TOB - A Korintusiaknak írt első
levél
A korintusi közösség
Pál tizennyolc hónapot töltött Korintusban az Evangéliumot
hirdetve (ApCsel 18,1-8), 50-52-ig. Egyes becslések szerint,
amelyek mindig nem teljesen hitelesek, Korintus ebben időben
több mint fél millió lakossal rendelkezett, ebből kétharmad
rabszolga volt. Krisztus előtt 146-ban lerombolták, száz
évvel később a császár újra felépítette, új város volt
tehát, amely rendkívüli gazdagságát földrajzi
elhelyezkedésének és két kikötőjének köszönhette:
Cenchreae az Égei-tenger felé (Saronicus-öböl), és Lechaeum
az Adriai tengerre (Corinthus-öböl).
Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek minden időkben
jellemzik a nagy kikötőket: igen kevert népesség, ahol minden
faj, minden vallás előfordul, könnyű, fényűző és
kicsapongó élet a hosszú hónapokig tartó hajózás után
élvezetekre mohó matrózok számára. Korintusban főként
Aphrodite kultusza virágzott, akinek templomot szenteltek,
amelynek szolgálói szent prostitúciót űztek. Már
Aristophanes idejében "korintusi módon élni"
kifejezés olyan jellegű elítélő értelemmel bírt, amit el
lehet képzelni. Mindennek előrelátható következménye: egy
kisebbség botrányos gazdagsága és a többség nyomara.
Tegyük még hozzá, hogy ez a kozmopolita város intellektuális
központ volt, ahol az összes szellemi irányzat képviselve
volt. A II. században szónok dicsőíthette Korintust
iskoláinak, filozófusainak és tudósainak számáért, akiket
minden utcasarkon fel lehetett lelni. Vallási központ is volt,
ahol a Kelet kultuszai és misztériumai igen erősen
hódítottak.
Összetételénél fogva a Pál igehirdetése által
összegyűjtött közösség hű mása volta város
népességének. Voltak gazdagok és szegények a keresztények
között (11,21-22), de az elsők elenyésző kisebbségben
voltak (1,26); legnagyobbrészt kisemberekből, rabszolgákból
állt a közösség (7,21), vagyis megvetett személyekből
(1,28).
Ezek a keresztények élő és buzgó közösséget képeztek,
amely azonban erősen ki volt téve a környező élet
veszedelmeinek és bomlasztó hatásának: laza szexuális
erkölcsök (6,12-20), nézeteltérések, belső viták és
harcok (1,11-12; 6,1-11), a pogány eredetű filozófia
bölcsessége, mely behatolt az Egyházba, amely csak felületi
keresztény mázzal rendelkezett még (1,19-2,10) és amely
megrendítette az új hit alapvető bizonyosságait (15.
fejezet), valamint a misztériumokkal kísért vallások
vonzereje, melyeknek kicsapongó megnyilvánulásai a keresztény
gyülekezetekben is felüthették fejüket (14,26-38). A
kereszténység palántája egészséges és életerős volt, de
gyökerei olyan földbe nyúltak, amely nem volt homogén.
Rendkívüli helyzet volt ez, amihez a Szentlélek sietett
segítségül, bőven osztva kivételes adományait (12-14) és
amelyet Pál leveleiben igyekszik javítani, szállítván a
fiatal növénynek a hiányzó keresztény humuszt.
Ez adja meg a levél érdekességét, élően megragadva a
problémákat, amiket a keresztény hitnek egy pogány
kultúrába való behelyezése jelent és a Pál által
felhasznált módszereket azok megoldására.
A levél elküldését kiváltó körülmények
Vázoljuk fel röviden az események sorát, amelyek
elválasztják Pál első Korintusban tartott beszédét és
ennek a levélnek elküldését a korintusi közösséghez.
Távozása után Pál kapcsolatban maradt az általa alapított
közösséggel. Tudjuk 5,9-13-ból, hogy az 1Kor-t megelőzte egy
másik (melyet gyakran prekanonikus levélnek neveznek), amely
nem maradt fenn. Pál ebben egyebek között a keresztények és
a "kicsapongók" kapcsolatával foglalkozott. Ez a
levél, amelynek néhány töredékét egyes kritikusok a 2Kor
6,14-7,1-ben vélik felfedezni, valószínűleg válasz egy a
korintusiak által küldött írásra, amelyben a korintusiak egy
kérdést tettek fel. Egyébként tudjuk, hála az ApCsel
18,24-28-nak, hogy a korintusi közösség egy nagy szónokhoz
jutott Apolló személyében, aki alexandriai zsidó volt, az új
hit vonzásába került és Efezusban tért meg véglegesen
Krisztushoz Aquila és Priscilla közreműködésével és ők
látták el ajánlólevelekkel, amikor Korintusba ment. Az ApCsel
közli, hogy Apolló jó szónok volt, jártas az Írásokban és
Korintusban nagy segítségére volt a közösségnek, főként a
zsidókkal folytatott viták során. Valószínűleg ékesszóló
volt, ebben felülmúlta Pált, akinek ezt a hiányosságát
szemére vetették (2Kor 10,10). Érthető ezáltal, hogy egy
párt alakult ki, amely dicsekedett vele és szembehelyezkedett a
hívőknek avval a csoportjával, akik Pál tanítványainak
vallották magukat (1,12). Apolló valószínűleg nem támogatta
ennek a pártoskodásnak létrejöttét; tartózkodása
Korintusban rövid volt és amikor Pál az 1Kor-t írja már
Efezusban van Pálnál és az apostol biztatása ellenére
visszautasítja a Korintusba való visszatérést,
valószínűleg azért, hogy ne tűnhessen úgy, mintha
helyeselné azt a csoportosulást, amely vele tart (16,22).
Apolló csoportjával szemben áll Pál pártja, Kéfásé és
Krisztusé (1,12). Az első szembenálló csoport valószínűleg
Pált csodáló keresztényekből állt, akiknek ragaszkodása
szélsőséges és szektás magatartásra vezetett. A második
olyan keresztények Korintusba települése által keletkezett,
akik Péter apostolra hivatkoztak (Kéfás az ő arámi neve,
amit görögre Petros-nak fordítottak). Talán Péter maga is
volt Korintusban. 9,5 alapján valóban jól ismerték őt a
Korintusiak. Ami a "Krisztus pártját" illeti, evvel
kapcsolatban a legkülönbözőbb feltevéseket találhatjuk:
zsidó törvényeket követők, akik Jézusban csak a zsidó
Messiást akarták felismerni, spiritualista gnosztikusok, akik
azt állították, hogy csak Krisztus Lelkétől függenek és
visszautasítottak minden szervezetet, minden egyházi
közösséget, stb. Ez a párt talán soha nem is létezett
"én meg Krisztussal" (1,12), lehetett egyszerűen egy
másoló megjegyzése, ami azután átment a szövegbe, vagy Pál
válasza ezeknek a pártoknak a tagjai felé. Ez a megoszlás
összefüggésben van avval a vonzással, amit Korintusban egy
bizonyos ezoterikus filozofikus-misztikus bölcselet gyakorolt,
ami magyarázza, hogy Pál levelében egyesíti a két témát: a
megoszlást és a hamis bölcsességet, amellyel szembeállítja
Krisztus bölcsességét, a kereszt bölcsességét (1,10-3,4).
A közösségnek ez az aggasztó állapota Pál tudomására
kellett hogy jusson efezusi tartózkodása során, harmadik
utazása alkalmából (ApCsel 19), először Apolló útján,
majd Kloe hozzátartozói révén (lásd 1,11 l jegyzetet). Más
riasztó hír is érkezett hozzá, valószínűleg ugyanezen az
úton: egy vérfertőző ember esete, aki anyósával élt
(5,1-13) keresztények egymás ellen a pogány törvényszék
előtt viselt perei (6,1-11), kicsapongási esetek (6,12-20), nem
megfelelő magatartás az Oltáriszentség ünneplésénél és a
liturgikus összejöveteleknél (11,2-34), téves tanok a
halottak feltámadására vonatkozólag (15). Másrészt Pál
beavatkozását maguk a korintusiak kezdeményezték, akik
bizonyos problémák ügyében írásban fordultak hozzá. Ezt
meg lehet állapítani a szüzesség és a házasság
témájával kapcsolatban (lásd 7,1); jogosan lehet
feltételezni a bálványoknak feláldozott húsok témájával
kapcsolatban: szabad-e ezekből enni, vagy nem (lásd 8,1), vagy
a lelki adományokkal, azok előbbrevalóságával, azok
használatával kapcsolatban (lásd 12,1). Ezek az elemek
képezik a különböző Pál által érintett kérdéseket
levele folyamán. Az apostol orvosolni kívánja a tévedéseket,
uralomra akarja juttatni a békét, az összhangot a
közösségben, választ akar adni a számtalan problémára,
amelyet a mindennapi keresztény élet állít a korintusi
keresztények elé. Az 56. év tavaszára lehet tenni a levelet
(lásd utalást a Húsvétra 5,7-8-ban).
A levél terve és szerkesztési eljárásai
Ellentétben a Rómában írt levéllel, a 1Kor levél
különböző csoportosításainak meghatározása soha nem volt
viták tárgya: ez nyilvánvaló, Pál csupán egymásután
tárgyalta a különböző fent felsorolt témákat. Lehet ezeket
a csoportokat főbb szakaszokra felosztani? Gyakran javasoltak
egy két részre való osztási terveket: a megoszlások és
botrányok egyrészről (1-6), a különböző közösségben
való élésre vonatkozóan feltett kérdések megoldása
másrészről (7-15). Valóban kétséges, hogy a pogány
törvényszékekhez való fordulás (6,1-11)
"botrányosabb" legyen, mint a megoszlások az
Oltáriszentség ünneplésénél (11,17-34), vagy azoknak
magatartása, akik megbotránkoztatják az aggályosokat
(8,7-13). Jobb arra az álláspontra helyezkedni, hogy Pál a
különböző tárgyakat, amelyeket ebben a levélben érint,
abban a sorrendben tárgyalta, ahogyan azok gondolataiban
felmerültek. Így a következő csoportosításokat lehet tenni,
anélkül, hogy lehetne egy kimondott tervről szólni:
Köszöntés és hálaadás (1,1-9)
1. Pártok a korintusi közösségben (1,10-4,21)
2. A vérfertőzés esete (5,1-13)
3. Peres ügyek a pogány törvényszék előtt (6,1-11)
4. Szabadosság (6,12-20)
5. Házasság és szüzesség (7)
6. A bálványoknak feláldozott húsok (8,1-11,1)
7. Istentisztelettel kapcsolatos magatartás (11,2-14.40)
8. A halottak feltámadása (15)
Intelmek, üdvözletek, befejezés (16).
Meg lehet figyelni, hogy bizonyos részek azonos tárgyakat
ölelnek fel, amelyek azonban mégis különbözők és
különböző mértékben lényegesek. Így a 7. csoport
háromnegyed része (Istentisztelettel kapcsolatos magatartás) a
"lelki adományok" problémájának van szentelve
(12-14) és ezzel kapcsolatban, annak megvilágítására, hogy a
szeretet a legnagyobb Isten adományai között, dicsőíti Pál
a szeretetet a 13. fejezet híres himnuszában. Ennek a
csoportnak első negyedében az asszonyok öltözködése és az
Úr lakomája sokkal rövidebben vannak tárgyalva. Nincsen
tehát mód arra, hogy ebben a szövegben gondolati egységet
keressünk, amely meghatározza a részek csoportosítását,
vagy pedig a csoportokon belüli szövegek elrendezését.
Az a mód, ahogyan Pál kifejti gondolatát egy tárgyon belül
néha zavarba ejtő a nyugati gondolkodásnak. Gyakran
észlelhető nála az önmagába visszatérő forma, A B A'
típussal. Így a 7. fejezetben Pál ismerteti először
elméletét a házasságról és a cölibátusról (A: 1-16).
Majd leszögezi az alapvető elvet: mindenki éljen úgy, ahogy
az Úr adta neki, s ahogy az Isten hívta (B: 17-24). Végül
ennek az elvnek világánál pontosabban kifejti és elmélyíti
tanítását A': 25-40). Hasonló sémát lehet felfedezni a
bálványoknak szentelt húsokkal kapcsolatos fejtegetésnél
(8,1-11,1) és a lelki adományoknál (12-14 fejezet), ahol a B
vezérelv a szeretetnek elsőbbsége valamint a Evangélium
szolgálata (8,7-13; 10,24) és az ugyannak a testnek tagjai
közötti összetartozásnál (12,12-26).
Nehezebb megkülönböztetni az első szakasz struktúráját
(1,10-4,21: pártok a korintusi közösségben). Ez szintén az
alapvető A B A' séma szerint íródott, de sokkal
kidolgozottabb. Anélkül, hogy megkísérelnénk kideríteni
részleteiben ennek a fejezetnek tervét, melynek részletei
több eltérést mutatnak fel, könnyen meg lehet állapítani
általános kifejletét. Elsősorban szembeötlik egy két
részre való feloszlás 1,10-3,23 között, amely valamiképpen
egy kateketikus bevezetésből áll és a 4 fejezet között,
amely a megvilágításba helyezett nagy elvek paranaenesisi
alkalmazása. AZ első rész az, amelyikben fellehető a fent
említett struktúra; ebben az esetben A A1 B A'1 A' séma
formájában. Kezdetben két rendellenességet említ meg: a
megoszlást (A: 1,10-16) és az emberi bölcsességet (A1:
1,17-25). Az alapvető B elv, amelyből kiindulva Pál
megvilágítja és elítéli ezeket a kisiklásokat 1,30-ban van
kifejezve: a keresztény lét Krisztusban való lét, aki a
bölcsesség és üdvösség egyetlen forrása. Ebből kiindulva
mutat rá Pál az igazi bölcsesség jellemzőjére, amely a
Lélek adománya (A'1: 2,6-16) és világít rá a megoszlások
botrányára: ezek ellenkeznek a Közösség valódi
természetével, amely egyetlen kőre alapozott építmény: ez a
sarokkő Krisztus (A': 3,1-3,16). Egy új keresztező alakú
struktúra található a befejezésben (3,18-23), amely újra
felveszi a kezdeti két témát (megoszlás és bölcsesség),
azonban fordított sorrendben: az, aki bölcsnek gondolja magát
a világ módja szerint, nyerje el a bölcsesség adományát
Krisztustól, még akkor is, ha a világ szemében balgának is
számít (3,18); végül a megoszlások helyett, amelyek
rabszolgává teszik az embert (1,12: "Én Pállal tartok,
én meg Apollóval, én Kéfással") a Krisztushoz való
tartozás adja meg az embernek nem csupán a szabadságot és az
egységességet Krisztusban, hanem az uralmat minden felett:
"Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az
élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a
tiétek."; és azok, akiknek rabszolgáivá válnak,
valóságban az ő szolgáik: "Hisz minden a tiétek: Pál,
Apolló, Kéfás ..." (3,22).
Az A B A' Struktúra más szakaszokban is megtalálható: így az
Úr vacsorájáról szóló részletben (11,17-34), az a szakasz,
amely emlékeztet az Eucharistia alapítására (11,23-26)
képviseli az alapvető valóságot (B), ennek világosságánál
ítélhetők el a kezdetben bemutatott rendellenességek (A:
11,17-22) és lehet azokat helyesbíteni (A': 11,28-34). A
szeretet himnusza ugyanezen a modellen alapszik. Egy, a szeretet
felsőbbrendűségének kifejezése után, amely nélkül a
legfontosabb adományok is hiábavalóak (A: 1-3 versek) a
szeretet által véghezvitt cselekedetek leírása következik
(B: 4-7 versek); befejezésként Pál újra kifejti, mélyebben,
a szeretet felsőbbrendűségének témáját, amely nem múlik
el akkor sem, amikor minden más elmúlik (A': 8-13 versek).
A tárgyalt főbb problémák
A Pál által ebben a levélben tárgyalt főbb kérdések egy
alapvető problémából indulnak ki, amely minden időben
felmerült az Egyház történetében, főként pedig igehirdető
tevékenységében és amely minden eddiginél erősebben
vetődik fel: a "kulturális távolság"-é, a
keresztény igehirdetés begyökeresedése egy olyan
kultúrában, mely különbözik attól, amelyikben előzetesen
élt. Itt zsidó-palesztíniai kultúra átültetéséről van
szó a hellenisztikus világba, amelyet igen különböző
dinamizmusok elevenítettek és építettek fel és amely nem
csak az igehirdetés elváltoztatásának veszélyével
fenyegetett, hanem még mélyebbre hatolva, avval is, hogy
asszimilálja, a biológiai asszimiláció értelmében: a
hellenisztikus kultúra csak azt vette át az evangéliumi
igehirdetéstől, ami abból összhangban volt vele és
visszautasította a többit. Ez a jelenség gyakran mutatkozott
meg, főként a II. század számtalan gnosztikus keresztény
áramlatában és az idők folyamán a sietősen evangelizált
országokban, ahol az eredmény a korábbi pogányság
túlélése volt, felületesen feldíszítve a keresztény
hittől kölcsönzött elemekkel. Ezzel a problémával szemben
Pál egyidejűleg határozott és árnyalt: erélyesen kitart a
szakadás megállapítása mellett és ellenmondást nem tűrően
elítéli azokat a magatartásokat és tanokat, amelyek
összeegyeztethetetlenek az általa hirdetett igével. De amikor
ez az összeegyeztethetetlenség nem áll fenn, engedékeny.
Próbáljuk meg gyorsan áttekinteni ebben a megvilágításban a
levélben tárgyalt fő problémákat.
Ami a közösségben mutatkozó megoszlások kérdését illeti
és a helyes és hamis bölcsességét, körülbelül
elkerülhetetlen volt, hogy a hellenisztikus vallási világban
élve a keresztényeket ne csábítsa vallásuknak a számtalan
bölcseleti iskola mintájára való gyakorlása, amelyek egy-egy
híres mester köré csoportosította a tanítványokat. Innen
származik a túlzott bámulat olyan szónok irányában, mint
Apolló, aki bizonyára rendelkezett ezeknek a pogány
mestereknek ragyogó szónoki tehetségével és
ékesszólásával és innen származnak a megoszlások, mivel
mindenki egy tanítómester befolyása aló akart helyezkedni.
Pál reagálása élénk. Erélyesen szembeszáll evvel a
helyzettel, mivel látja a keresztény vallás emberi filozófiai
bölcseletté való lealacsonyításának veszélyét és
megállapítja az iskolák egymással való versengését, ami
ennek elindítója. Az a törekvése, hogy szembehelyezze az
emberi bölcsességet az igehirdetés "bolondságával"
(1,17-25) nem tűnik túlzottnak, ha nem feledkezünk meg a vita
tétjéről: Pál úgy cselekszik, amint mondja: "hogy
hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején
nyugodjék" (2,5). De ugyanakkor gondja van arra, hogy ne
vegye el a bátorságot a valódi bölcsesség keresésétől,
amely Korintusban megmutatkozott. Ezért tárja olvasói elé a
valódi bölcsességet, amely nem emberi filozófiai kutatás
eredménye, hanem Isten ajándéka, a Lélek által (2,6-16).
A szexuális etikával kapcsolatos kérdések szintén az új hit
és a környező kultúra találkozásából vetődnek fel. A
környező kultúrát részben túlságos lazaság jellemzi e
téren (5,1-13; 6,12-19 lásd 6,14 u jegyzetet), részben pedig a
test megvetése, amely a kor egyes filozófiai irányzatában
szokásban volt (lásd 7,1 a jegyzetet), és amely a
házasságtól való tartózkodást abszolút ideállá emelte.
Pál gondja az, hogy megmutassa az egyenes utat ezekkel a
túlzásokkal szemben: a szexuális rendetlenségek minden
fajtájának ellentmondást nem tűrő elítélése, a házasság
törvényszerűsége és értéke, a szüzesség dicsérete (7.
fejezet). Az elv, amely alapján ezeket az ítéleteket hozza az,
amelyiket a 6,12-ben kijelent és a 10,23-ban ismétel meg:
"Minden szabad, de nem minden használ". A keresztény
fel van szabadítva minden külső kényszer alól, még
erkölcsi téren is, de ezt a szabadságot arra kell
felhasználni, minden téren, hogy keressék ami a legjobban
megfelel a Lélek által megindított új életnek.
Ugyanez az elv (lásd 10,23) világítja meg a következő
problémát, a bálványoknak áldozott húsokét (lásd 8-10).
Itt is olyan esettel állunk szemben, ahol a keresztény hitnek
állást kell foglalnia a környező pogány kultúra egyik
jelenségével szemben. Itt is azonosak a megoldás elvei:
minden, ami a hittel szembekerül elvetendő, ez a pogányok
vallási lakomáin való részvétel (lásd 10,14-22). Ezzel
szemben, otthon, vagy másoknál olyan húsokat enni, amelyek
pogány áldozatokból származnak, teljesen közömbös dolog
keresztény szempontból (8,7-8). De egy másik megfontolás
merül fel Krisztus tanítványa számára: a testvéri szeretet
megtiltja, hogy megbotránkoztassa az aggályosokat (8,9-13).
Rendetlenségek a vallási gyülekezetekben (lásd 11-14) a
keresztény életnek új veszélyeztetettségét tükrözik a
pogány vallási mentalitásból származó magatartás által.
Akár az Eucharisztia ünneplésével kapcsolatos
eltévelyedésekről van szó, ahol a pogányság szent
lakomáinak gyanús környezete beszivárogni látszik
(részegeskedés 11,21), akár a liturgikus összejövetelek
légköréről, ahol ugyancsak fel lehet lelni olyan rajongásba
eső izgalmi állapotot, ami olyan vallási gyülekezések
sajátja, amelyeket a keresztények valószínűleg megtérésük
előtt látogattak, Pál célja mindig ugyanaz: fenntartani a
keresztény kultusz tisztaságát, amely nem hasonulhat a
környező vallási szokásokhoz, hanem a szent misztériumot
kell hogy tükrözze: a közösség egységességét Krisztusban.
Ebből erednek az alapvető ismérvek: a kölcsönös egymásra
utaltság (12,12-30), a nyelveken való szólás és
prófétálás (14,1-19) és mindenek felet a szeret (13,1-13).
Végül a 15. fejezet még sokkal világosabban mutatja meg az
összeütközést a keresztény hithirdetés és környező
mentalitás között: akkor, amikor a halottak feltámadása
illeszkedett a zsidó felfogáshoz, amely szokva volt ahhoz, hogy
az embert egységben fogja fel, nem volt begyökeresedési
lehetősége egy a dualisztikus filozófia által befolyásolt
kultúrában. Pál meghátrálhatott volna olvasóinak
"felfogási határa" előtt, ahogyan ezt hasonló
körülmények között a Bölcsesség Könyvének írója és
Philon tette: a lehető legkevesebbet időztek el ennél a
nehezen elfogadható pontnál, főként a lelkek
halhatatlanságára helyezve a súlyt. Pál ezzel szemben erősen
állítja a halottak feltámadásának vitatott pontját. Nem
akarja filozófiailag bizonyítani annak lehetőségét, de
rámutat, hogy "mert ha a halottak nem támadnak föl,
Krisztus sem támadt föl." (15,13-16) és hogy akkor a
korintusiak hite üres (15,14).
Láthatjuk, ezáltal az utolsó pont olyan problémát érint,
mai ma hasonló formában megmutatkozik, így az 1Kor levél
talán a legaktuálisabb Pál összes levele közül. Igaz, hogy
a javasolt megoldások a miénktől eltérő kulturális
feltételek által meghatározottak (lásd 11,2-16), de a helyzet
amellyel az apostol szemben áll a miénk, és az elvek, amelyek
válaszait vezérlik semmit sem veszítettek értékükből.