lenne megfagyni?
Pár óra múlva talált csak meg a feleségem az akolban. Ő bezzeg hazáig mondta. De igaza is volt… Akkor elhatároztam, hogy, ha a lopó alján összegyűlik egy csepp, akkor már nem nyúlok hozzá, mert az a csepp úgyis lecseppenne, pedig azért az egy cseppért is érdemes élni. Hát ezért nem tölthetek már, komám.
- És ezt tizenöt éve tartja is?
- Hát nem látod, hogy élek? Ezért ne lenne érdemes megtartani?
- Megértelek, kedves komám. - szól a vendég, majd mosolyogva folytatja -  De tudod, rám nem vonatkozik ez az egyesség a lopóval…
- Jól van no, de ide figyelj. Te kezeled a lopót. Úgy nyúlj hozzá, hogy ha az a csepp lecseppen a földre, egy korty bort se kapsz. Ha a poharadba cseppen, szívhatsz magadnak.
- Megértettem. Nekem is minden cseppje drága. Tudod, én meg azt tanultam egy okos gazdától, hogy mindig az ember legyen okosabb a bornál. Így hát ez a csepp nem fog kifogni rajtam! - Ezzel fogja a poharát, hozzáérinti a lopó aljához, s a csepp engedelmesen gördül a poharába.
Bence nagyot kacagott:
- Nagy kópé vagy, komám, egészségedre, az Isten áldjon meg!