TOB - APOSTOLOK CSELEKEDETEI
Bevezetés
Ugyanúgy, mint a harmadik Evangélium, az Apostolok Cselekedetei is Lukács műve, Pál társaként elmondja ebben a könyvben azokat az eseményeket, melyeket jól ismert. Ez az "apostoli" mű része az Írásoknak és ennek alapján az igazság és hit alapja. Ez volt 200 körül az Egyház közösségének meggyőződése. Igen korán egyébként - legkésőbben a IV. századtól - az Apostolok Cselekedeteit a húsvéti időben felolvasták az eucharisztikus liturgia során. Így világították meg az első századok Egyházának hitét, élesztették és vezérelték a keresztények életét a kereszteléstől a vértanúságig, amire elsőként "István, egy a hét közül" mutatott példát. Az első keresztény közösség képe hatott a kialakuló szerzetességre, majd nem akadt olyan megújító vagy missziós mozgalom, ahol nem található meg - az Evangéliumra és Pálra való hivatkozás mellett - a nosztalgia az "apostoli élet" iránt, ahogyan ezt az Apostolok Cselekedetei felidézi. A XVIII. század óta néhány bizonyítékot, melyek alapját képezték ennek az évszázados "olvasmánynak" egy kritika, melynek túlzásai nem kisebbítik érdemeit, kérdésessé tette: ez azonban csak jótékony hatással lehet az ApCsel megértésére, ha elég tárgyilagos, hogy ne alakítsa át dogmákká az egymást követő feltételezéseket és elég világos ítélettel rendelkezik, hogy felismerje saját határait.
Az Apostolok Cselekedeteinek szövege
Ahhoz, hogy egy ősi művet el lehessen olvasni meg kell állapítani annak szövegét, az ApCsel esetében ez a megállapítás meglehetősen összetett kérdés. A szövegek forrásainak többsége két fő alakot mutat fel: a "szíriai"-nak, vagy "antiochiainak" nevezett szöveget, és az "egyiptominak", vagy "alexandriainak" mondott szöveget. De megengedhető egyesíteni az elnevezéseket "elterjedt, népies szövegként", annyira hasonlítanak egymásra egy harmadik szövegformával való összehasonlítás esetén, amelyet "nyugatinak" neveznek. Ezek a "nyugati" változatok nem tükrözik az ApCsel primitív szövegeit. De ősi mivoltuk, valamint elterjedésük Keleten és Nyugaton fontos tény, ugyanúgy történelmi és tanításbeli jelentőségük. Az alábbi fordítás jegyzeteiben szívesen kerülnek említésre, különösen a 15. fejezetnél.
Az Apostolok Cselekedeti irodalmi szempontból
Az ApCsel tagadhatatlan nyelvi és gondolkodásbeli egysége nem zárja ki, hogy két, meglehetősen különböző megjelenési formájú részből áll. Az első rész (1-12 vagy 15) olyan együttest mutat, amelynek elemei inkább szembenállóak, mint egységesek. Az időrendi utalások ritkák. Nyelvezete szívesen hajlik szemitizmusok felé és a gondolkodásmód több szempontból archaikus. Ezzel szemben a második rész (13 vagy 16-28) folyamatos szövésű, szervezettebb együttes. Az időrendi adatok meglehetősen gyakoriak. Nyelvezete tisztán görög. Négy alkalommal a szöveg - érdekes módon - megszűnik harmadik személyben folytatódni és első személy többes számra vált át (mi...) (16.10 d jegyzet). A különböző hosszúságú irodalmi egységek, amelyeket meg lehet különböztetni a könyvön belül, gyakorlatilag vagy missziós tevékenységek leírásai (2,1-4, 8,4-40, 9,32-11-18, 13,1-21,26), vagy peres ügyek elbeszélései (3,1-4,31, 5,17-42, 6,8-8,12, 12,1-7, 21,27-26,32), ezek közül az utolsó egy hosszú útleírással folytatódik (26-28). A legkisebb irodalmi egység, amelyet ezekben az általában összetett együtteseken belül az irodalmi elemzés megállapít két fő csoportba tartoznak: az elbeszélések és a beszédek. Az elbeszélések, párbeszédekkel vagy ezek nélkül, igen változatosak. A csodákat tartalmazók jelentős részt képeznek. Elbeszélő csoportba tartoznak az "összefoglalások", vagy általános bemutatások, amik a könyv első részében a jeruzsálemi egyház életét mutatják be (2,24 y jegyzet). Találhatunk itt általános jellegű megállapításokat, amelyek azután az egész könyvben újra fellelhetők (6,7, 9,31, stb., 16,5, 19,10.20, stb.). A beszédek szintén igen különbözőek. A legtöbbjüket keresztények mondják el: különböző fajtájú missziós beszédek (2,14 e jegyzet, 10,36 h jegyzet, 14,15 k jegyzet), védőbeszédek zsidó és római bíróságok előtt (4,8-12, 5,29-32, 7,2 x jegyzet, 22,1 n jegyzet, 22,1 n jegyzet), más keresztényekhez intézett beszédek (1,16-22, 11,4-17, 15,7 d jegyzet, 15,13 l jegyzet, 20,18 w jegyzet). Ezekhez lehet csatlakoztatni az imákat (4,24 y jegyzet) és egy levelet (15,23-29). Viszont néhány rövid beszédet (5,35-39, 19,25-27.35-40, 24,2-8, 25,14-21), valamint egy levelet (23,25 b jegyzet) zsidóknak vagy pogányoknak tulajdonítanak. Az ApCsel írója bizonyára felhasznált forrásokat: az ilyen irányú jelek számosak. Ezek források írottak vagy szóbeliek voltak-e? Mindkettő lehetséges. Minden esetre jelentős mennyiségűek és hitelességűek voltak, mivel ezek magyarázzák a könyv két részének különbözőségét, szemben a szerkesztés irodalmi egységességével, ami az egész hitelességének tanúsítója. Sajnos igen nehéz biztonsággal elkülöníteni és meghatározni a forrásokat, még abban az esetben is, ha utalás van az "útvonalra", vagy "úti beszámolóra", amiket a "mi" alakban írt részletek alapján feltételezni lehet, anélkül azonban, hogy pontos határvonalakat rajzoljunk meg ezek alapján. Sokkal jobban el lehet helyezni a korai Egyház életében ezeknek a forrásoknak az eredetét. Mindegyik egyház meg kellett hogy őrizze alapításának és történetének emlékeit (pl. 1 Test 1,6, 2,1, 1 Kor 2,1-5, 3,5-6, stb.) és ismerniük kellet epizódokat alapítójuk életéből (1 Tesz 2,2, 3,1-2, 3,1-2, Kor 11,22-12,10, Gal 1,15-3,14, Stb., Zsid 13,7). Ezek a tanító jellegű, csodálatos vagy festői részek egyik egyháztól kerülhettek a másikhoz (1 Tesz 1,8, 2,14, 1 Kor 16,1, 2 Kor 8,5, Gal 1,13-23, stb., pl. ApCsel 14,27, 15,3-4, stb.). Fontos központok, mint Jeruzsálem vagy Antiochia (11,19 n jegyzet) szintén figyelmet érdemelnek ebből a szempontból, megőrizhettek számtalan ilyen jellegű írott vagy szóbeli tájékoztatást. Végül meg kell jegyezni, hogy, ha az "úti napló" és az ApCsel szerzője azonos személy, akkor neki, aki Pál kísérője volt, szintén személyes emlékei kellett legyenek.
Az Apostolok Cselekedetei és a történelem
Bármi legyen a helyzet a forrásokkal, lehetséges és szükséges az ApCsel történelmi értékét méltányolni, elsősorban a keretet, amelyben elhelyezkednek az elbeszélések és a beszédek. Egyrészről az általános történelmi és régészeti adatok, másrészről azok az adatok, amelyeket az Újszövetség más részei szolgáltatnak, különösen Pál levelezése, lehetővé teszik, - összehasonlítás alapján - ennek a keretnek és egyes részletek pontosságának kiértékelését. A vizsgálódások eredményei gyakrabban kedvezőek, mint kedvezőtlenek az ApCsel hitelessége szempontjából, ami lehetővé tesz egy elég határozott kronológia megállapítását, mind a kereszténység eredete, mind pedig Pál életére és leveleire vonatkozóan. Ez a helyzet arra indítja a történészeket, hogy elfogadják elsősorban a könyv számtalan adatát, amikkel kApCsolatban, - külső ellenőrzési módok hiányában - meg kell elégedniük tisztán belső forrásokra támaszkodó kritikára. Ez a kritika megállapíthat itt-ott össze nem illő részeket vagy feszültségeket az elbeszélésekben, amik valószínűleg a szerző bizonytalanságát vagy információinak hézagosságát tükrözik, vagy olyan szándékát, ami arra vezette, hogy módosítsa vagy értelmezze a források adatait. Az elbeszélések valószerűsége más kritériumot képez, amit igen óvatosan kell kezelni, mivel a bennük foglaltak nem mind történelmi jellegűek. A legnehezebb esetet képeznek a csodákkal kApCsolatos elbeszélések, különösen a csodák leírásai. Lehetséges, adott esetben valószínű, hogy a szerző vagy forrásai már kihangsúlyozták egyes elbeszélések ilyen jellegét. De kritikának nem szabad elfelejteni, hogy a csodák bizonyos szerepet játszottak a korai kereszténységben (Róm 15,18s, 2 Kor 12,12, Zsid 2,4, Mk 16,17s). Ezekben az esetekben, nem szólva Pál megtéréséről, az ApCsel csak szemléletesen elénk állítja azokat a tényeket, amelyeket más helyek tanúsítanak. A beszédek történelmisége még sokkal összetettebb problémákat vet fel, mint az elbeszélő részeké. Tudott tény, hogy a régi történetírók természetesnek tartották, hogy többé-kevésbé szabadon fogalmazzák meg azokat a beszédeket, amelyeket szereplőik szájába adnak. Az ApCsel-ben szereplő legtöbb beszéd rövidségénél fogva kizárja a gyorsírásos rögzítés, vagy a teljes terjedelemben való emlékezés feltételezését. Egyes nyelvi valószínűtlenségek (15,15 n jegyzet), vagy a nyelvezet és gondolkodásmód hasonlósága a beszédek és az elbeszélések között a szerző kisebb vagy nagyobb mértékű beavatkozására vall a beszédek megfogalmazása során. Ezek a megjegyzések azonban nem indokolják dokumentum értékük teljes tagadását. Teljes okkal feltételezhetjük például, hogy a missziós beszédek, vagy Pálnak az efezusi egyházhoz intézett beszédeinek általános felépítése és egyes elemei, hű tolmácsolásai a keresztény prédikációk különböző típusainak. Ami a többi beszédre vonatkozik, azok többségükben valószínűek, de történelmi értékük meghatározása igen nagymértékben függ attól, mit fogadunk el a szerző információiból és különösen az "úti naplóból" hitelesnek. Az ApCsel-nek, mint történelmi dokumentumnak még egy utolsó szempontját kell hangsúlyozni: sokmindenről hallgat. A könyv például nem szól semmit az általa említett számos egyház alapításáról (28,13 a jegyzet) és nem tesz említést Pál és a korintusi egyház közötti viszályokról (19,1 y jegyzet). Ezek a hallgatások, és még sok hasonló, - bármi is legyen indítékuk - azt mutatják, hogy az ApCsel nem általános történet a korai kereszténység alakulásáról, sem pedig Pálra vonatkozó teljes életrajz.
Az Apostolok Cselekedeteinek teológiája
Az ApCsel-t csupán történelmi dokumentumnak tekinteni hamis megközelítés lenne, mivel az elbeszélt történetet a hit által megvilágítva közölték. A beszédek elsősorban a maguk módján "olvassák, értelmezik" az elmúlt idők történetét, amit alkalmanként felidéznek, ugyancsak egy s más aktuális epizódot (2,16-21.33, 4,10-12, 11,17s, stb.). De ez a hiten alapuló értelmezés az elbeszélő részekben is tükröződik, ahol Isten lép közbe, mint az elbeszélés egyik szereplője: angyala által cselekszik (23,8 h jegyzet), Szentlelke által (1,8 k jegyzet), a keresztény hittérítők által (15,4-12, 19,11, stb.), az egyházak növekvése az Ő műve (2,47, 11,21.23, stb.). A könyv történelmi szemlélete ezért fokozottabban a hit szemléletéhez kApCsolódik, hangsúlyozottabban, mint az Evangéliumokban, a régi Izrael történetíróihoz hasonlóan, a szerzője bizonyára történetíró, de hívő történetíró. Ezért, ha "csatlakozni" kívánunk hozzá, figyelembe kell vennünk hitét és hitének tartalmát, vagyis, ha úgy tetszik, teológiáját. Ez a teológia mindenhol megjelenik a könyvben, de lényege a beszédekben lelhető fel, különösen a térítő beszédekben.
Az Üdvtörténet
A keresztény igehirdetés az üdvösség történetének hirdetése, amelynek főszereplője Isten, az az Isten, aki a világot teremtette (17,24, stb.) és kiválasztotta Izraelt (3,25, 13,17, stb.). A világ történetén belül az Ószövetség így az Evangélium része, annak első szakasza (13,17-22, 7,2-50), előképek időszaka (7,25 e jegyzet, stb.) és főképpen az ígéreté és a jövendöléseké, amelyek már előre jelzik Isten tervét (2,23 k jegyzet). A beteljesedés időszaka (3,18 y jegyzet) akkor kezdődik, amikor Isten "életre keltette" Jézust (3,22.26, 13,23), elgondolása szerint alakította életét, igehirdetését, csodáit (1.22, 2,22, 10,36-38). Anélkül, hogy a zsidók erről tudnának (3,13 r jegyzet). Jézus szenvedése és halála folytatja Isten tervének megvalósulását. Mikor Isten végül feltámasztja Jézust, "Úrrá és Krisztussá" teszi meg, (2,36 s jegyzet) és megadja Neki a megígért Szentlelket (2,33), "az Atyáknak adott ígéretet", akkor akarata teljesen beteljesedik (13,22s). De ez az ígéret Izraelnek és minden embernek szólt (2,39 w jegyzet) "az egész földkerekségen" (1,8 m jegyzet), beteljesülése teret és időt nyit meg, ahol az Üdvtörténet folytatódik. Az ApCsel érdeklődését a jelen köti le (lásd Luk 4,21 d jegyzet), elhalványítva a jövőt (pl. 1,7.10s), ami mégis a végső idők távlatát vetíti eléjük: azt a napot, amikor Isten befejezi tervét, elküldve Krisztust "az élők és holtak bíráját" (10,42 t jegyzet, lásd 3,20).
Isten örök jelenvalósága
Az ApCselben észlelhetjük (2,33), hogy a Feltámadás óta folyamatosan teljesednek be a jövendölések (2,16-21, 13,40s, 15,15-18, 28,25-27). Isten mindig a főszereplő és Jézus, bár nem láthatjuk, az Atyával együtt az események középpontja marad: küldetése folytatódik (3,26), kiárasztja a Szentlelket (2,33), aki élteti az Egyházat (1,8 k jegyzet) és saját maga "hirdeti meg", Pált idézve, "a világosságot a népnek és a nemzeteknek" (26,23). Az Üdvtörténet "jelenvalóságának" ezt a vízióját alá kell húznunk, ezt nem az ApCsel szerzője találta ki, mivel ez már megjelenik Pálnál is. Az a fontosság, amit Pál Jézus keresztjének és feltámadásának tulajdonít, amelyekben "Isten valamennyi ígérete igenné vált" (2 Kor 1,20) vezeti őt arra, hogy egy "mai" perspektívában gondolkodjék és cselekedjék (vö. 2 Kor 6,2), ahol az Írások beteljesedése folytatódik, például a hit általi üdvösségben (Gal 3,6-9, Róm 1,17, 4, stb.). Számára ugyanúgy, mint az ApCsel számára a hittérítő igehirdetés magának Istennek szava, amely cselekszik és terjed (1 Tesz 2,13s, 2 Tesz 3,1, Kol 1,5-6) és amit a jelek hitelessé tesznek (Róm 15,19, 2 Kor 12,12). Megtérése Isten tervének része (Gal 1,11s, 15ss, stb.). Az egyházak élete számára Jézus idejének folytatása (1 Tesz 2,14s, vö. Zsid 2,3-4). Az ApCsel szerzője tehát nem az első, aki észrevette a jelen fontosságát Isten tervében, jelentős mélységet adott ennek a "mának" azon a napon, amikor elhatározta, hogy megírja az ApCsel-t, evangéliumának folytatásaként (1,1).
Isten szava és annak "kiterjedése": az Apostolok Cselekedeteinek célja
Ez a "ma" elsősorban az ApCsel számára az Isten szavának ideje, az Örömhír, a tanúságtétel, amely a feltámadt Jézust Úrnak és Krisztusnak hirdeti. Ha ennek a hitnek első tanúja, kiválasztás útján, a tizenkét apostol (1,2 c jegyzet, 22 v jegyzet), úgy István, Fülöp, Barnabás és mások, élükön Pállal (13,31 o jegyzet), részesei lesznek az Igének e kinyilatkozásában, amely hallhatóvá válik egészen a könyv végéig (28,30 s jegyzet). Az ApCsel észrevehetően figyelemmel van egyidejűleg a földrajzi és emberi területre, amelyen ez az ige elterjed. Lukácsnál Jézus megnyilvánulása Názáretben kezdődik és Jeruzsálemben fejeződik be. Az ApCsel-ben az Evangélium Jeruzsálemből indul el (2-5) és eléri Szamáriát és Júdeát (8,1 c jegyzet), majd eléri Föníciát, Ciprust és Szíriát (11,19-22), innen újra elindul Kisázsiába és Görögországba (13-18), majd Rómába érkezik (28,30 t jegyzet). Így fejeződik be az Ige útja "a világ végezetéig", a Feltámadott akarata szerint (1,8) és előre jelezve Pünkösd napján (2,10 c jegyzet). Ha az Evangéliumot így hirdetik mindenhol, ez azért van, mert "minden ember"-nek szól (17,31): először Izraelnek (2,39 w jegyzet, 3,25-26), majd a pogányoknak. Isten akarata szerint (2,39, 15,7-11.14) és Jézus akarata szerint (22,21 b jegyzet) az Evangéliumnak ez a részlete és a pogányoknak szánt, üdvösségről szóló rész (13,46 w jegyzet) a könyv fő témája. Kornéliusz megtérése (10,1 f jegyzet), az antiochiai görögök megtérítése (11,19 n jegyzet), Barnabás és Pál hittérítő küldetése (13,1 r jegyzet) első szakaszai ennek a fejezetnek, amelyet Antióchiában és Jeruzsálemben megkérdőjeleznek, majd végül mégis elfogadnak (15,1 p jegyzet). Pál így nekifoghat a nagy hittérítő útjának (15,36 j jegyzet), amely lehetővé teszi számára, fogságának köszönhetően, (21,33-28,14), hogy az Evangéliumot - saját küldetésének megfelelően - elvigye egészen Rómáig, a pogány világ fővárosáig (28,31 v jegyzet). Bármilyen bizonytalanságok is tűnnek fel a részletekben, az ApCsel tervének hatalmas körvonalai világosan kirajzolódnak ezekben az egyidejűleg földrajzi és emberi térhódításokban, amelyek mutatják Isten Igéjének elterjedését.
Megtérés, hit, keresztség és a Lélek adománya
A keresztény igehirdetés végül is hallgatóit a megtérésre szólítja fel (3,19 a jegyzet), szakítsanak tudatlanságukkal (3,17 x jegyzet), egyszóval arra, hogy higgyenek, felismerve, hogy Jézus az Úr és Krisztus (2,36 s jegyzet). A hit, amely az ApCsel szerint magától érthetően az ember szabad elhatározása, ettől nem kevésbé Isten ajándéka (5,31, 11,18, 15,9, 16,14, stb.), ami egyedül "tárja ki a hit kapuját" (14,27) és Urunk Jézus által kegyelméből üdvözülünk (4,12 s jegyzet, 15,11). Isten kettős ajándékához, a bűnök megbocsátásához (3,26 k jegyzet), 5,31, 10,43, stb.) és a Jézus által kiárasztott Szentlélekben való részesüléshez (2,38, 10,45, 11,17) az Egyház részéről titokzatosan kApCsolódik egy kettős szertartás: a bűnök megbocsátására a vízzel való megkeresztelés "Jézus Krisztus nevében" (2,38 t jegyzet, vö. 1,5 h jegyzet, 19,5 b jegyzet), a Szentlélek adományára a kézrátétel (6,6 q jegyzet, de vö. 10,44 w jegyzet). Az újonnan megkereszteltek ekkor a "a Szentlélek által nyerik el a keresztséget" (1,5, 11,16) és részesei lesznek az Ígéreteknek.
Az egyházak. Az Egyház, Isten népe
A megtértek hamarosan csoportokba tömörültek, amelyeket az ApCsel hamarosan egyházaknak említ (5,11 o jegyzet, 7,38 n jegyzet, 11,26 t jegyzet). Sokféleségük, ami igen jól kitűnik az ApCsel könyvéből, nem akadályozza meg, hogy tudatosan haladjanak ugyanazon az "Isten útján" (9,2 b jegyzet), ezen egyházak tagjai, bárhol is éljenek, azonos névvel jelölik magukat és egy napon majd keresztényeknek nevezik őket (11,26 u jegyzet, 26,28). Nem csoda tehát, hogy az Egyház elnevezés idővel az egyházak összességét jelentette, "az Isten egyházát, amelyet tulajdon vére árán szerzett meg magának" (20,28 f jegyzet, vö. 9,31 x jegyzet). Egyértelmű minden esetre, hogy a szerző számára a hívők együttese jelenti Isten kizárólagos népét, ahol a hit egyesíti a körülmetélteket és körülmetéletleneket (15,14 m jegyzet, vö. 18,10), ugyanakkor ki vannak zárva azok a zsidók, akik "nem hallgatnak Jézusra" (3,23 f jegyzet, vö. 13,46 w jegyzet).
Isten tulajdona lévén, ez a nép és ezek az egyházak különlegesen közel állnak Hozzá és az Úr Jézushoz. A keresztényeket ért támadás magát Jézust érinti személyesen (9,5 d jegyzet), belépni valamelyik közösségbe, annyit jelentett, mint Jézushoz csatlakozni (vö. 2,47 és 5,14, 11,24), akinek Lelke élteti és vezeti az egyházak életét (1,8 k jegyzet, 5,3-49, 9,31, 15,28, 20,28, stb.).
Az egyházak élete
Ugyanakkor, amikor sejteti, hogy milyen volt és milyen akart lenni az első egyházak élete, az ApCsel "összefoglalásai" világosan felidézik, hogy a szerző felfogása szerint miben is áll az összes keresztény közösség számára az az ideál, ami felé törekedniük kell. Az első összefoglalás mindenek előtt rögzíti az állhatatosságot az "apostolok tanításában" (2,42) - ehhez csatlakozik majd a további egyházi elöljáróké (14,22, 207.18-35, stb.). Ez a tanítás folytatta, a megtértek számára, azt az üzenetet, amely hitük alapja. Az "erkölcs" is nagy szerepet játszott, igen nagy súlyt helyezve a felebaráti szeretetre (vö. 20,35). A "testvéri egység" minden esetre a keresztény élet vezérszempontja, ami közvetlenül a tanítás után következik. Ez alapvetően abban áll, hogy "egy szív, egy lélek" legyenek (4,32, 2,44 a jegyzet) - a könyv központi epizódja alapjában azt beszéli el, hogyan került megmentésre az egyházaknak ez az egysége, ahol körülmetéltek és körülmetéletlenek is találhatók voltak (15,1-25). Ez a szellemi egység egyébként kiteljesedik a javak elosztásában (2,44 b jegyzet) vagy legalábbis a testvérek vagy az egyházak közötti elosztásban (9,36 d jegyzet, 10,48 z jegyzet, 20,34, 21,24). A két utolsó, az egyházak életével kApCsolatos tevékenység, amit az ApCsel megemlít a "kenyértörés és az imádság" (2,42). A kenyértörés bizonyára az Eucharisztiát jelöli (2,42 z jegyzet, 13,2 u jegyzet, 20,7 n, o jegyzetek). Az imák pedig nemcsak az eucharisztikus lakoma, a keresztelés (vö. 22,16) és a kézfeltétel (8,15.17), vagyis a liturgia elemei voltak, hanem az egyházak és a keresztények teljes mindennapi életét kisérték végig (1,14, 4,24 y jegyzet, 9,40, 10,9, 12,5-12, stb.).
Az apostolok, a hét kiválasztott férfi, Pál, a próféták és az elöljárók
Az egyházakon belül kialakulnak a hívőkből csoportok, amelyek különleges funkciókat látnak el. Elsősorban a tizenkét apostolról van szó (1,2 c jegyzet), Péter köré csoportosulva, (1,13, 2,14, 5,3.29, 9,32, stb., 15,7), akik Jeruzsálemben és azon kívül is, a maga nemében különleges helyet foglalnak el. Szerepkörük egyébként túlterjed eredeti, szemtanúi küldetésükön (4,33-37, 5,12.18.40, 9,27, stb.) (1,8 l jegyzet) és az Ige szolgálóinak küldetésén (6,2). Jeruzsálemi jelenlétük, legalábbis kezdetben, megmagyarázza, hogy ez az első egyház nagymértékben a központ és irányító szerepét töltötte be (8,14, 9,32, 11,1.27-30, 15,2.36 j jegyzet). Az apostolok azok, akik túlterhelve felelőségükkel és állandó gondban a tanítás lényegének megmentésével, akik a hét kiválasztott férfit beiktatják (6,1 l jegyzet). Ellensúlyozásképpen maga Jézus bízza meg Pált küldetéssel, amely nem áll azonos szinten az apostolok küldetésével (13,31 o jegyzet), de nem kisebb súlyú (22,21 b jegyzet) és ezáltal az egyházak alapítójává és felelősévé teszi őt. Egészen más szinten helyezkednek el a próféták, soha nem jelennek meg emberek által "beiktatottakként", a Lélek ihleti meg őket és lényeges szerepet töltenek be az egyházak életében (11,27 v jegyzet). Amikor az ApCsel-ben elöljárókról van szó a páli egyházakkal kApCsolatban, olyan személyekről van szó, akiket Pál "iktat be" (14,23 n jegyzet), hogy távollétében elvállalják az egyházak felelősségét (20,18 w jegyzet, 28 e jegyzet). Egyéb felvilágosítások híján feltételezhetünk azonos eredetet és szerepet a János környezetében található (11,30 a jegyzet) jeruzsálemi elöljárók esetében (21,18, vö. 12,17, 15,13). Bár az ApCsel szerzője ezt nem hangsúlyozza, az Egyház és az általa bemutatott egyházak bizonyos szervezettséget mutatnak fel. De az egyszerű "testvérek" mégsincsenek kizárva a szerepek betöltéséből. Akár próféták, akár nem, gyakran részesei fontos kiválasztásoknak (1,15s, 6,3, 13,1-3, 14,23 n jegyzet) és a Szentlélek határozata alapján "egyetértésben az egész Egyházzal" egészül ki a jeruzsálemi egyház(15,22.23 y jegyzet. 28): ilyennek látta a szerző az "egyesülés" szellemében az Egyház ideális vezetését.
Mózes törvénye és a Jézusban való hit
Az ApCsel teológiájának utolsó szempontja - fontosságánál fogva - megköveteli, hogy önmagában kerüljön tárgyalásra: hogyan látja a szerző a zsidó vallásból való átmenetet a kereszténységre, a törvény általi üdvösségről (15,1.5) a hit és a kegyelem általi üdvözülésre (15,9.11)? Pál Félix helytartó előtt állítja, - nem minden paradoxon nélkül -, hogy keresztényként az "utat" követve, ugyanakkor hű marad Izrael hitéhez és reményéhez (26,22 c jegyzet). A kereszténnyé lett zsidók ettől függetlenül nem szakítottak a zsidó vallás gyakorlataival, (2,46 c jegyzet), a törvénnyel és a körülmetéléssel (15,5, 21,20s). Péter nem tett kivételt semmivel (10,9.14). István talán nem állt annyira szemben a törvénnyel, ahogyan azt ellenségei állították (6,13 v jegyzet). Maga Pál is hűen szem előtt tartja és vallja a törvényt (16,3 o jegyzet, 21,26, 22,17). A zsidó egyház, amely ugyanakkor az Egyház, még mélyen beleágyazódott a zsidó vallásba. Az ApCsel nem bírálja magát ezt a helyzetet, ez arra vall, hogy természetesnek ítéli. De ez az Izrael, aki most Jézusban, az "Úrban és Krisztusban" birtokosa az ígéreteknek, meg kell nyíljon a nemzetek felé, olyan módon, amit sem Jézus, sem Isten nem nyilatkoztatott ki a hívő zsidóknak. Ezért Isten maga lép közbe az első körülmetéletlenek, a cezáreai Kornéliusz és háza népe megtérése esetében (10,1 f jegyzet). Megérteti Péterrel, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés és együtt étkezés, mivel a hit által megtisztultak, nem lehet "tisztátalanná válás" oka zsidó számára (10,28 c jegyzet. 35 g jegyzet). A jeruzsálemi zsidó-keresztény egyház elfogadja és üdvözli ezt az eseményt (11,18), azonban egyes tagjai kivételként értelmezik: és ténylegesen alkalom adtán a megtért antióchiai görögöktől meg akarják kívánni a körülmetélést és a törvény betartását, (11,20-21) mint ami szükséges az üdvösséghez (15,1.5). Ez bizonyára radikális módszer volt a zsidók és nem zsidók együttéléséből és együtt étkezéséből adódó problémák megoldására az egyházakban. Az ApCsel szerzője számára ezeknek a problémáknak megoldása megvilágosodott Cezáreában egyszer s mindenkorra és látható megelégedéssel írja meg az ezzel kApCsolatos győzelmét Jeruzsálemben (15,4-29). Igaz, ezt a győzelmet egy kompromisszum fejében nyerte el (15,19 r jegyzet. 20 t jegyzet) - ami egyébként megmenti az Egyház "egységét" - de a lényeget felmutatja: körülmetélés, vagy sem: a hit és Jézus Krisztus kegyelme az, ami a keresztényeket megmenti (15,9.11). Milyen oka lehetett akkor egy keresztény zsidónak arra, hogy hű maradjon a körülmetéléshez és a törvényhez? A szerző erről nem szól. Talán nem is merült fel benne ez a kérdés. Minden esetre nem tűnhetett neki elsőrendű fontosságúnak, mivel láthatóan úgy gondolkodik, hogy mivel a zsidók többsége elutasítja az Evangéliumot (13,46 w jegyzet), a jövőben főként a pogányoknak, hacsak nem kizárólagosan nekik (28,30 u jegyzet) lesz felkínálva az üdvösség (28,28 r jegyzet).
Kiknek és milyen célból íródott az Apostolok Cselekedeteinek könyve?
A szerző által megcélzott közönség és az a szándék, ami az ApCsel megírására vezette rendkívül fontos a mű történelmi és tudományos megértése szempontjából. A szerző valószínűleg nem zárta ki a zsidókat olvasóinak köréből: közülük egyeseknek érzéke lehetett a körülmetélt keresztények zsidó valláshoz való hűsége iránt és az Írások beteljesedésének témájához. De az ApCsel-t nem szánta a szerző főként zsidó közönségnek: a szerző túlságosan kihangsúlyozza az Evangéliumnak Izrael általi elutasítását, valamint a zsidók felelősségét Jézus halálában (2,23, 3,13-15, 13,27-29) és a nehézségeket, amikkel a keresztény hittérítés találkozott. A pogány olvasóközönség feltételezése első megközelítésre valószínűbbnek tűnik. A pogányok azok, akiknek végül is fel lett kínálva az üdvösség (28,28). Pál, a fő keresztény hittérítő, római születésű (16,37 g jegyzet). Ártatlanságát a római törvényszékek mindig elismerik (18,15 i jegyzet) és joggal, mert az "Út", amit hirdet sem nem lázító politikai irányzat (17,17 n jegyzet), sem egy új, illegális vallás (18,13 g jegyzet). Valószínűtlen, hogy az ApCsel védőbeszéd volna Pál védelmére a császár törvényszéke előtt, de minden okunk megvan azt gondolni, hogy a szerző arra gondolt a könyv megírásakor, hogy a még pogányoknak kezébe kerülve, ez hasznukra válhat. De végül is maga a könyv tartalma, a hit, amely világosan és folyamatosan kifejeződik benne, a problémák, amiket felvet, mindez arra vall, hogy a szerző elsősorban keresztény közönség számára írt. Elsődleges szándéka ekkor az lett volna, hogy megvédje Pál hittérítő álláspontjait a zsidó-keresztényekkel szemben? Ebben az esetben, nagyobb mértékben leplezte volna az első keresztény generáció zsidó-hűségét, ami csak érvekkel szolgálhatott az ilyen jellegű ellenfelek számára. Valójában ezek az alapvető megfontolások lényegében pozitív eredményre vezetnek: az ApCsel-t mindenek előtt úgy írja, mint a saját evangéliumát, a keresztények tanítása és épülése céljára. E célból beszéli el az Ige elterjedését egészen addig a napig, amíg felhangzik magában Rómában "bizonyossággal és akadálytalanul". A hit szerepét hangsúlyozva szembehelyezkedik az esetleges zsidó vallási tendenciákkal. A körülmetélt keresztények zsidó valláshoz való hűségének tiszteletben tartásával valószínűleg lefegyverzi a körülmetéletlen testvéreik esetleges kritikáit. Alapjában véve a szerző az egység és az egyetértés híve, aki az Egyházat életre hívja a Szentlélek vezetése mellett, a jeruzsálemi egyház példája szerint, ahol egy szív és egy lélek voltak a hívek.
A szerző és az Apostolok Cselekedeteinek keletkezési ideje
Lehetséges, amint azt a bevezetés megmutatja, hosszan beszélni az ApCsel-ről, anélkül, hogy azonosítsuk szerzőjét és keletkezésének időpontját. De, ugyanúgy, mint az ApCsel olvasóközönségének és megírási szándékának esetében, ezek az alapvető kérdések joggal merülnek fel annak számára, aki a könyvet teljesen értékelni és megérteni kívánja. A könyv szerzője azonos a harmadik evangélium írójával. A hagyomány erről évszázadokon keresztül meg volt győződve. Ezt az azonosságot másrészről a két könyv előszavának összehasonlítása is alátámasztja: mindkettő Teofilnak van ajánlva (Luk 1,3, ApCsel 1,1) és az ApCsel előszava hivatkozik az evangéliumra (ApCsel 1,1 a jegyzet). A két mű nyelvezetének és gondolatvilágának tanulmányozása világosan mutat rá a szerző azonosságára. De kicsoda ő? A "mi" alakban írt részletek arra engednek következtetni, hogy Pál környezetébe kellett tartoznia. A következtetést elfogadva, figyelembe véve, hogy a könyv Pál térítőútjának lényeges teret szentel, továbbá a lényeges egyezéseket a páli gondolkodásmóddal, mindez arra vezet, hogy a szerzőt ebben az irányban keressük és ekkor "Lukács, a kedves orvos" (Kol 4,14, Filem 24) körülbelül az egyetlen lehetséges jelölt. De más adatokat is figyelembe kell venni. Az ApCsel és Pál leveleinek gondolkodásmódja közötti azonosság bizonyos, mégpedig lényeges pontokon, problematikus, mint például az apostolság fogalma (13,31 o jegyzet) vagy a törvény szerepe. Ugyanígy az ApCsel néhány állítása és néhány elhallgatása igazán csodálkozást keltők: például Pál társa, akit egyébként annyira érdekelt a pogányok megtérésének problémája, hogyan nem beszél a galaták kríziséről? Ezek a problémák valóságosak. Kell-e mégis arra következtetnünk, hogy a harmadik evangélium és az ApCsel szerzője nem lehet Pál társa és Lukács szerzőként való jelölése teljességgel ki van zárva? Ez legalábbis vitatható. Ami a könyv keletkezési dátumát illeti, egy tény: bevezetése szerint Lukács evangéliuma után íródott. Hosszú időn át egy pontos dátum megjelölése egyszerű problémának mutatkozott: ha a szerző semmit sem mond a per római kimeneteléről, aminek palesztinai szakaszáról olyan hosszan beszélt, az azt jelenti, hogy nem volt róla tudomása, mivel művét "két évvel" (28,30) Pál Rómába érkezése után írta, vagyis 62-63 körül, a per befejezése előtt. De akkor Lukács evangéliumát, és Márkét még inkább, aki megelőzi őt, sokkal régebbi dátumokra kellene helyezni, amit a modern kritika egészében nem tud elismerni. Nehezen belátható, hogy a szerző miért nem várta be a per végét (28,30 t jegyzet), hogy könyvét megírja, vagy legalább befejezze: olvasóit nem lepte volna meg sem az elítéléssel (vö. 20,22-24, 21,11-14), sem pedig a felmentéssel (26,32, vö. Filem 22). Valóban, Pál Rómába való megérkezése óta a figyelem elfordul a pertől, hogy a mű legfőbb témájához térjen vissza: hirdesse az Evangéliumot Rómában "a föld végső határáig" (28,30 t jegyzet), az, aki küldetést nyert arra, hogy tanúságot tegyen Rómában, ugyanúgy, mint Jeruzsálemben (23,11). Az ApCsel befejezésének ezen értelmezése már nem teszi lehetővé szerkesztésük pontos dátumának megállapítását. Amint a jelenlegi kritika általában a harmadik evangéliumot 70 utánra helyezi, az ApCsel számára 80 körüli időpontot jelöl meg, nagyjából egy évtizeddel az evangélium után.
Az Apostolok Cselekedeteinek aktualitása
Az ApCsel bizonyos értelemben az Újszövetség egyik legaktuálisabb könyve, mivel az Ige időbeli és térbeli elterjedése nyitva áll minden keresztény előtt és az is marad egész Jézus Krisztus eljöveteléig (1,11). Ha a mai "testvérek" tudják ezt a könyvet együtt és türelmesen olvasni, megtanulhatják, vagy újra tanulhatják, hogy mindig együtt kell a Feltámadott tanúinak lenniük, "a világ végső határáig", egyházaikban, amelyeknek különbözősége nem akadálya annak, hogy Isten egyedüli népe legyenek. És a Szentlélek, akit az Úr Jézus ma ugyanúgy küld, mint tegnap, talán "egységes határozatokat" sugall nekik (15,25), ami lehetővé teszi számukra, hogy együtt követhessék "az Úr Útját".