Az év egyetlen éjszakája

- Na végre! - szólt, amikor meglátta a Vacsoracsillagot. Komótosan felállt, hátára kanyarította felsőruháját, füttyentett a kutyájának és elindult az éjjeli szálláshely felé. A kutya fürgén körülfutotta a nyájat, néhány csaholással irányba állította a vezérkost, s a többiek engedelmesen követték. Az alkonyodó pusztán porfelhő kerekedett, ahogy a pásztor mögött útnak eredt a nyáj. A szamár természetesen utolsónak maradt. Érte külön futott vissza a kutya és élénk csaholással nógatta indulásra, ügyelve arra, nehogy a szamár rúgósabbik felén felejtse magát.

Mire a szálláshoz értek, szinte már sötét volt. Már messziről látta a pásztor, hogy ez éjjel nem lesz egyedül: valaki már megrakta a tüzet a sátor bejáratánál, s csöndesen, türelmesen várja a gazda hazaérkezését. Sejtette, hogy nem lehet más, csak a bátyja, hisz oly otthonosan foglalt helyet a tűz mellett.

- Szép esténk van, testvér! - köszönt a bátyjának a pásztor, de valójában nem örült most ezegyszer a látogatójának.

- Szép! Isten hozott! - válaszolt a tűz mellett ülő. - Valami azt súgja nekem, te nem örülsz most az én látogatásomnak...

- Látod, bátyám, megint a vesémbe láttál. De milyen jó, hogy ennyire megértjük egymást. Valóban, amikor láttam, hogy már itt ül valaki, keserű lett a szájam íze.

- De miért?

- Neked megmondhatom. Nem akármilyen éjszaka köszöntött ránk. Évek óta, évről-évre várom ezen a napon a Vacsoracsillag felkeltét.

Kicsit elhallgatott, tett-vett mindenfélét. Testvére meg csak várt, nem szólalt meg, hisz még nem kapott választ a kérdésére. Végre a pásztor megállt, bátyjára nézett, pontosan a szeme közepébe.

- De ugye, nem fogsz kinevetni? Tudod, nem szokásom nagyokat mondani. Ám ez az éjszaka... Képzeld, ezen az éjszakán megértem az állataim beszédét! Csak ezen az éjszakán. Pontosan értem, amit egymásnak mondanak, mesélnek.

- Édes öcsém, - szólalt meg lassan az idősebb testvér -, ki nem nevetlek, de ez lehetetlen.

- Tudtam - horgasztotta le bánatosan a fejét a pásztor. - Tudtam. Nem fogod elhinni. Te sem. Senki sem. Nem is mondtam eddig senkinek. Pedig kezdődik megint. Nem hallod? A kutya szólongatja a szamarat és az ökröt.

- Mondasz valamit! Csudadolog! Ülj le gyorsan, öcsém, hallgassuk együtt.

A jászol nagyot reccsent, amikor az ökör rántott egyet a kötőfékén. A szamár lassan megfordult, beleszagolt a jászolba és békésen fujtatott egyet. Ekkor jött be a kutya az istállóba.

- Ja, te már itt vagy! Én meg mindenfelé kereslek. A karámnál, a sátor mögött, az itatónál. Sehol sem találtalak. Pedig tudtam, hogy ma éjjel itt a helyünk mindannyiunknak. Emlékezni...

- Ne locsogj annyit! - szólt az ökör. - Ki kezdi?

- Tudjátok - szólalt meg a szamár - leghamarabb én ismertem meg azt az asszonyt. Öreg szamár vagyok már, a gazdám is öreg volt. Amikor a lánya férjhez ment, engem is vele adtak. Volt sok munkám, de jól tartottak. Egyszer, amint esti abrakomat ropogtatom, nagy fényesség támad, s egy férfiú jelenik meg a házban. Gazdasszonyom igen meglepődött. Biztos olyanokat mondott neki az ifjú, hogy útnak kell indulniuk, mert rám is mutogatott. De csak hónapok múlva indultunk el hosszú útra. Csodálkoztam is, mert a gazdasszony ekkor állapotos volt már. Ahová mentünk, ott már rengetegen voltak, nem is jutott hely a szálláson, ide kellett jönnünk, ebbe a barlangistállóba.

- Úgy van, - szólt közbe a kutya -, láttalak is titeket az úton, ott mentetek el az alvó nyáj mellett. Nekem ugatnom kellett volna, de nem ugattam, mert szelíd vándorok voltatok. Csak az volt a furcsa, hogy egyszer csak ott a mezőn nappali fény támadt, és fehérruhás alakok kezdtek énekelni. Nosza, a pásztorok mind talpra ugrottak. Nagyon idegesek lettek, össze-vissza beszéltek mindent és hamar csomagolni kezdtek. Karámba zárták a nyájat és elindultak. Én persze utánuk jöttem. Ide jöttek az istállóhoz, nem tudták ki települt be az ő istállójukba.

- Persze, hogy nem tudták - rántott egy újabbat a kötőfékén az ökör -, hisz nem voltak itthon, amikor a fáradt vándorok bejöttek. Csak én voltam itt. Rettentően elgyötörtek voltak. Fáradtak, kimerültek. Rögtön leheveredtek a szalmára és jóízűen hortyogtak. Én is elálmosodtam, szundikáltam, kérődztem. Egyszerre csak vékony gyereksírásra ébredtem. Láss csudát: az asszony itt szülte meg gyermekét, az kezdett sírni. Ekkor a férfi középre tette a jászlat, jó szalmát gyömöszölt bele, az asszony pedig belefektette újszülött gyermekét. Alig készültek el, már jöttek is a pásztorok. Volt ám nagy csodálkozás idebent, vonítás meg odakünn...

- Hát igen - húzta be a farkát a kutya -, nagyon voníthatnékom támadt, mert pont az istálló felett egy fényes valami állt meg, olyan mint a csillag az égen, csak sokkal fényesebb. Azt kellett vonítanom. Sőt, annyira belemerültem a vonításba, hogy észre sem vettem, hogy három idegen érkezik tevéken. Csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rájuk. Már jelezni sem volt időm.

- Tiszta szerencse - folytatta az ökör. - Még felébresztetted volna az alvó csöppséget. Pedig nehezen aludt el, sokat nyöszörgött. Én meg, szamár-testvérrel együtt, csak fújtuk rá a meleget, mert igen hideg volt akkor már.

- De, azért a legcsudálatosabb az volt, - fűzte tovább a szamár -, hogy ekkor egy fehér ruhás férfi hozzánk szólt, és mi értettük amit mondott. Azt mondta, hogy minden évben, ezen az estén az emberek rólunk fognak beszélni, meg erről a kisgyermekről; mi is róla fogunk beszélni, és érteni fogjuk egymás szavát. Nem tudom, igaz lett-e amit mondott, de mi valóban évről-évre ezekről az eseményekről beszélgetünk. Hogy ezt valamelyik ember értené-e, azt nem tudom.

- No, mindjárt kiderítem! - hunyorított hamiskásan a kutya, és csendesen kisomfordált a tűz mellé.

A pásztor és vendége szóhoz sem tudott jutni a hallottak miatt. A kutya leült velük szemben a tűz túloldalán, feszülten figyelte a két embert, majd lassan-lassan farkával söpörni kezdte maga mögött a földet, és megszólalt:

- Ha valóban csudás ez az éjszaka; ha valóban nem csak mi, állatok értjük meg egymást; ha valóban...

- Nyögd már ki, mit akarsz! - mosolyodott el a pásztor.

- Valami vacsorát kérünk! - vakkantotta el a kutya.