TOB - Szent Péter második levele
Irodalmi jelleg és teológia
A szokásos üdvözlés után (1,1-2), a szerző emlékeztet a
keresztény hivatás jellegére (1,3-11). Az isteni természettel
közösségben élve (1,4) a keresztény ember szentségre van
meghívva, ez feltételezi az apostoli és prófétai igéhez
való hűséget (1,12-21). Tény, hogy a keresztény igehirdetés
nem kitalált mondákra támaszkodik (1,16), hanem az apostolok
tanúságtételére és a Szentlélek által megihletett
próféták szavára (1,21).
A szerző ezután heves, erőteljes színezetű támadást indít
a hamis tanítók ellen, akiknek felrója a tanok és erkölcsök
elferdítését (2,1-22). Ítéletüket és pusztulásukat nem
kerülik el, amint annak idején a vétkes angyalok és Szodoma
és Gomorra lakói sem kerülték el (2,6).
Ezután a hosszú fejtegetés után az 1. fejezetben megkezdett
kifejtés újra kezdődik Krisztus eljövetelének
késedelmességére vonatkozó kérdéssel (3,3-13), az Úr
azonban nem késik, eljön az Ő napja (3,9).
A levél az éberségre való felhívással végződik (3,14-18).
A tisztán levél-jellegnél inkább a levél rokonságot mutat
fel az ebben az időszakban zsidó hagyomány szerint szokásos
"testementum" műfajjal: búcsúbeszéd, amit egy
ismert ember halála előtt elmond, ami alkalmat ad a tan egyes
pontjainak kifejtésére, amelyeket a közösség emlékezetébe
kell vésni.
Ez az igen különös hangvételű levél vajon megérdemli
helyét az Újszövetségben? A modern olvasó, aki
"dialógust" kíván, felteheti ezt a kérdést a
második fejezet sértegetéseinek és fenyegetéseinek sorát
olvasva.
Mégis, ez a levél új pontosításokat hoz fel az Írások
értelmezésére és sugalmazottságukra vonatkozóan, valamint a
kánon formálódására: az Ószövetség jövendölései és az
apostoli tanúságtételek azonos szintre helyeződnek és
szilárd hit alapjául szolgálnak (1,19, 3,2). Sehol máshol az
Újszövetségben az Írások sugallt jellegét nem fejezik ki
ennyire egyértelműen: "az Írásnak egyetlen
jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz
sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig
csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek - Isten
megbízottaiként - a szent emberek" (1,20-21).
Megtalálhatjuk a levélben az első említést Pál leveleinek
gyűjteményéről (3,15-16), ami - még ha nem is okvetlenül
tartalmazza a páli mű teljességét- az Írások szerves
részének számít.
A levél érdekessége végül, hogy bátran felteszi Krisztus
megígért eljövetelének késését: "No hol van
(Krisztus) megígért eljövetele? Amióta Atyáink meghaltak,
minden marad úgy, ahogy a teremtés kezdetén volt." (3,4).
A szerző hevesen elítéli ezt a hitetlenséget és igyekszik
választ adni a kérdésre: a vízözön, ami annak idején
eljött előképe a végső ítéletnek, amit a szerző korának
kategóriái szerint ír le (3,6). A régi világ megsemmisül a
tűz által, hogy helyet adjon annak amit várunk: "Mi
ígérete alapján új eget és új földet várunk, az
igazságosság hazáját". (3.10-15). És főként, az Úr
számára az idő fogalma nem létezik: "egy nap az Úr
előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy
nap." (3,8). A vélt késedelmeskedés csak abból adódik,
hogy szerető türelemmel viseltetik az emberek iránt. Időt
akar hagyni mindenkinek bűnbánat tartására. Így mostantól
mindenki éljen szentségben. Evvel a végső időkre utaló
tanítással a szerző a keresztény élet lényeges
dimenziójára hívja fel a figyelmet.
Ellenfelek és címzettek
A szerző elítél "istenteleneket", akik
beszüremkedtek az Egyházba (2,1). Kik ezek? Keresztény hitre
tértek, aki megtagadták azt és most veszélyeztetik a
közösséget hamis szabadságot ígérve nekik (2,19).
Eretnekségük egyidejűleg teológiai - ezek a hamis tanítók
tagadják az Üdvözítőt, aki megváltotta őket és megvetik
az angyalokat (2,10-11) - és erkölcsi: kicsapongó életet
folytatnak és telhetetlenek a bűnben (2,14).
Azonosításukra "gnosztikusokról" beszéltek, ezek
azt állítják, hogy magasabb rendű ismeretekkel rendelkeznek
és teljes szabadsággal, a test megvetését hirdetik, de
kicsapongó életet élnek. Így magyarázhatóak lennének
téves erkölcsi és teológiai elméleteik és a szerző által
hangoztatott keresztény tanok "ismerete", amit
szembeállít az eretnekek hamis tanaival (1,2.2.5.8.12.16,
2,20.21; 3,17-18). Ami a hatalmasságok káromlását illeti
(2,10), nehéz tisztán megérteni a célzást, talán
elkövették a szerző ítélete szerint azt a bűnt, hogy néven
nevezték az angyalokat? Ténylegesen megtalálható a zsidó
tanokban - és főként az esszénizmusban - ilyen tiltás
megemlítését, amit az angyalok tisztelete motivált és annak
félelme, hogy neveiket mágikus célokra használják fel. Vagy
ellenkezőleg, tagadták volna létezésüket vagy
felsőbbrendűségüket, túllépve evvel Pál gondolkodásán,
aki megelégedett avval, hogy hangsúlyozza az angyalok
alsóbbrendűségét Krisztushoz viszonyítva (Ef 1,21; Kol
2,15)? Nehéz a meghatározás, mivel a második fejezet hosszú
kirohanás sorozatában a szerző konvencionális kifejezéseket
használ és felvázol, amint már említettük, egy
"hevenyészett arcképet" az istentelenről.
A levél címzettjei ismerősek a Szentírásból és a zsidó
apokaliptikus hagyományokból, amikre a szerző számos
célzást tesz, anélkül azonban hogy azokat szó szerint
idézné (kivéve 1,17-ben): a vétkes angyalok (2,4), a
vízözön (2,5), Szodoma és Gomorra (2,6-7), Bileám és Boszor
(2,15), hagyományok amelyek a világ víz általi
keletkezésére és tűz általi pusztulására vonatkoznak.
Ez a levél, különösen 2,1-3,3-ig és Júdás levele
nyilvánvaló és szoros összefüggéseket mutat fel. Igen
hasonló megfogalmazásokat lehet találni bennük, gyakran
ugyanazokkal a kifejezésekkel megfogalmazva, amelyek egyébként
ritkák a Újszövetség együttesében, úgy tűnik a két
levél azonos vezérfonalat követ. Így például vitáznak a
hamis tévtanítók ellen, mindkét esetben "csúfondáros
gúnyolódóknak nevezve őket (2Pt 3,3, Júd 18), akik
szörnyűségeket hirdetnek (2Pt 2,18, Jud 16) és akik
szégyentelenül lakomáznak (2Pt 2,13, Jud 12), bűneiket a
vétkes angyalokéhoz hasonlítják, Szodomához és Gomorrához,
Bileámhoz.
Hacsak 2Pét és Jud nem merítik ihletésüket egymástól
függetlenül egy régebbi szövegből, feltehetőnek tűnik,
hogy 2Pét Jud között összefüggés van sok szakaszban, a
szöveg kisegítőnek tűnik, a szerző általában
megvilágítja a Jud-ból való párhuzamos szakaszokat, elhagy
egyes részleteket, amelyeket az apokaliptikus hagyományokban
kevésbé jártas olvasók nem ismernek, Mihály főangyal heves
vitája a sátánnal (Jud 9), az vétkes angyalok büntetését
(Jud 6), Hénoch jövendölése (Jud 14). 2Pét-ben bizonyos
tartózkodás lenne a apokrif írásokkal szemben? Nehéz ezt
eldönteni.
Másrészről 2Pét felveti a Krisztus végső eljövetelének
késedelmes voltára vonatkozó ellenvetést, Júdás számára
azonban ez a kérdés nem vetődik fel.
Ezek a különböző jelek egy szilárdan a zsidó hagyományba
begyökeresedett környezetre vallanak, későbbi mint Júdásé,
nyitottabb is a hellénizmus felé, amint azt többek között a
már megemlített kihagyások is jelzik, az elegáns nyelvezet,
ami nem zár ki teljesen némi modorosságot az összetett és
keresett
kifejezések túlhajtott használatában - összeszámoltak 56
olyan szót, amit csak ebben az egy levélben használnak, ez az
Újszövetségben a legmagasabb arány. Ez a levél vajon egy
lelkipásztori törekvés gyümölcse abból a célból, hogy
összebékítse a Júdás levelében említésre kerülő inkább
partikularista irányzatot egyéb, nyitottabb irányzatokkal,
mint amilyenek Pál leveleiben kifejezésre jutnak? Vajon a korai
Egyház kebelén belüli különböző irányzatok
kiegyenlítésének gondja hozta létre e levelet?
Mivel egyébként ezt a levelet először az alexandriai egyház
kapta meg és a szíriai egyház vitatta, szívesen vélekednénk
úgy, hogy zsidókeresztény környezetből származik, a
hellenisztikus szétszóratásból.
Szerző és keletkezési dátum
A szerző azonos Simonnal, Péter apostollal, (1,1). A 3,1
bekezdésben említett első levél magától érthetően Péter
első levele. Egyébként a szerző említi jelenlétét Jézus
színeváltozásakor (1,16), végül bejelenti halálát, mint
közeli eseményt (1,14).
Ez a mindig vitatott azonosítás bizonyos nehézségeket hoz
fel. Egyrészről nem kell nagyon nagy jelentőséget
tulajdonítani azoknak a biográfiai utalásoknak, amikkel az
apostollal azonosítja magát a szerző, ezek a
"Testamentumok" irodalmi jellegének tartozékai.
Másrészről igen nagy a stílusbeli különbség a két levél
között: 599 szó eltérő, szemben 100 közös kifejezéssel. A
végső dolgokra vonatkozó problematika nem azonos, ez a
különbség arra a feltevésre vezethet, hogy eléggé hosszú
idő választja el a két levelet.
Úgy tűnik, hogy a szerző nem tartozott az első keresztény
generációhoz, amely már eltűnt (3,4). A levél Júdás levele
utáni, amit általában az első század utolsó évtizedeire
helyeznek. Végül és főként, amint láttuk határozott
említést tartalmaz az Írások kánonjáról, van egy
gyűjtemény Pál leveleiből, ami ha nem is teljes az
"Írások" közé számít, ugyanúgy, mint a többi
apostoli és prófétai írás.
Egyébként, mivel nem lehet egy ilyen zsidó-keresztény
hagyományokkal bővelkedő levél szerkesztését túlságosan
távolra helyezni az időben, szerkesztésének időpontjául
körülbelül a 125 évi dátumot lehet javasolni, amely időszak
kizárja a közvetlen péteri eredetet.
Lehet-e beszélni esetleg egy "péteri körről", ahol
emlékeztetőül, az apostol tanítására támaszkodva, a hit
megtartásának szükségességét hangsúlyozva fogalmazták meg
ezt a levelet, szellemi testamentum formájában?
Emlékeztetnünk kell evvel kapcsolatban arra, hogy Eusebius egy
hagyománya szerint (Hist. Eccl. II, 16,1), Márk, aki egy ideig
Péter munkatársa volt (lásd lPét 5,13) Alexandriában
evangélizált, ebben a közösségben került ez a levél
először kézhez.
Kánonba vétel
A Jelenések könyvével együtt ez volt az Újszövetségnek az
a könyve, aminek az elismerése a legtöbb nehézséggel járt.
Az Alexandriai Egyházon keresztül hatolt be lassan ez a levél
az egyházak együttesébe. A Muratori kánonból (kevéssel 200
előtt) hiányzik, első alkalommal Origenes említi (szül.
185/6, meghalt 254-ben), aki mint elfogadottat jelöli. Eusébius
(megh. 340-ben) még a vitatott írások között említi. Csak
az V. században ismeri el az egyházak többsége, a VI.
században Sziriában. Azonban a 200 év táján az Ujszövetség
egyiptomi verziójában szerepel és a III. század fége felé a
72. papiruszban.