TOB - SZT. JAKAB APOSTOL LEVELE
Bevezetés
Jakab apostol levelében első látásra nincsen semmi titokzatos. Levélkezdő formával indul, a szokásos módon, ebben a szerző megnevezésre kerül, majd bizonyos jelentőségű keresztényként jelöli meg a levél. A kiváló görög nyelv, amelyben íródott, a 2. és 3. fejezetben található kis fejtegetések, amelyek az "éles bírálat" eleven stílusában íródtak, amit a népszerű filozófia alkalmazott gyakran, a szerző által állandóan alkalmazott Septuaginta görög verziója, - nem a héber szövegé -; amikor az Ószövetséget idézi, mind hellenisztikus eredet jelei. Az élénk vitairat a 2. fejezet 14-26 verseiben egy páli tan helytelen értelmezése ellen - a hit általi üdvösség, cselekedetek nélkül -, lehetőséget ad a levél szerkesztésének időpontját biztonsággal elhelyezni valamivel az I. század közepe utáni időre, Pál apostol nagy missziós sikereinek időszakára, míg minden politikai vonatkozású célzásnak és a Jeruzsálemi Templom említésének hiánya úgy tűnik, kizárja a 66-70 évi zsidó lázadás időszakát és a következő évtizedet. Végül Jakab apostol levele nem tartalmaz olyan tanító fejtegetéseket, amiket össze lehetne hasonlítani azokkal, amik Pál vagy János leveleinek vonzerejét, de ugyanakkor súlyosságukat alkotják, csupán - időnként banális - erkölcsi tanítást nyújt, ami minden esetre nagymértékben kölcsönöz a kor hellenisztikus erkölcsi felfogásából.
Néhány probléma
E mögött a látszólagos átláthatóság mögött mégis nehéz problémák rejtőznek. A régebbi hagyomány ezt jól megérezte és gyakran habozott Jakab levelének ugyanazt a tekintélyt megadni, mint Pál leveleinek. Péter első levelét és János első levelét mindenki elfogadta az Írás részének már a II. századtól, Jakab levele az Újszövetségben csak fokozatosan kapott helyet, a III. század kezdetétől fogva. Csak a IV. század vége felé, hosszas viták után nyerte el nyugaton a kánoni tekintélyt, amit a Kelet már majdnem egyöntetű módon elismert. Tudjuk, hogy Luther újra elindította a vitát e levél körül, tanítását olyan mértékben nem találta "apostolinak", hogy néha odáig ment el hogy azt állította, ez egy zsidó írás, amit ki kell rekeszteni a kánonból. Bár nem követték ebben, Jakab apostol levelét évszázadok során csak igen nehezen fogadták el: a mű az I. századi keresztény teológia nagy áramlatain kívül helyezkedik el.
A hagyomány Jánosnak, Jézus testvérének tulajdonítja a levelet, ez szintén felvet egy problémát. Még ha elvetjük azonosítását Jakabbal, Alfeus fiával és a Tizenkettő tagjával (lásd Mk 3,18), ez a Jeruzsálemi Egyháznak olyan fontos személyisége (lásd Gal 1,19; 2,9.12, Apcsel 12,17; 15,13-21; 21,18-25) tiszta palesztin eredetűnek tűnik, aki számára a görög kultúra meglehetősen idegen volt (lásd különösen Eusebius, Histoire ecclesiastique, II. 23,4-18). Hogyan képzelhető el, hogy egy ilyen szemmel láthatóan görög művet írt volna? Ha szószerint vesszük, ez a tulajdonítás nem nagyon valószínű. Mégis, túlságosan ősi és általános ahhoz, hogy ok nélkül elvessük. Fentiek arra vezetnek, hogy észrevegyük, nem minden teljesen görög Jakab levelében: szókészlete és mondatszerkesztése néhány semitizmust mutat fel, amiket nem lehet mind a Septuaginta hatásának betudni. A rövid mondatok szembeállítása, amelyek egyszerű zárójeles szavakkal vannak összekötve, amit az 1. és 4-5. fejezet használ lényegében, nem hasonlóak a hellenisztikus irodalom kánonjához, bizonyos rokonság Siracide-vel érintkezési pontokra utal a zsidó Bölcsesség könyvével, az eszkatologikus motívumoknak tulajdonított fontosság, különösen az ítélet témáját tekintve (2,12-13; 4,12; 5,9-12), palesztinai zsidóságra emlékeztet és Jézus tanítására. Nem lehetetlen elképzelni, hogy Jakab, Jézus testvére, nyomott hagyott volna a levélben. Egyesek állítják, hogy egy görög nyelvű titkárt bízott meg, hogy az ő nevében és utasításai szerint szerkessze meg a levelet. Mások valószínűbbnek tűnő véleménye, hogy létezett Jakab szavainak fordítása, ami összehasonlítható bizonyos mértékig a szinoptikus hagyománnyal és amit egy író használt fel, aki - az akkori irodalmi hagyományoknak megfelelően - írását egy híres személy védnöksége alá akarta helyezni. Ebben az esetben a levelet a 80-90-es évekre kellene helyezni.
A mai szövegmagyarázók egy további kényes problémát látnak a Jakab levéllel kapcsolatban. A címzés "a tizenkét szétszóratásban lévő törzs"-nek szól, vagyis, ha szószerint vesszük ezt a kifejezést, zsidóknak. A levél Jézus Krisztus nevét csak kétszer említi meg (1,1 és 2,1) és annyira futólagosan, hogy egyes kritikusok ebben későbbi betoldásokat véltek látni, a tisztán zsidó írás kereszténnyé tételére. Ha félretesszük ezt a feltételezést, amit a 2,14-26 Pál-utáni vita tarthatatlanná tett, a valóságos kérdés megmarad: kinek szánta egy keresztény író azt a művet, amelyben Krisztus személye ennyire csekély szerepet játszik? Kétség kívül görög kultúrájú keresztényeknek, akik fenntartották a kapcsolatot azokkal a zsinagógákkal, amelyekhez azelőtt tartoztak, de igen valószínű, hogy talán esszénikus tendenciájú hellenizált zsidóknak, akik nyerni kívántak avval, hogy arra helyezték a hangsúlyt, ami közös a keresztények és őközöttük: az erkölcsi törvény iránti buzgalom, a szegénység ideálja, az eszkatologikus várakozás intenzitása, az egyetlen Istenben való hit, akit az Ószövetség idéz fel.
A levél helyzete
Erősebben, mint minden más elem, az általuk gyakorolt etika közelítette egymáshoz a keresztényeket és ezeket a zsidókat. Innen adódik az elsődleges fontosság a levélben amit az erkölcsi kérdéseknek szán, ugyanúgy a zsidó és görög motívumok gyakori keveredése, ami által Jakab erkölcsi tanítása rokonságot mutat fel a hellenisztikus zsidóságéval. De a szerző által tanított etika nem korlátozódik a mindenki számára elfogadható banalitások ismétlésére. Eredeti szempontokat tartalmaz, amik lehetővé teszik a levél elhelyezését. Ezek először is a 2,1 - 3,13 fejezet három fejtegetése, amik a szertartások ünneplésére vonatkoznak: a helyszínek meghatározása (2,1-13), a szolgálat rendje (3,1-13), gyakorlati útmutatás a szertartás testvéri közössége számára a tettekre vonatkozóan (2,14-26). Ez a három részlet meglehetősen élénk vita alapja azok ellen a rossz szokások ellen, amiket talán egyes páli egyházakban vettek fel, ezek voltak azok, akik legteljesebben szakítottak a zsidósággal. Jakab erkölcsi tanításának másik eredetisége rendkívül szigorú támadásai a gazdagokkal szemben (1,9-11; 2,5-7; 4,13-17; 5,1-6), ezek túlságosan határozottak és erőteljesek ahhoz, hogy csupán irodalmi jellegűek legyenek. Két-három ilyen részlet azt a gondolatot kelti, hogy ezek a heves kritikák, legalábbis részben, előkelő zsidók egy részének vannak címezve (2,6-7; 5,6).
Jakab levelének írója, úgy tűnik kettős fronton folytatja harcát, a egyrészt a Pál emlékéhez túl szolgaian ragaszkodó egyházak, másrészt a gazdag zsidók ellen. Ezt cselekedve reméli egyesíteni a többi keresztényt és a szerény sorsú zsidókat, akik szemében jelentik "a tizenkét szétszóratásban élő törzset". Elképzelhető 60-65 körül, de egy ilyen vállalkozást valószínűbben 80 utánra lehet helyezni, mielőtt a szétszóratásban lévő zsidóság végleges hozzákapcsolása a farizeusi zsidóság elméletéhez megtörtént. Ez érintette az egész görög nyelvű diaszpórát, de a levelet nem kevésbé szerkeszthették egy palesztinai görög nyelvű városban, mint Cézarea vagy Tibériás.
Egy XX. századi olvasó, aki szokva van ahhoz, hogy tisztán megkülönböztesse a zsidóságot és a kereszténységet, bizonyos nehézségekkel kerül szemben, hogy megérthesse azt a mentalitást, ami lehetővé tette ezt a közeledési kísérletet. Mégis az ökumenikus párbeszéd és a zsidó-keresztény jogvita felszámolásának idején, a gazdasági bőség és a proletár sorsú nemzetek időszakában vitán felül áll hogy Jakab levele tanítást szolgáltat. Szerencsés tehát, hogy protestáns részről felhagytak avval, hogy lenézően "szalmából való levél"-nek nevezzék (Luther) és szemére vessék krisztológiájának és megváltástanának hiányosságait; és keresztény részről pedig belátták, hogy jobbat is lehet tenni, mint egyedül a Betegek Szentségének igazolására felhasználni (lásd 5,14-15), vagy még inkább vitába szállni a protestáns felfogással a hit általi üdvösségről (lásd 2,14-26).
A levél beosztása
Hiábavaló lenne a levélben pontos tervet keresni, kivéve amit a 2,1 és 3,13 szakaszokban észlelhető stílusváltozások sugalmaznak. A központi szakasz, ami e között a két pont között helyezkedik el, három meglehetősen összefüggő fejtegetést tartalmaz, amiket kritikájuknak közös tárgya egyesít - az egyes páli hagyományok szerinti templomokban lefolytatott szertartások - és visszanyúlás olyan szónoki módszerekre, amelyek gyakoriak "éles bírálatoknál, gúnyiratoknál": kérdések és az olvasók megszólítása, vita egy képzelt beszélgetőtárssal, stb. De az első fejezet rövid szentenciák láncolata, minden látható rendszer nélkül, ehhez járul még, hogy gyakran egy zárójeles szó kapcsolja össze egyik mondat végét a következő kezdetén: "kitartás" a 3-4 versnél, "bűn" a 4-5 verseknél, "megpróbáltatás" és "kisértés" (görögben egy szótő) a 12-13 versben, "vallás" a 25-27 versben stb. A levél harmadik része 3,14-től kezdve; még sokkal különbözőbb, tetszés szerint kever kicsit egymásra zsúfolt fejtegetéseket (4,1-10.13-17; 5,1-6.7-11) és különálló megállapításokat. Ez a rendezetlenség szokásos az erkölcsi tanításoknál és nem akadályozza meg a szerzőt művészi teljességgel játszani különböző stilisztikai módszerekkel: alliterációval és rímmel, ritmusos mondatrészekkel stb. Az is lehet, hogy ez a rendezetlenség a fordítás jellegét tükrözi, amit a szerző bizonyos levélrészeknél alkalmaz. Akár Jézus szavairól van-e szó - figyelembe véve a gyakori párhuzamosságokat a Hegyi beszéd és Jakab levele között - vagy Jakab szavainak gyűjteményéről, ennek a hagyománynak bizonyára nem volt irodalmi szerkezete és szerzőnk nem látta szükségesnek, hogy ilyennel ruházza fel. Azt gondolhatta, hogy egy ilyen fajtájú írásnál, ahol egyedül az együttes benyomása és a részletek minősége az irányadó, egy jobban kidolgozott terv felesleges volna. Ezenfelül, az a rendezetlenség, amit megtartott, nem nélkülözi az erőteljességet és vonzerőt.