KENYÉRSZENTELÉS

2000. aug. 20.

Kübekháza - Tiszasziget

Kübekháza/Tiszasziget mélyen tisztelt polgárai!

Kedves vendégeink a környező községekből és távolabbról!

A szentmisében méltóképpen ünnepeltük meg Szent István királyunkat, kiben országalapítónkat, a magyarság keresztény hitre térítőjét és Istennek oltárra emelt szentjét tisztelhetjük. Nem véletlen, hogy e szent királynak ünnepe nem halványodhatott el akkor sem, mikor benne nem a szentet, hanem csak az alkotmányozó királyt kívánta láttatni a történelmet is átírni hajlandó vallásellenes államhatalom. És az sem véletlen, hogy pont az ő ünnepéhez kötődött régtől fogva az új kenyér megáldásának szép szokása. Mert ez a szent király tette valóban lehetővé, hogy alkotmánnyal megerősített államformában élhessünk, hol jól elfér egymás mellett a hívő és a nem-hívő ember egyaránt, mert mindkettejük élete azon múlik: jó volt-e a búzatermés, az aratás; és az asztalunkon illatozó új kenyér egy egész évre ígér-e szükséges mennyiséget önmagából minden magyar család asztalára.

Kedves ünneplő közösség, gondolatban járjuk csak végig annak a parányi búzaszemnek az útját, melynek megsokszorozódott leszármazottai őröltettek meg ahhoz, hogy e szép kenyér készülhessen el belőle.

A tavalyi aratás után gondos kezek zsákokba gyűjtötték a következő év vetőmagjait, míg mások már a talaj előkészítésén fáradoztak. Eke, borona hasította, porhanyósította a földet, mely a meleg őszi napsü­tésnek feszítve hátát készült befogadni a búzaszemet. S egy ködös hajnalon véget ért a búzaszem pihenése a magtárban, szorgos kezek a vetőgép torkába töltötték. Félelmetesen zúgott a gép, rázta-rázta a belé töltött búzát, míg egyszer csak belepottyant a földbe, s a gép zaja mind messzebbre távolodott. „Ez a halál!” - gondolta a kis búzaszem. Idegen és félelmetes volt a föld, melybe elvetették, s jöttek a hideg éjjelek, az őszi viharok és esők, és mind kevesebb remény volt a búzaszemben, hogy ezt ő túlélje. Körülvette a ned­vesség, sikamlóssá vált a föld körülötte, hideg és rothadásszag terjengett.

De egyszer csak a búzaszem mélyén, a legbel­sejében valami megmozdult. Nem volt ez még sem érzés, sem gondolat, csupán valami feszítés, valami lelkesülés. Pillanatnyi fellángolása volt ez csak az életösztönnek? Lehet, mert kegyetlen szelek jöttek, keményre dermedt a föld háta, szinte megfulladt minden ami a föld felszíne alatt volt. Majd esni kezdett puhán a hó, vastag takaróval födve be a föld pucér barna hátát. És már nem égetett a fagy, már nem érződött a süvítő szél hideg lehelete: s a búzaszemben újból fellángolt a korábbi érzés, az a feszítő, az a duzzasztó, az az élettől dagadó érzés.

És egy csöndes tavaszi napon, mikor a nap ereje már tekintélyesnek volt mondható, s az első tavaszi madarak már ugrándoztak a foltokká olvadt hóta­karón, a kis búzaszem érezte, igen, már valóban érezte, hogy valami csoda történik benne: ő már nem búzaszem többé, hanem egy Növény Anyja, mely feltartóztathatatlanul az ég felé tör.

Piciny csíra, pár centi, sápatag száracska teke­redett elő, s pontosan tudta, hol a meleg, hol a fény, hol a fönn, hol a lenn.

A fényre érve levele zöldülni kezdett és hálásan tekintett a nap mint nap melengető napra, de hálás volt a zuhogó esőért is, mert érezte, tudta, hogy nél­külük semmit sem tudna elérni. Dúsan gazdagodott, vastagodott, újabb és újabb magasságokba tört, míg egyszer kifakasztotta virágát: tudta elérte első célját.

És jött az áldott langyos tavaszi, nyáreleji szél, hordta-hordta más búzaszálak termékenyítő üzenetét, élni akarását: s a búzaszem elérte második célját.

Teltek múltak a hetek, a nap mind forróbban perzselt, s a búza érezte: feladatát teljesítette, neki már nincs miért élnie. Ám fiainak, melyek a kalászban lapultak, igen, nekik nagy faladatuk van ebben a világban: nekik kell megmutatni, jók, sőt kiválóak arra, hogy szép új kenyér süljön ki belőlük.

S lám, itt domborodik és illatozik előttünk a kenyér, mely egyszerre dicséri a dolgos embert munkáját a földművestől a pékig, s egyszerre dicséri a Mindenható Istent, ki adott esőt, szelet, hótakarót és áldott napfényt e búzaszemre, hogy nekünk legyen táplálékunk, erőt adva a további szorgalmas mun­kához.

Ezért áldjuk meg most az új kenyeret, s ezért gondolunk mindazokra nagy-nagy szeretettel, kik munkájukkal ideteremtették e kenyeret, s ezért adunk hálát a Jóságos Istennek, hogy megadta ma is a mindennapra valót.

Könyörögjünk!