A csomorkányi templomrom

Vékony volt a fűzfa törzse, mely a kunyhó mögött állott, pedig már öt éve, hogy a zsombékosban Estebán rátalált erre a kicsit kimagasló helyre. Jó menedéknek tűnt, mert kettőt is kellett rugaszkodni felfelé, hogy a ladikból száraz részre érjen az ember. A szokásosnál magasabb volt a víz, így azt remélte, hogy a sebtében összeütött kis kunyhó szárazon marad, akármilyen is a víz járása. Mert víz az volt bőviben ezen a lápos vidéken. Régebben nem szerette ezt a vizes területet, de most Isten ajándékának tekintette. Emlegette is Rudolf frátert, aki mindig azzal csitította, amikor a láp miatt berzenkedett, hogy az Isten is a vízből húzta elő a teremtményeket, tehát ne bántsa a teremtés segítőtársát. Amikor azon a szomorú éjszakán a faluból menekülniük kellett, mert a törökkel együtt érkező szedett-vedett csürhe már lángba borította a napkeleti faluvég házait, alig maradt idő összekapkodni valamicske ennivalót, néhány szerszámot, ruhát és a pákászladikba beültetve feleségét a karonülővel, a sötétség leple alatt eltűnni a zsombékosban. Mire reggel lett, olyan messzire került a falutól, hogy a felégetett házak füstje sem látszott és emberhang sem volt hallható, bárhogy fülelt. Meghúzódtak egy kisebb szárazulatnál, mert ennivaló után kellett nézni. Nem mert tüzet gyújtani, nehogy elárulja hollétét, ezért csak gyümölcsöket keresett, s ahogy beesteledett folytatták útjukat délnek. Másnap hajnalban találtak rá arra a helyre, ahol a vékony fűzfácska az apró dombon biztonságos helyet ígért a menekülő családnak.

Bizony már öt éve ennek, s azóta élnek itt a nádasban. Mind több és több ajándékát fedezte fel a lápnak az elmúlt időben: a gyümölcsök mellett a halak, rákok, a kisebb szárnyasok kerülhettek az asztalra a kunyhóban. A kunyhó is megkomolyodott, amikor elközelgett az első tél. Ahogy az öreg mesterektől látta, úgy falat vert: karókat ütött le, befonta vékony ágakkal és betapasztotta sárral, majd egy arasznyira újabb karósort vert le, azt is befonta, betapasztotta s a közét televerte nádlevéllel kevert sárral. A nádból rakott tető gerincénél hagyott egy nyílást, hogy a füst kimehessen. Nem is fáztak a télen, csak féltek nagyon, hogy a kunyhó tetején kiszivárgó füst elárulja őket. Sokszor hallgatózott, nem hall-e ellenséges hangokat, de aztán rájött, hogy a kunyhó körül élő madarak sokkal jobban vigyáznak rájuk. Mert ha azok elhallgattak, akkor valami történt a környéken. Vagy róka, vidra vagy egyéb vadászó állat jár, vagy valami más.

Az első tavaszon történt, hogy hirtelen elhallgatott a láp. Ijesztő csönd támadt. Estebán hamar szétrúgta a tüzet, szólt Ágnesnek, az asszonyának, hogy csitítsa el a kis Lászlót, s ő maga meg csónakba szállt, elment hamar az öreg mocsári tölgyhöz, az egyetlen nagy fához a környéken, mely úgy fél órányira volt tőlük, s annak koronájából próbálta kilesni, mi miatt hallgatott el a láp. A látóhatár szélén valami csillogott, mintha fegyverek vasán tört volna meg a nap. Hamarosan kivehetővé vált, hogy egy török csapat vonul dobok és muzsikások kíséretében, de bárhogy fülelt még a dobok puffogását sem hallotta. Még néhányszor hallgatott el a láp a törökök vonulása miatt, de egy idő után már nem kellett a nagy fához elmenni. Sőt, a következő nyáron egy nagy vihar ki is döntötte a nagy tölgyet, így a kilátó fából tüzelő lett a következő telekre. A láp pedig mind ritkábban hallgatott el.

Vékony volt a fűzfa törzse, mely a kunyhó mögött állott, de már volt annyira erős, hogy a kis László legényke - az azóta született két testvérkéje nagy bámulatára - megmászhatta, s így fölülről nézhette lakóhelyüket és a környéket. Megnyurgult, megügyesedett a kis László, ahogy egy hét éves fiúcskához illik. Már sok mindenben segített az apjának, aki meg sok mindenre meg is tanítgatta. Együtt jártak halászni, vadászni, együtt javítgatták a kunyhót, hordták a fát tűzrevalónak. Estebán sokszor mesélt a fiának a faluról, meg arról a borzalmas éjszakáról, de a fiú el sem tudta képzelni, hogy mások is vannak a világon, mint ők.

Éppen egy jól megtermett nyurgapontyot pikkelyeztek, tisztítottak a kunyhó előtt, amikor hirtelen sejtelmes csönd támadt. Elhallgattak a pacsirták, elhallgattak a szárcsák: elhallgatott a láp. Estebán a tűzhöz lépett, széjjelrúgta, hogy ne füstölögjön, csendre intette fiait és várt.

- Mi történt, apám? - kérdezte a fiú.

- Nem tudhatom. De valami jár a lápban vagy a szélén. Másként nem hallgatna el a láp. Ámde, tudod mit, te könnyű vagy, mássz fel a fűzfára a kunyhó mögött és nézz körbe. De lassan mozogj, nehogy a mozgásod idecsaljon valakit is!

A fiú hamar a fához futott, a két kisebb meg az anyjuk szoknyája mellé húzódott. Oly ügyesen kúszott fel a fiú a fára, hogy még egy levél se rezzent meg, s bizonnyal jó szeme kellett volna lennie annak, aki meg akarta volna látni a fiút a fa koronájában.

Nézelődött erre is, arra is, de úgy tűnt nem lát okot a láp hallgatására. Már éppen le akart kiáltani apjának, hogy biztos csak róka jár erre, amikor a láp szélén valami mozgást vett észre. Tenyerével árnyékot vetve a szemére jól megnézte.

- Édesapám, egy ember és egy hátasjószág vergődik a láp szélén.

- Nocsak. Mond, milyenek?

- Ha jól látom, nincs nyereg a lovon.

- Hm. Akkor tatár lenne? Node egyedül?

- Édesapám, nem is ló az, hanem szamár. Nagy a füle, onnan látszik.

- És milyen az ember? Milyen ruhában van?

- Hát… - bizonytalanodott el a fiú.

- Mi az, hogy hát?

- Hát olyan asszony-forma ruhában. Földig ér a szoknyája. De nem is szoknya az. Egybe van az egész ruhája.

- Mond! Mit látsz még? Milyen színű a ruhája?

- Hát barna. A derekán meg kötél az öv.

- Csak nem egy ferences barát az?

- Mi az, hogy ferences barát? - kérdezett vissza csodálkozva a fiú.

- No, hamar megtudhatod, mi az hogy ferences barát! Te, asszony, szítsd fel a tüzet, tégy rá nedveset is, hogy jó nagy füstje legyen. Végre, öt év után, hála Istennek, találkozhatunk egy emberrel a régiek közül. Úgy látszik, nem csak mi maradtunk életben!

- Apám! Megállt az ember és errefelé nézeget. Úgy látszik, észrevette a füstöt.

- Jól van, akkor indulok is eléje, bele ne vesszen ebbe a lápba.

Egy jó óra múlva Estebán megközelítette a ferences barátot és örömmel kiáltott feléje:

- Rudolf fráter! Rudolf fráter! Erre! Erre!

A ferences, amikor közelebb ért, térdre rogyott és fennhangon kiáltott:

- Hála neked Jézus Urunk, hogy végre emberre leltem ebben a hatalmas lápban. - Majd Estebánhoz fordult. - Estebán, boldog a szívem, hogy éppen téged találtalak meg, s ráadásul jó egészségben!

- Gyere fráter, elvezetlek a szállásomra. De óvatosan lépdeljetek, el ne nyeljen titeket a láp.

- Ne aggódj, Estebán, a szamár testvérem, Apollináris, olyan okos, mint egy kanonok. Ingatag földre nem hajlandó lépni, így rábízhatom magamat. Fel is ülök rá, mert ő jobban tudja, hová léphet és hová nem.

Nem kis vesződséggel, jókora kerülővel, de száraz lábbal érkezett meg Rudolf fráter Apollinárison a kunyhóhoz, ahol négy boldog szempár leste már az érkezőket, a parázson meg friss hal sült.

- Hát a család is megmenekült? - kérdezte a barát.

- Hála a jó Istennek, a feleségemmel és az akkor még karonülő Lászlóval menekültünk el. A másik kettő, János és a kis Imre már itt született a lápban. No de telepedj le nálunk, Rudolf fráter, az Isten vezérelt ide. Öt éve már, hogy rajtuk kívül élő emberrel nem beszéltem, csak néhányszor láttam török csapatot a láp szélén elvonulni. Azt sem tudom, maradt-e élő magyar rajtunk kívül ezen a földön!

- Hát nem sok. Falunként ha egy-két szerencsés ember tudott elmenekülni. Mindent felégettek, bizony minden falut. Az embereket lekaszabolták, ahol a templomba menekültek, azt meg rájuk gyújtották. A monostorokat is felégették, a Szőregi apátságot is. Mind a fekete papokat keresték, mert - mondták - azoknál van a kincs. Minket, ferences barátokat nem bántottak. Marosfői kolostounkat ugyan megperzselték egy kicsit, de mivel kincset nem találtak, csak békén hagytak minket. Dervisnek szólítottak - az náluk valami szent ember lehet -­, látták, hogy szegények vagyunk, és mert valamicskét hamarosan beszéltük a nyelvüket, a törököt, tatárt, görögöt, így békében hagytak minket. Ha lovunk lett volna, azt biztos elvették volna, de szamár nem kellett nekik, mert csökönyös. Apollínáris sem engedelmeskedik másnak, csak nekem. Ha szólítom, már jön is. Lássátok csak:

- Apollínáris - kiáltott a barát, s hamarosan két hosszú fülét hátracsapva a szamár odanyargalt hozzá. Majd látva, hogy nincs újabb parancs, visszatért ahhoz a gazdag fűcsomóhoz, amelyet az előbb készült lelegelni.

Lassan letelepedtek, Ágnes kis ennivalót hozott elő, a nyurgaponty is megsült a parázs fölött, s a két kisebb gyerek is mind közelebb húzódott a ferences baráthoz. Csodálták hosszú ruháját, a kötelet, amivel a dereka körül volt kötve, és azt a sok gubacsból álló füzért, ami a kötélről lógott alá. Hamarosan megoldódott a nyelvük, és mindenfélét kezdtek kérdezni tőle. A barát pedig, szép türelmesen, egyik kérdést a másik után válaszolta meg, de olyan komolyan, mintha professzorokkal beszélgetett volna. Közben eszegetett, s mire végére ért az evésnek a két kisebbik gyerek már az ölében csücsült, az egyik a szakállával babrált, a másik a gyöngysort mustrálgatta.

- Nehéz szívvel szánom rá magamat, hogy kérdezzelek, Rudolf fráter - kezdte nagy nehezen Estebán a számára legfontosabb témát, - mit tudsz a falunkról?

Erre már Ágnes, az asszony is megállt a kunyhó nyílásában, és kötényét a szája elé emelve, rettegő szemekkel várta, mit is mond a barát. A két kisgyerek is megérezte, hogy milyen komoly ez a pillanat, abbahagyták játékukat és nagy kerek szemekkel a barátra néztek. László, aki nagyfiúsan az apja mellett ült és eszegetett a baráttal, most egy kicsit közelebb húzódott az apjához. Nagyot sóhajtott a barát.

- De boldog lennék, ha jó híreket mondhatnék tinéktek. Magam nem láttam, de Marcellinusz fráter járt ott a dúlást követően, és rettenetes dolgokat mesélt. Senki élőt nem talált ott, csak temetetlen halottakat a házak romjaiban s azok körül, de még a leégett templom is, és környéke is tele volt holttestekkel. Azt mesélte, nem is mert közelükbe menni, olyan vastag szaguk volt. Hiába kiáltozott, egyetlen lélek sem felelt. Fáj ezt mondanom, de az a falu nincs már többé.

Sűrű nagy csönd ereszkedett le közéjük, csak Ágnes szipákolása hallatszott. Rudolf fráter várt egy kicsit, kitörült a szeméből egy könnycseppet mielőtt megszólalt.

- Imádjunk Istenhez, hogy lelkeik békességben nyugosszanak. Requiescant in pace. Amen.

- Édesapám - szólalt meg László, - milyen volt az a templom?

Estebán Rudolf fráterre nézett, mintha arra biztatná, ő beszéljen. Nemigen tudott volna most még megszólalni. Rudolf értett a tekintetből és elkezdte:

- Sok száz évvel ezelőtt a magyarok Szentkirálya, István urunk rendelkezett arról, hogy minden tíz falu építsen templomot, tartsa is fenn azt, és vasárnaponként oda menjen el a szentmisére. Akkoriban persze egy-egy falu szinte csak egy-egy családi szállás volt a benne élő nyolc-tíz emberrel, így ezek a rendszerint kőből rakott templomok kicsinyek voltak. Kőből volt a faluk, nád a tetejük. Elfért benne vagy húsz-harminc ember. Aztán, amikor már többen lettek, megnagyobbították a templomot, a régit hagyták meg szentélynek s eléje építettek kőből vagy égetett téglából egy nagyobb hajót. Ez is fával és náddal volt lefedve. Ebbe már elfértek százan is kényelmesen. A ti falutok temploma is ilyen volt. Keletelt templom volt, azaz a szentélye nyugatra, a kapuja keletre nézett, hogy a nap első sugarai megvilágítsák a szentélyben az Úr oltárát. Egy kis harangocska is volt a nádtető alá bújtatva, az hívta imára a falu népét reggel, délben és este. De hol van már a harangszó?

- El kéne menni és megnézni! - lelkesedett László.

- Nem úgy van ám az, fiam! - felelt Estebán. - Bizonytalan dolog még arra járni, túl sok a török. Akire rátalálnak, vagy levágják, vagy elviszik rabnak. Bujdokolni kell még, Isten tudja meddig. De a láp, amit már jól ismerünk, védelmet ad nekünk. A török nem mer a lápba menni, mert fél a vízitündérektől, akik megölelik, és a mélybe rántják az óvatlan embert.

- Csak részben van igazad, Estebán. - vette át a szót Rudolf fráter. - Ezen a vidéken alig lehet törököt találni mostanság. Csak az elfoglalt várakban vannak, néha egy-egy csapat vonul, de már nem jár velük az az átkozott csürhe, amely mindent kifosztott, felégetett, leölt. Valamelyest béke van. Én nekem is az a célom, hogy a régi falukat felkeressem, hátha találok még élő lelkeket.

- Édesapám, hadd kísérjem el a frátert! - kiáltott fel László.

- No, mit nem! - felelt az apja. - Nem gyereknek való látvány az, amit ott látnál.

- A templom romján kívül - szólalt meg Rudolf fráter, - nem láthat már csúfságot a gyerek, hisz a Maros meg a Tisza kétszer is elöntötte azt a részt, eltakarítva és betakarva a múlt minden szomorú látványát. Ha gondolod, Estebán, eljöhet velem a gyerek, én vigyázok rá. Csak kellene varrni neki egy csuha-féle ruhát, hogy ha mégis törökkel találkoznánk, dervis-segédnek nézzék, akkor nem bántják. Holnap napkeltekor útnak is indulunk. Te kivezetsz a lápból, a többit már rám bízhatod. Egy hét múlva már itt is leszünk.

- Rendben van, Rudolf fráter. Elengedem a fiam, de épségben hozd ám vissza! Most pedig térjünk nyugovóra, mert nagy út áll előttetek.

Az Esthajnal csillag is a látóhatár szélén felviláglott s lassan-lassan a többi csillag is kikandikált az egyre sötétedő égboltból. László csak nem tudott elaludni. Zakatolt a fejében a sok gondolat, hogy mit is fog látni, s hogy milyen is az a falu, amelyről apja oly sokat mesélt. Végül a sok izgalom csak álomba ringatta, pedig az anyja a mécses fényénél még sokáig dolgozott az ő alkalmi csuháján. Rudolf fráter pedig az alkonyatban szedett vagy két marék gubót és hamar egy olyanforma rózsafüzért szerkesztett belőlük, mint ami az ő kötél övén lógott.

- Ez is kell a ruhához, de azért is kell, mert megtanítom imádkozni is a fiadat. Mert nem csak jó magyarnak kell lenni ebben a nehéz időben, hanem istenfélőnek is. Ha visszatérek, megkeresztelem a két kisebbik fiadat, László pedig majd megtanítja nekik az imádságokat. No, Isten nevében, nyugodjunk.

Alig pirkadt, Estbán és Rudolf fráter már talpon volt.

- Rudolf fráter, - fordult Estebán a baráthoz, - jól nézz körül, lehet-e az életet ott a faluban újra kezdeni, mert nem élhetjük le az életünket itt a lápban. Kellene a falu közössége, vagy egy új falu közössége, mely emberré és magyarrá nevelné a fiaimat. Mert emberré még csak tudom nevelni őket, de mi elképzelésük lehet a nemzetről, ha nem látnak másik embert. Meg templom is kellene, hogy megismerhessék az Istent...

- Jól mondod, Estebán, ezért is küldött ki minden járóképes barátot a gvárdián fráter, hogy próbáljuk fellelni a még élőket, öntsünk beléjük lelket, hogy újrakezdjék az életet. Mert a Boldogasszony országa nem veszhet el pogány kéz által. Isten segítségével kell újrakezdeni az életet.

Lászlót az anyja közben beöltöztette kisbarátnak, Rudolfnak alig kellett valamit igazítani a ruházatán.

- Ügyes asszonyod van, Estebán, - mondta - becsüld meg és szeresd. Hát akkor, Isten nevében induljunk útnak.

Estebán a láp szélén elköszönt tőlük, ők meg északnak vették az irányt. Kezdetben könnyen ment a járás a friss reggelben, de László hamar elfáradt. Rudolf felültette a szamárra és egy jó darabon így haladtak. Amikor a fiú megpihent, lesuttyant a szamárról és gyalog ment a fráter mellett, aki ilyenkor beszélt neki az Istenről, Jézus Urunkról, megtanította neki a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, s délutánra már együtt mondták a rózsafüzért. El is telt hamar a nap, de egy élő lélekkel sem találkoztak. Estére egy kis erdőbe húzódtak be és a sűrű bokrok takaró menedékében hajtották nyugalomra fejüket.

Rudolf fráter úgy tervezte, hogy másnapra elérik a falut. De másnap is csak mentek, mentek és falunak a hírét sem látták. Körülöttük embermagas gaztenger, kétember magas fiatal fácskákkal, úgyhogy a következő bokornál távolabbra egyáltalán nem lehetett látni.

- Tudod fiam, nem lehet már messze a falu, mert ez a föld, amin járunk, hajdan művelt föld volt. Ezért nincs itt nagy fa, csak hatalmas gaztenger és sok fiatal suháng fa. Ha műveletlen földön járnánk, nagy fának is kellene lennie. De öt év alatt csak suháng nő, meg gaz. De nem baj, immár ránk esteledett, nyugalomra hajtjuk a fejünket, és holnap reggel megkeressük a falut. Ha mást nem is, de a templom romjait meg kell leljük.

Ezzel, némi eszegetés után lefeküdtek egy testesebb bokor alá. Csöndben telt az éjszaka, emberi zajnak, beszédnek híre sem volt arrafelé. Talán a vadállatok is másfelé jártak, mert csak az éjszaka szokásos hangjai szóltak, hamar álomba ringatva a két fáradt vándort.

Ahogy a nap első sugarai megvilágították a fiatal fácskák csúcsát, Rudolf fráter felserkent. Valami rossz érzés ébredt vele együtt. Körülnézett, de minden nyugodt és csendes volt, csak a fiúcska szuszogott mellette. És mégis valami rossz érzése támadt. Felkelt, kicsit körbejárt, fülelt - és egyszercsak rájött: nincs mellettük Apollínáris, a szamár.

- Apollínáris! - kiáltott egy harsányat, de a szamár helyett csak a felriadó gyermek került elő.

- Eltűnt a szamár! - mondta - Keressük meg.

Most már ketten kiabáltak a szamár után, de mintha a föld nyelte volna el.

- Szent Kristóf segíts! - mondta Rudolf fráter, majd még hozzátette: - Jézus Urunk ne hagy el!

Majd fülelni kezdtek, hallanak e zörgést valamerről.

- Szűzanyám segély! Csak nem kaptam szélütést! - mondta Rudolf fráter. - Vagy te is hallod a harangszót?

- Igen, fráter, én is hallom. De honnan szól?

- Gyere hamar, menjünk a fülünk után!

Sűrű bozótokon verekedték át magukat, újból és újból megállva, fülelve. A harangszót mind tisztábban hallották. Nem rendes harangozás volt, csak úgy meg-meg kondult időnként. Vagy jó fertályórát küszködtek a bozótban, amikor meglátták Apollínáris farát. A szamár egy kőfalon lévő kapuban állt farral kifelé. Bent pedig egy kötél lógott, azt rágogatta, rángatta a szamár. A kötél pedig a Csomorkányi templom harangjának kötele volt.

A templom leégett romját sűrű bozót vette körül, alig-alig látszott ki belőle valami is a bozótból.

- Hej, te Apollínáris, - rikkantott a barát, - mindig mondtam, hogy több eszed van mint egy kanonoknak! Megtaláltad a templomot, megtaláltad a falut, azaz a falu helyét. Mert én biza semmit nem látok a faluból. Tán nincs is semmi. De hagyd már azt a haragkötelet, még idecsődítesz valami törököt.

De a szamár nem hallgatott ezúttal a gazdájára, csak vissza-vissza ment a kötélhez, hogy egy újabbat harangozzon. Rudolf fráter és László ezalatt körbejártak, találnak-e valamit is a faluból. De öt év és két árvíz úgy eltakarította a falut, hogy még a házak helyét sem lehetett megállapítani.

Fáradtan ültek le a templomfal árnyékot vető tövébe, miközben a szamár egyre-másra harangozott.

- Ha eddig nem hozott ránk semmi bajt, tán ezután se fog. - mondta a barát. - Hagyjuk, hadd játsszon Apollínárisz a haranggal.

Ahogy délfelé kezdett járni az idő, egyszerre valami zörgésre lettek figyelmesek, s hamarosan a bozótból kióvatoskodott egy ember. Meglátta a barátot, odafutott hozzá és össze-vissza csókolgatta.

- Rudolf fráter, emlékszel rám? Én Pál vagyok! Engem eskettél össze az Örzsével közvetlenül a dúlás előtt!

- Hej, fiam Pál, hogy megemberesedtél ez alatt az öt év alatt. De mi van Örzsével?

- Itt nyugszik az valahol a templom belsejében a többi asszonnyal. Rettenetes, amit ezek míveltek. Rájuk gyújtották a templomot, aki meg kiszökött a kapun, azonnal levágták. Biztos volt a halál mindegyiküknek, de még a gyerekeknek is.

- És te, hogyan menekültél meg?

- Engem is leszúrtak a házam mellett. Negyednapra tértem magamhoz, mikorra már elmentek. Isteni csoda, de túléltem, a környéken bujkálok azóta. Senkivel nem találkoztam a faluból, aki túlélte volna a dúlást. De miféle fából faragtad, fráter, ezt a fiúcskát?

- Más faragta, jó fából, magyarnak és legénynek! Az Estebán fia ez! Mert az Estebán a feleségével és karonülő fiával a lápba menekült, innen délre vagy két napi járóföldre ide. Ez László, és született még két testvére is. De hallgasd csak, miféle zaj ez?

Megint halk zörgés támadt, közeledett és egyszerre csak egy félig-meddig török ruhába öltözött nő lépett ki a sűrűből, karján egy kétéves forma gyerekkel. Letette a gyereket és lassú léptekkel közeledett, lehajtott fejjel. Mire odaért, már felismerték: ő Mária volt, a falu napkeleti részéből.

- A harangszó csalt elő s sűrűből. - szólalt meg. - Másként nem mertem volna előjönni.

- Isten hozott, Mária! - szólalt meg a barát. - Hát veled mi történt?

- Nem sokra emlékszem arról az éjszakáról. Gyereklány voltam én még akkor, egy török harcos felkapott, felrántott a lovára és elvágtatott. Úgy féltem, hogy elvesztettem az eszméletemet. A törökök szállásán tértem magamhoz. De a rossz csak azután következett. A török csapat játékszere lettem. Ez a lányom is, mit tudom én melyik töröktől való. Két hete tudtam csak megszökni tőlük. El akartam veszejteni a gyermeket, mert undorodom, ha csak ránézek, de nem vitt rá a lelkem.

- Ne is veszejtsd el, Mária! - felelt a barát. - Neveld őt istenfélő magyarnak és derék anyának. Ma minden magyarra szükségünk van, hogy újra éledjen ez az ország. Hozd csak közelebb őt, hadd kereszteljem meg. Legyen ő is Mária, hogy a Boldogasszony vigyázzon rá is és rád is.

Ahogy telt az idő, még két férfiember került elő a harang szavára a sűrűből. Letelepedtek a barát körül.

- Emberek! - szólalt meg a barát. - A Bibliában sok alkalommal volt fontos szerepe a szamárnak, gondoljatok csak Bálám próféta esetére, vagy Jézus Urunk születésére,  valamint a jeruzsálemi bevonulására. Most is az Isten egy szamár, az én jó Apollínárisom segítségével vezetett el minket is, titeket is falutok templomához. Az oktalan állat összehívott minket és kitartásra tanít. Hallgassatok rá, s rajta keresztül az Istenre: itt az idő, hogy újra kezdjétek az életeteket, a falu életét. De úgy látszik, ez a föld immár alkalmatlan arra, hogy itt éljetek. A láp visszavette, ami az övé volt. Ezért azt javaslom, másutt telepedjetek le, nyíltabb helyen, ahol művelni tudjátok a földet. Nem messze ide, nyugatra van egy tó, amit a régiek Hód-tónak neveztek. Ott építsétek fel házaitokat, de mindeniket a domb tetejére.

- És mi lesz a templomunkkal?

- Itt marad emlékezetül. Esztendőről esztendőre látogassatok el ide, erre a szent földre, melyben őseitek nyugszanak, s melyet falutok népének vére öntözött. Jól ismertem őket. Én eskettem, én kereszteltem, én gyóntattam őket. Tudom, istenfélő, Istennek kedves gyermekei voltak. Szentek immár ők a mennyben, és oltalommal tekintenek rátok. Esztendő múltán, ha már szállástokat kialakítottátok, eljövünk ide egy kocsiderék kőért. Az álló falakhoz nem nyúlunk, mert minden templomnak lelke van, romjában is mesél a régmúlt időkről. A szétszóródott kövekből viszünk egy kocsideréknyit az új templomotok fundamentumába. És újabb egy esztendő múltán, ha felépítettétek új templomotokat, ígérem, Apollínáris hátán én magam viszem át e templom harangját az újba, hogy hangjával misére hívhasson titeket. S most induljunk Isten nevében: vár az új élet a Hód-tó partján.