TOB - Szent Péter 1. levele
Szent Péter első levele nem kelti fel a teológusok
érdeklődését, mivel nem tartalmaz elmélyült tanító
fejtegetéseket és nem hoz fel új, jellegzetes tanítást az
Újszövetség egészével összehasonlítva. Főként azt a
részét emelik ki, ami a "királyi papságra" és azt,
amelyik Krisztus tanítására az alvilággal kapcsolatban
vonatkozik. Egyébként könnyű meglátni a rokonságot a levél
a szinoptikusok, az Apsotolok cselekedeteinek beszédei és Szent
Pál erkölcsi tanításai között. Azonban ez az összhang,
levelünk és a legkülönbözőbb formájú írások között,
tanítást hordoz magában az apostoli korszak hittanításáról
és a keresztény élet lényegéről. Számos kommentátor
meggyőződése ez jelenleg és ez az oka, hogy e levél
tanulmányozása az elmúlt években újra érdeklődést keltett
a szakemberekben.
A címzettek
A levél kevés jelzést tartalmaz annak pontos
megállapítására, kik lehettek a címzettek. Azokhoz a
keresztényekhez szól, akik Kisázsia római tartományaiban
élnek "a kiválasztottak, akik idegenben élnek,
szétszóratásban" (1,1) vagy "diaszpórában",
amit azokra a zsidókra alkalmaztak, akik Palesztinán kívül
éltek, ami első látásra arra engedne következtetni, hogy itt
zsidó-keresztényekről van szó. Valóságban, ezt a
kifejezést szimbolikus értelemben használja a szerző a
világban szétszóródott keresztények megjelölésére (lásd
2,11), akiknek nagy része pogány eredetű kellett legyen.
Tény, hogy életmódjuknak ősi mivolta inkább vonatkozik régi
pogányokra, mint zsidókra (1,14.18; 4,3). De már ismerték a
Szentírást, amit az Ószövetség eseményeinek gyakori
használata a levélben bizonyít.
Azok a közösségek, amelyeknek szerzője a levelet szánta
többségükben páli missziós tevékenység során kerültek
alapításra, hacsak nem közvetlenül Pál, vagy legalább
munkatársai által, akik Kisázsia különböző tartományaiban
működtek a főbb központokból kiindulva (lásd Epafrász
példáját, aki Kolosszéba vitte el az Evangéliumot, Kol 1,7).
A szolgálatok szervezete ebben kevésbé kidolgozott, mint a
pasztorális levelekben és a kezdeti Egyház életének
meglehetősen régi korszakának felel meg: csak a elöljárók
kerülnek megemlítésre (5,1-4) és közvetett módon a
diakónusok (lásd 4,11 jegyzet n). Ezeknek a közösségeknek
szociális helyzete igen szerény lehetett általánosan, amint
ezt a szolgák és rabszolgák magatartására különlegesen
kialakított szakasz tanúsítja (2,18-25).
A szerző, a szerkesztés időpontja és
helye
A levél adatai szerint a szerző Péter, Jézus Krisztus
"apostola" (1,1), "előljáró", Krisztus
szenvedéseinek tanúja" (5,1), aki levelét
"Szivánusz által" írta (5,12, "fiammal"
Márkkal együtt (5,13). A levél Péternek való
tulajdonítását a hagyomány is alátámasztja: Péter második
levele, az Újszövetség egyik legkésőbbi írása, ezt már
tanúsítja (2Pt 3,1) később Iréneusz, Tertulliánusz és
Alexandriai Kelemen jelölik meg Péter apostolt, mint ennek a
levélnek íróját. Ehhez járul még, hogy Eusebe történész
szerint, Papiász a II. század elején szoros kapcsolatot
állapít meg Péter apostol és Márk, a 2. evangélium írója
között (lásd szintén ApCsel 12,12).
Azonban egy bizonyos számú specialista kétségbe vonta a
levél péteri autentikus voltát. A legfőbb érveik a
következők, a válaszokkal, amiket erre adni lehet:
a) A levél görög nyelve olyan minőségű, hogy nehéz azt
Péternek, a galileai halásznak tulajdonítani. Nem oldja meg
ezt a nehézséget az sem, ha feltétlezzük, hogy Péter a
szöveget arámi nyelven írta meg és lefordítatta görögre
valakivel (Szilvánusz, 5,12): ebben az esetben viszont nehezen
lehetne megmagyarázni, hogy a levélben előforduló
Ószövetségi idézetek miért vannak kivétel nélkül
közvetlenül az Ószövetség görög szövegéből véve. - Ez
az érv azonban nem döntő. Megjegyezték egyrészről, hogy a
görög nyelvet Palesztínában általában használták Jézus
idejében, amint ezt a nemrégiben felfedezett dokumentumok
bizonyítják, így könnyen lehetséges hogy Péter ismerte ezt
a nyelvet. Másrészről, Péter számíthatott Szilvánusz
együttműködésére szövegének szerkesztése során, ami
magyarázná a stílus minőségét.
b) Megállapították ugyancsak a feltűnő párhuzamosságot a
levél egyes gondolatai és a páli teológia között. Csak
néhány példát említünk meg: a szegletkő ótestamentumi
képének használata (1Pét 2,4-8, és Róm 9,32-33), a
tanítás arról, hogy alá kell vetni magát a feljebbvalóknak
(1Pét 2,13-17 és Róm 13,1-7), vagy a "Krisztusban"
kifejezés használata (3,16, 5,10.14). De egy olyan szakasz,
mint a Gal 2,11-14 nem teszi teljesen valószínűtlenné a páli
hatást Péter gondolkodásmódjára? Valójában a
közelítések, amiket megállapítani lehet a levél és a páli
írások között könnyen magyarázhatóak egy az Ősegyház
közös hittani alapjának létezésével, amit egyszerre
használt Péter és Pál. Ami az antióchiai eseményt illeti,
amiről Gal 2,11-14 számol be, ez nem foglal magában teológiai
szembeállást a két apostol között: amit Pál Péter szemére
vet, az magatartása egy rendkívüli helyzetben, nem pedig
teológiája.
c) Péter 1. levele nem említi sehol Jézus földi alakjának
ismeretét, ahogyan nekünk az evangéliumok bemutatják. A
szerző általánosságban beszél Krisztus szenvedéseiről és
haláláról és teljes mértékben hallgat Jézus evangéliumi
tanításának központi fogalmairól ("Isten
országa", "az ember fia" például). Péter, aki
Jézusnak olyan közeli tanítványa volt, nem nyilatkozott volna
meg másképpen? Nem számolt volna be sokkal pontosabban arról
a tapasztalatról, amit Mestere mellett élve szerzett? - Erre
válaszolni lehet egy sor olyan levélszakasz idézésével, amik
Jézus szavait tükrözik (1,8 és Jn 20,29, 2,2 és Mk 10,15
par., 2,12, és Mt 5,16; 2,23 és Mt 5,39; 3,9 és Lk 6,28; 3,14
és Mt 5,10; 5,3 és Jn 13,15-17, vö. 2,25 és Mt 9,36). Ezen
felül ezek a kifejezések olyan szövegrészekből származnak,
amelyek közvetlenül Péter személyéhez kapcsolódnak (pl. 5,2
és Jn 21,15-17; 1,4.13 és Lk 12,33.35.41). Újabban
hangsúlyozták a levélben a szenvedő szolga témájának
fontosságát, ami Izaiás könyvére vezethető vissza
(52,13-53,12), és egyszerre megtalálható az evangéliumokban
(Lk 22,37 és Iz 53,12), és Péter beszédeiben (ApCsel 3,13.26,
vö. 4,27.30) és a levelünkben (2,21-25). Természetesen nem
szabad eltúlozni az ilyen párhuzamba állítás valódi
horderejét, mivel Jézus szavainak gyűjteménye már igen
korán forgalomban volt az Egyházban. Minden esetre bizonyítja,
hogy "a földi Jézusra vonatkozó közvetlen emlékek
hiányára" alapított érvek erősen vitathatóak.
A levél említést tesz az első hivatalos, általános (nem
pedig egyszerűen helyi) üldözésekről, amit nem lehetne
Domitianus császár uralkodása (Kr.u. 81-96) előtti időre
helyezni, vagyis hosszú idővel Péter halála után (4,12 és
5,9). - ezt a véleményt szintén vitatni lehet. Először is a
levél által sugárzott lelki állapot erősen különbözik a
Jelenések könyvéétől, ahol az Állam természetes módon,
mint üldöző van feltüntetve. Semmi ehhez hasonló nem
található 1Pt-ben, aki még a feljebbvalókkal szembeni
tiszteletet tanítja, rómaiakkal szemben is (1Pt 2,13-17 és
Róm 13,1-7) és főként pozitív szerepüket emeli ki (2.14).
Ehhez járul még, hogy a levél nem használja "az
'üldöztetés' szakkifejezést ... sem pedig a perek,
eljárások, vádak szavakat, hanem teológiai kifejezéseket
használ: a megpróbáltatás kísértése, az igazságért
igazságtalanul kiállt szenvedések." Valószínűleg
egyszerűen azokról a "zaklatásokról, bírálatokról,
gúnyolódásokról, rossz bánásmódokról, feljelentésekről,
száműzetésekről ... van szó, amiket a keresztényeknek el
kellett szenvedni kezdettől fogva pogány honfitársaik és
régebbi vallási közösségük tagjai részéről" (C.
Spicq), ami nem lenne akadálya annak, hogy a levelet viszonylag
késői időre helyezzük, amikor Péter még élt.
Összefoglalva, a levél adatai és a hagyomány nem vethetők
döntően össze a fent felhozott érvek alapján. Lehetséges
tehát elfogadni, hogy a levelet ténylegesen Péter
szerkesztette, esetleg Szilvánusz segítségével (az ApCselben
szereplő Szilás latin neve 15,22.40, 18,5, vö. 2Kor 1,19). A
szerkesztés időpontjára mondhatjuk, hogy kevéssel a Néro
általi üldöztetés előttre tehető (Kr.u. 64), másképpen
mondva, kevéssel Péter halála előtt. Az apostol levelét
Rómából írta, ha a legvalószínűbb értelmezést fogadjuk
el "Babilon" említéséről, 5,13-ban, a Római
Birodalom fővárosának szimbolikus megjelöléseként.
A levél irodalmi jellege, egységessége
és célja
Számos kritikus figyelme a keresztségre vonatkozó célzásra
irányult, amit főként a levél első három fejezetében
találhatunk meg. Ezenkívül egyesek felfedezni véltek egy
atmoszféra-változást 4,12-től kezdve: a szenvedéseket már
nem tekinti lehetőségnek, hanem aktuális valóságnak (4,12;
5,9; vö. 2,20; 3,14.17). Ezeknek a megállapításoknak alapján
különböző feltételezések láttak napvilágot a levél
irodalmi stílusára és egységességére vonatkozóan,
liturgiai eredetét kidomborítva. Egyesek úgy vélik, hogy
keresztelési liturgiát idéz fel (1,3-4,11), amihez
hozzátoldottak egy későbbi írást, ami a megkereszteltek
hitben való megerősítését szolgálta volna (4,12-5,14).
Mások nem tulajdonítanak jelentőséget az 1,3-4,11 és
4,12-5,11 közötti szakaszokban foglaltak között
megállapított különbségeknek és 1,3-5,11-et mint
keresztségi tanítást fogják fel, aminek levél jelleget
adtak, hozzátoldva 1,1-2 és 5,12-14 szakaszokat. Végül egy
húsvéti liturgiát véltek benne látni.
Ezek a feltételezések azonban több ellenvetéssel
találkoznak: a levél szókészletének és stílusának
egységessége valószínűtlenné teszi két, különböző
eredetű rész létezését. A címzés és az összefoglalás
szervesen kapcsolódik a levél törzséhez
("idegenek"), 1,1 és 2,11 vö. 1,17, a beszéd, a
levél témája, 5,12 és 2,11, vö. 1,17, buzdító beszéd, a
levél témája, 5,12 és 2,11). Ezenkívül a hálaadás (1,3-9)
és a keresztény erkölcs "szabályzata" (2,13-37)
hozzájárulnak annak a meggyőződésnek megerősítéséhez,
hogy 1Pt ténylegesen levélként lett megszerkesztve. Igaz,
csodálkoztak a szerzőre és a címzettekre vonatkozó
személyes megjegyzések hiányán, de ez magyarázatot nyer
abban, hogy a levél olyan valakitől származik, akinek
tekintélye van az Egyházban, bár nem ő volt azoknak a
közösségek alapítója akiket megszólít. Ami a perspektíva
változást illeti, amit 4,12-től lehet észlelni, ennek nem
kell eltúlozni a jelentőségét, mert a szenvedéseket már
jelenleginek tekinti 1,6-ban. Másrészről a próbálkozások
nagy változatossága a keresztségi liturgia vagy
bibliamagyarázat rekonstrukciójára, a levél szövegéből
kiindulva, a feltételezés igen bizonytalan jellegét
bizonyítják. Ehhez járul két tény: nem található pontos
említés a keresztelés szertartásáról a levélben (szemben
olyan szövegekkel, mint Róm 6,3-4, Kol 2,12, Tit 3,5), csupán
egyszer, de egy tipológiai értékű szakaszban (3,21),
egyébként nincsen a szövegben nyoma előrehaladásnak, ami
lehetővé tenné rekonstruálni a keresztelési szertartás
egyes lépéseit (így a görög ige, ami az újraszületésre
céloz 1,23-ban már használatban volt 1,3-ban, lásd 1,3 f
jegyzetet).
Nem lehet tehát kétségbe vonni Péter első levelének levél
jellegét és egységességét. A levél erősen be van
gyökeresedve a teljes hitoktatási hagyományba, ami az
ősegyház sajátja volt. A befejezés (5,12) pontosan
meghatározza célját: buzdítani és hitükben megerősíteni a
keresztényeket, akiknek buzgalma lazulni tűnt és akiknek
bátorságát próbára tették különböző bajok. E célból a
szerző felidéz olyan tanításokat, amit a keresztények már
hallottak megtérésükkor és keresztelésükkor.
A levél tartalma
Nem lehet logikus tervet látni a levélben. Ez ennek a írásnak
különleges
jellegéből adódik, ahol a buzdítások közé állandóan
tanító elemek vannak beiktatva, amiknek célja azok igazolása
és megerősítése. Általában véve a buzdítás parancsoló
módja megelőzi a tanító nyilatkozat kijelentő módját ami
hangsúlyt ad a buzdításnak (ellentétben a főbb páli
levelekkel, ahol egy első tanító rész található, kijelentő
módban, hivatkozva arra, amit a hívők már birtokolnak Jézus
Krisztusban, ezt követi egy második buzdító rész,
parancsoló módban, ami felhívja őket arra, hogy ahhoz méltó
életet éljenek, amit már kaptak). Meg lehet állapítani
előrehaladást a buzdításban, ha figyelembe vesszük, hogy a
fenyegetés aktualitása pontosabbá válik 4,12-től.
A levél tartalmát a következő módon
lehet ismertetni:
Megszólítás és köszöntés, 1,1-2.
Hálaadás (a zsidó áldások stílusában, lásd Ef 1,3-14),
amit megtold egy elmélkedéssel a megváltás tervének
idézésével, 1,3-12.
Első buzdító beszéd a pogány eredetű keresztényekhez
intézve, felszólítva őket, hogy véglegesen szakítsanak
régi életmódjukkal, 1,13-2,10.
Felhívás szentségben való életre, annak a reménynek
alapján, amit Krisztus megszerzett nekünk, 1,13-21.
Néhány tanács a közösségi életre vonatkozóan, 1,22-2,3.
Tanítási alaptétel: ha Isten kiválasztotta a keresztényeket,
hogy részei legyenek annak a szellemi templomnak, amelynek
Krisztus az alapja, ez azért történt, hogy hirdessék annak
dicsőségét, aki meghívta őket csodálatos világosságára,
2,4-10.
Második buzdító beszéd, 2,11-3,12.
Általános kijelentés a pogányok közötti magatartásról,
2,11-12.
A keresztények kötelességei, helyzetük szerint:
kötelességek a feljebbvalók iránt, szolgák kötelességei
uraikkal szemben, a házastársak egymás iránti kötelességei,
2,13-3,7.
Újabb felhívás a testvéri szeretetre, 3,8-12.
Harmadik buzdító beszéd, 3,113-4,11.
Felhívás bizalomra a világ szembenállása ellenére, 3,13-17.
E bizalom alapja: Krisztus teljes győzelme, 3,18-22.
Krisztus példájának gyakorlati következménye: szakítás a
bűnnel, 4,1-6.
Éberség a közösség életében, 4,7-11.
Negyedik buzdító beszéd, amit az üldöztetés közelgő
fenyegetése határoz meg, 4,12-19.
Külön buzdítások, 5,1-11.
Emlékeztetés a közösség elöljáróinak kötelességeire,
5,1-4.
Megalázkodás és éberség, 5,5-11.
Összefoglalás, 5,12-14.
A keresztény élet Péter első levele
szerint
Sokszor félreismerték Péter apostol első levelében foglalt
különleges üzenet értékét. Pedig ez az érték világosan
megjelenik, abban a pillanatban amikor tudatosodik bennünk az
apostol levele által megcélzott helyzet. Szerzőjének már nem
volt szüksége a hit alapjainak letételére, amiket már
megtanultak az olvasók, akikhez fordult (1,12). Sokkal inkább
arra volt szükség, hogy a növekvő nehézségekkel szemben,
amiket a keresztény közösségek felismertek, buzdítsa őket a
kitartásra, annak a reménynek okából, amit hirdettek nekik.
Ezért az apostol olvasóinak tekintetét Krisztus felé
irányítja, hogy megbizonyosodjanak (vagy újra
megbizonyosodjanak) az új élet hatalmáról, ami Őbenne van
(1,3, 2,2), ezenfelül hangsúlyozza a kapott remény győzelmes
jellegét, ami állandó kitartó és vidám cselekvés forrása
a mindennapi életben.
a) Krisztus művében való belegyökeresedés
A szerző biztos abban, hogy olvasóit Isten kiválasztotta
Jézus Krisztusban és ettől kezdve népének részei (1,2-3,
2,9). Azonban el akarja vezetni őket mélyebb
belegyökeresedésre a Mesterük által véghezvitt műbe. Ebben
az értelemben emlékezteti őket Krisztus áldozatára (1,2,
1,19) és szenvedéseire (2,21-24), hogy példáját kövessék
(2,21). Ugyanígy hangsúlyozza Krisztus győzelmét, ez a
győzelem a világmindenség minden szférájára kiterjed
(3,18-22) és amiért a halál sem képez akadályt (4,6, lásd
3,19). A hívőknek mostantól hozzá kell kapcsolódniuk ahhoz,
aki a szegletkő, a közösség szilárd alapja (2,4-8).
Ezzel kapcsolatban idézzük fel, hogy a levél krisztológiája
közelebb áll ahhoz, ami az ApCsel kezdetén mutatkozik
(különösen Péter beszédében), mint Páléhoz (így a
szenvedő szolga témája, a fentebb tárgyaltak szerint, a
keresztség szerepe, ApCsel 2,38-40 és 1Pt 3,21, lásd még
ApCsel 2,31 és 1Pt 3,18). Meg kell még jegyezni hogy
megtalálható a keresztény közösség több hitvallásának
vagy himnuszának visszhangja (pl. 2,11-24, 3,22, 4,5).
b.) Az élő remény
A remény témája lényeges már a levél kezdetétől
(1,3.13.21). Ezt a reményt három szempontból szemlélteti,
eredete, tárgya és következményei szerint. Eredete nem a
képzelet gyümölcse, vagy az emberi erőfeszítésé, hanem
Isten Jézus Krisztus feltámadása miatti ingyenes ajándéka
(1,3) (megfigyelhetjük, hogy Krisztus feltámadása milyen
mértékben kötődik az üdvösség beteljesüléséhez, 1,21,
3,21). Tárgya alapján az eljövendő birodalom felé irányul,
a romolhatatlan örökség felé, ami biztosítva van a
hívőknek, a felé az időpont felé, amikor a hit szemlélésre
változik és amikor Isten népe teljesen és véglegesen
birtokolni fogja az üdvösséget amit Jézus Krisztus által
nyert el (1,4.7.13). Következménye a hívők jelenlegi
életére, azt semmi esetre sem lehet összetéveszteni sztoikus
magatartással és passzív beletörődéssel, az bizonyos
mértékig egy újfajta magatartás motorja (1,13-15). Segít a
hívőknek vidáman felvenni a harcot (1,6), nem a
megpróbáltatás ellenére (ami első látásra ellentétesnek
látszik), hanem a megpróbáltatás közepette (4,21-13).
Állandóan háborgatásnak van kitéve a világ részéről, de
a hívő kész kell legyen ennek tudomásulvételére, nyugodt
bizalommal (3,15-16).
c) Tanúságtétel a mindennapi életben
A levél hangsúlyozza Isten népének hittérítő hivatását a
világban: Isten azért választotta ki ezeket az embereket, hogy
szolgálják Őt és ragyogtassák műveinek felismerését a
világon. Ezért a kiválasztás témája 1Pt-ben párhuzamos a
hívek papságának témájával (2,5, 2,9, lásd Róm 12,1). A
tőlük megkívánt szolgálatot előbb az Egyházon belül kell
gyakorolniuk (1,22; 2,1-5; 3,8-12; 4,7-11; 5,1-7). Az ősegyház
tagjai különleges felelősségérzettel voltak eltelve, hogy a
közösséget a testvéri szeretet gyakorlásában megtartsák
(5,1-4). De fennállnak mindazok a feladatok, amik a politikai,
szociális és családi élet különböző szempontjaira
vonatkoznak (2,11-3,7). Az erre vonatkozó erkölcsi irányelvek
közeliek a kor világi vagy a zsidó irodalmában
találhatóakkal. Azonban új irányt és tartalmat nyernek az
Úrra való hivatkozás által (2,13) és a minden emberre
kiterjedő figyelem által, beleértve a legszegényebbeket is.
Nem látszik figyelembe venni, hogy lehetett vitatható a kor
szociális felépítésében, semmi forradalmi vonás nem
látszik. De adott kereten belül irányt mutat a
keresztényeknek a követendőkre: a remény üzenetét hozni az
Úr szeretetében és az ember belső átalakulása által
létrehozni a szociális élet reformjait, amik feltétlenül
szükségessé válnak. Meg kell még jegyezni, hogy
általánosságban a levél nem mutat ellenségességet a pogány
világgal szemben. Sokkal inkább aláhúzza Isten népének
velük szembeni felelősségét: minden körülmények között,
még a legnehezebb időkben is, a hívőknek úgy kell
cselekedniük, hogy megvilágosítsák a pogányokat (2,11-12;
3,13-17).
Minden idők keresztényeinek felidézi a levél, hogy az
"élő remény", ami Jézus Krisztusban megadatott
nekik, mit követel meg: bizalomban való ragaszkodást a
győzelmes Úrhoz és építő tevékenységet szolgálatában.