TOB - Jelenések Könyve
Bevezetés
Etimológiailag az apokalipszis szó a görög apocaluptein
kifejezésből származik, ami "félrevonni a fátyolt"
jelent, egy apokalipszis tehát "leleplezés". Az
apokalipszis a prófétai hagyománnyal rokon, annak különleges
kifejlődését mutatja, aminek hatása főként a biblikus és
parabiblikus irodalomban mutatkozik meg a Jézus Krisztus előtti
II. századtól kezdődően (lásd Dán 7-12), de aminek
előkészületeit már látjuk Ezekielnél, Joelnél,
Zakariásnál és Izajásnál 24-27.
Az apokaliptikus irodalom általános jellegzetességei
1. A leleplezés formája
A prófétai irodalmi műfajt, még ha alkalmanként
látomásokra hivatkozik is, főként az isteni jóslat, az
isteni szó jellemzi, amit a próféta közvetít, aki abban a
hírben áll, hogy azt előzőleg hallotta vagy azt közvetlenül
érzékeli.
Az Apokalipszisben az Isten embere inkább látnok: látta a
"megnyílt eget", ahol egy bizonyos
"elragadtatásban" részesült, ami bevezette őt a
természetfölötti világba és megadta számára, hogy olyan
valóságokat szemléljen, amelyek rendes körülmények között
elérhetetlenek. Ettől kezdve az üzenet leírások és a
látottak értelmezése formájában kerül átadásra, a képek
veszik át a hangsúlyt a szavak helyett, a szó csak a helyszín
felrajzolására és általában a jelenetek értelmének
aláhúzására vagy kiegészítésére szolgálnak.
2. A szimbolizmus használata
Természetüknél fogva a látnok által szemlélt égi
valóságok felsőbbrendűek, nincs egyenlő mértékük az
emberek dolgaival. Magától érthető, hogy nem lehet azokat
megfelelően megfogalmazni, sem pontosan meghatározni. Hogy
felidézze a Teljesen-Más és Szent tartományt, ahová
bevezetést nyert, a szerző csak megközelítések által
fejezheti ki magát, különös, megdöbbentő, néha paradox
hasonlatok segítségével szól, amelyekre már számtalan
példát talál az Isten láthatóvá válására a bibliában,
valamint a görög-keleti vallási ismertetésekben vagy a
liturgiában.
A szimbolizmus arra is szolgál, hogy kiemelje az üzenet
bizalmas jellegének értékét és hogy aláhúzza, hogy annak
közvetítése milyen mértékű privilégium.
Allegóriáival, rejtjeles célzásaival, talányos
hirdetéseivel az apokaliptikus irodalom beavatottakhoz kíván
szólni, csak ők, akik híva lettek, képesek felérni
értelemmel az isteni titkokat. A szerző ezáltal
kihangsúlyozza az általa közvetített üzenet fontosságát,
ugyanakkor felszítja az olvasó szenvedélyes érdeklődését.
3. Az apokaliptikus látomások tárgya
Míg a görög vallásosság szívesen hajlik a felsőbbrendű
valóságok ismerete és a példaszerű valóságok felé, a
bibliai kinyilatkoztatás Isten szándékát és az Úr cselekvő
jelenlétét a történelmen belül tudatja velünk. Ez a
kinyilatkoztatás egyidejűleg kiválasztás is, felszólítás
az isteni cselekvésben való részvételre.
A klasszikus prófétai megnyilatkozásokban a fő törekvés a
közvetlen buzdítás, általában határozott formában.
Emlékeztetve a népet elhívatottságára és kiváltságos
sorsára a próféták a szövetség aktuális követelményeit
hirdetik meg. A közös megemlékezés az elmúlt csodálatos
eseményeire a hűség zálogát erősíti meg, újabb áldások
vagy büntetések bejelentésének célja, hogy felkeltse az
azonnali lelki vagy erkölcsi megújulásra vonatkozó
elhatározást.
Az apokaliptikus irodalomban egyformán alapvetően szerepel a
buzdítás a hűségre és a megtérésre, de nem annyira
azonnali természettel. A látomások értelme a történelem
titkainak közvetítése, leleplezik az isteni terv végső nagy
fázisainak kérlelhetetlen kibontakozását, felidézik az új
kor jövetelét és annak titokzatos előkészületeit,
megvilágosítják ezáltal a hívőket a jelen
viszontagságainak tényleges értékéről. Az ilyen reveláció
magában figyelmeztetés értékű: fenntartja az üldözöttek
reményét, felszítja a lagymatagok bátorságát, ösztönzi az
eltévelyedetteket a megtérésre.
A prófétai igehirdetésben a megtérés és a hűség a
szövetség fennállásának feltételei. Az apokaliptikus
látomásban Isten végső győzelmének felidézése
kényszerítően megköveteli az állhatosságot és felszólít
az állandó készenlétre.
4. A sürgősség, az előre keltezés és az álnév
A prófétai jóslatok folyamatában, de más utakon, az
apokaliptikus üzenet sürgősséget mutat fel. Az olvasót arra
vezeti, hogy előre érezze az "Úr napjának" és az
Ítéletnek fenyegető közeledtét.
Ezt a fenyegető küszöbön állást különböző eljárások
szuggerálják, amelyek közül a leggyakoribbak az előre
keltezés és a revelációk álnévvel illetése. Ezekről
feltételezik, hogy régen egy csodás személy kapta azokat,
azóta egy sor kiválasztott által kerültek továbbításra,
vagy csodálatosan megtalálták azokat (lásd pl. Baruch
apokalipszise, Hénoch titkainak könyve, Mózes mennybevitele,
Ezdrás IV. könyve). Állítólagosan ősi és csodálatos
eredetük megerősíti fontosságukat, lehetővé teszik
jövőként bemutatni a történelmi események lezajlását,
amik ténylegesen létrejöttek az üzenet kihirdetése idején.
Ahogyan az elmúlt eseményeket ábrázolja, ügyesen átlátszó
szimbólumok segítségével, az eljövendő vég utolsó
jelzései közepett az olvasók, akik képesek az időpontokat
hozzávetőleg kiszámítani, számíthatnak arra, hogy
nemsokára tanúi lehetnek az igazak diadalának és az
istentelenek büntetésének.
Az ilyen bejelentés szándéka világos: az eszkatologikus idők
közelsége a jelen időnek különleges komolyságot
kölcsönöz, elősegíti a buzgóságot és azonnali
elkötelezettségre indít.
5. A világ és a történelem értelmezése
Míg a prófétai igehirdetés Isten tervének lefolytatódását
tartja szem előtt egy folyamatos időtartamon belül, a
kiválasztott nép történelmi sorsának keretén keresztül, az
apokaliptikus irodalom radikális szakítást tételez fel a bűn
és a gonosz hatalmak befolyása által jellemzett jelen idő és
az új korszak között, amelyben teljességében érvényre jut
Isten és választottainak diadala. A jelen időszakot, a
konfliktusok és megpróbáltatások időszakát felváltja az
isteni rend döntő és végleges megnyilvánulása. Ez a
beteljesülés nem véletlenen múló, nem függ az emberi
szándékok játékától. Bekövetkezése előre meg van
határozva, rendes körülmények között nincs róla tudomása
az embereknek, mivel Isten egyedül ura és ítélője a
történelemnek.
Az egész világmindenséget érinti Isten Uralmának végső
eljövetele: az idők végének víziója ugyanolyan méretű,
mint a teremtésé.
Az ilyen koncepció egyidejűleg pesszimista és optimista:
pesszimista abban az értelemben, hogy kihangsúlyozza a jelen
világ törékenységét és elfajultságát, optimista
amennyiben valóságként állítja Isten végső győzelmét, a
gonosz látszólagos győzelmei ellenére. Ez a koncepció
rendkívül eleven a krízisek időszakaiban: egyébként
üldöztetések idején szerkesztették és írták meg az
apokaliptikus írásokat.
János Apokalipszisének különleges perspektívái
Bár átveszi nagyrészt az apokaliptikus jellegű irodalom
eljárásait és szerkezetét, János Apokalipszise nem
származtatható ebből teljességében.
Ennek a műnek egy bizonyos fontos szakasza nem ténylegesen
apokaliptikus formájú: a hét ázsiai egyháznak szóló
levelek (Jel 2-3), ezek inkább rokonok az szokásos prófétai
prédikációkkal. Mint a prófétizmusban általában, a szerző
megnevezi magát és üzenetét kortársaihoz intézi.
Főként a történelem vallási értelmezése és tényleges
érdeklődési körei különböztetik meg János Apokalipszisét
a többi apokaliptikus irodalmi jellegű műtől.
1. A történelem keresztény szellemű értelmezése
A János féle látomás az idők végezetéről a kezdeti
keresztény teológia bizonyos lényeges meggyőződéseit
sajátította el. Az új korszak, amelyet a zsidó apokaliptika
bejelentett és várt, megkezdődött Krisztus feltámadásakor.
Az utolsó idők megkezdődtek és a messiási jótétemények
kihirdetésre kerültek: a Lélek kiáradt minden emberre (lásd
ApCsel 2,16-21) és a keresztények már feltámadtak Krisztussal
(lásd Kol 3,1). Az Isten Országának eljövetele titokban ment
végbe, mindig csak kinyilatkoztatások tárgya és csak a hit
által fogható föl. Teljes megvalósulása és dicsőséges
megnyilvánulása felé tart.
E keresztény perspektíva szerint az "Úr napja"
ketté oszlik: egyrészről Krisztus feltámadásának
eseményét jelöli és megdicsőülését az uralomban,
másrészről még várt esemény, Krisztus második
eljövetelének formájában, Isten Krisztus által gyakorolt
uralmának általános és ragyogó megnyilvánulásakor.
Pillanatnyilag egyidejűség van a "jelen időszak" és
az új időszak" között. Az Egyház a jelen időben van,
de a jövő időbe tartozik: eszkatologikus valóság, egyszerre
a prófétálások beteljesedése és a prófétai előrejelzés
az idők végéről.
2. A látomások tárgya
Mivel az eszketológia már megkezdődött, a klasszikus
szétválás a jelen idő és az új időszak között már nem
bír azonos jelentéssel. Már nem jelöli olyan mértékben két
fázis egymást követését, hanem inkább két jelleg
megkülönbözetését: a történelmi jellegét és az
eszketologikus jellegét.
A látomások egyedüli szerepe már nem az, hogy felidézze az
idők végének folyamatát annak érdekében hogy előkészítse
az "Úr napjának" eljövetelét. Inkább a
beteljesült és közölt titokzatos valóságok iránt
érdeklődik. Krisztus és az Egyház teológiája előtérbe jut
a történelem apokaliptikus leírása előtt. A keresztény
reménység nem csak az elközelgő Paruzia perspektívájából
táplálkozik, hanem Krisztus győzelmes harcában való
jelenlegi részvételre való emlékezésből.
Ennek következtében az apokaliptikus irodalomra jellemző
sürgősség témája már nem tűnik elő olyan mértékben az
eszkatologikus határidők kronologikus felbecsülésében,
elsősorban azon a meggyőződésen alapul, hogy Isten tervének
döntő szakasza megmutatkozott és bevezetése került a
húsvéti eseményben. Az utolsó idők már elközelednek, mivel
a misztériumban már elkezdődtek. A keresztény várakozás
állhatatosabb és tevékenyebb, mivel olyan javakat bír,
amelyeknek zsengéit már megkaphattuk.
Mikor ilyen nagy teret ad az üdvösség eseményeinek
szemlélésére és az Egyház rangjának elmélyítésére,
János Apokalipszise közeledik a prófétikus prédikáció
perspektíváihoz, amelyek a lelki újjáéledést kívánták
éleszteni a Szövetség csodálatos eseményeire való közös
megemlékezéssel és Izrael meghívásának felidézésével. Az
"Eljövendő Uralom" misztériumára való figyelés -
dicsőséges megnyilvánulásának időpontja helyett -
megmagyarázza egyébként, hogy János Apokalipszise miért nem
alkalmazza az álnév és az előre keltezés eljárásait,
amelyek a hagyományos apokaliptikus irodalomban főként arra
szolgáltak, hogy lehetővé tegyenek hozzávetőleges
számításokat az "Úr Napjának" közelségére.
A szerző és a szerkesztés körülményei
Az Apokalipszis könyve nem ad pontos felvilágosítást
szerzőjének kilétéről. Az, aki János névvel és prófétai
címmel jelöli meg önmagát (1,1.4.9; 22,8-9), sehol nem vallja
magát egynek a Tizenkettőből. Egy elég erős hagyomány,
amelynek nyomait már a II. században megtaláljuk, az
Apokalipszis szerzőjét János apostollal azonosítja, akinek a
negyedik evangéliumot is tulajdonítja. Az ősi hagyomány
azonban nem értett egyhangúan egyet e tárgyban és az
Apokalipszis apostoli eredetét hosszú ideig kétséggel
fogadták egyes keresztény közösségek. A korabeli
szövegmagyarázók véleménye igen eltérő. Egyesek azt
állítják, hogy a stílusbeli, hangulati és teológiai
különbözőségek nehézzé teszik az Apokalipszis és a
negyedik evangélium egy személynek való tulajdonítását.
Mások viszont a témabeli és tanításbeli hasonlóságokat
hangsúlyozzák, valamint a szemita hátteret mindkét műnél,
azt gondolják, hogy az Apokalipszis és a negyedik evangélium
János apostol tanításához kötődik, valószínűleg az
efezusi jánosi körhöz tartozó szerkesztők tolmácsolása
által.
Az Apokalipszist a "hét ázsiai egyház"-nak
címezték (1,3.11; 2-3): valóban hét, az ázsiai tartományban
elhelyezkedő keresztény közösségről van szó, amelyeknek
központja Efezus volt. A hetes szám miatt, amely a teljességre
utal, arra lehet gondolni, hogy a szerző nem csak néhány
jellegzetes közösségre céloz, amelyeket különlegesen ismer,
hanem az Egyház egészére.
Ami a szerkesztés körülményeit illeti, a mű két határozott
jelzéssel szolgál, amik azonban nem teszik lehetővé pontos
dátum megjelölését. Egyrészről az Egyház már rendelkezik
az üldöztetés tapasztalatával és úgy tűnik, hogy szemben
találja magát a római birodalom hivatalos ellenkezésével.
Másrészről a várt parúzia várat magára és az időpont
eltávolodása egyeseknél kompromisszumokat hoz életre, vagy
lagymatagságot, másoknál elbátortalanodást, kérdések
felvetődését, türelmetlenséget. Ezeknek az elemeknek
figyelembe vételével két feltevés lehetséges: a Néró féle
üldöztetést követő periódust megelőzi Jeruzsálem
pusztulása (65-70), vagy Domitianus uralmának vége (91-96). Az
első feltevés javára elsősorban a Jeruzsálemi templomra
vonatkoztatják a célzást (11,1-2) és az uralkodók
egymásutánjára (17,10-11). A második feltevés viszont
valószínűbbnek tűnik a legtöbb kortárs szövegmagyarázó
számára: azonos a Lyoni Ireneusz tanúságtételével és,
mivel adva volt Domitianus szándéka a császári kultusz
előmozdítására, felfigyel arra a hangsúlyra, amivel az
Apokalipszis felidézi a visszavonhatatlan ellentétet, az Úr
Jézus uralma és Cézár istenkáromló uralkodása között.
Egyes szerzők azt gondolják, hogy az összeállítás
körülményei sokkal összetettebbek, mert az Apokalipszis nem
egységes mű lenne, hanem különböző darabok ügyetlen
összeszerkesztése, amelyeket az I. század utolsó
évtizedeiben állítottak össze és dolgoztak át.
Az Apokalipszis szerkezete és annak értelmezése
Még ha feltételezzük is, hogy az Apokalipszis egyes darabjai
vagy együttesei régebben önállóan is léteztek, az az
írás, ami ránk maradt olyan szerkezetű, amely valóban nem
hasonló a jelenlegi szerkesztési módokhoz, hanem egy
általános, eléggé egységes haladási irányt mutat fel és
meglehetősen állandó módszereket.
Az együttesen belül két nagy szakaszt lehet
megkülönböztetni: a prófétálási szakaszt, amelyik az
"egyházakhoz intézett levelek" formájában
mutatkozik (1,9-3,22) és a szorosabban vett apokaliptikus
szakaszt (4,1-22,5). Ez utóbbiban összességében
megtalálhatóak az apokaliptikus felidézések szokásos
sémái: az idők végének előjelei (6,1-11,19), - a már
bekövetkező megpróbáltatások és a nagy szembesülés
(12,1-20,15), - a vég beteljesülése és annak
megnyilvánulása (21,1-22,5). János Apokalipszisében ezt a
sémát gazdagítja és bonyolulttá teszi a "hetes
számokkal" való játék (hét pecsét, hét harsona, hét
csésze) és közbenső látomások, amik lehetővé teszik a
prófétának, hogy célzásait sokszorozza, újra felidézze az
Ószövetség számos szövegrészét és hogy kiterjessze
meditációját az Egyház misztériumára és a jelen
időszakra.
Egy pontos terv kimutatása természetesen kockázatos, de a fő
nehézség a látomások egymásra következésének
értelmezésében rejlik. Kell-e ebben a történelemnek a
közelgő Paruzia felé való haladásának többé-kevésbé
szimbolikus felidézését látni? Vagy pedig az egymást
követés csak a fiktív keret, amelyen belül a szerző nem az
eszkatologikus folyamatok fázisait kívánja fokonként
bemutatni; hanem Krisztus diadalának többszörös
megvilágításait, az Egyház helyzetét és a világ
megítélését? A választás alapvető, mert a
szövegmagyarázó számára a teljes egészre vonatkozó
elkötelezettséget jelent. A kronologikus értelmezés magában
hordja az apokaliptikus irodalom szokásait, de feltételezi az
egyes nehézségek megoldásához, hogy elfogadjuk több
látomás elmozdítását vagy esetleges jellegét. Egy jelenlegi
lényeges szövegmagyarázati irányzat, amely figyelembe veszi
az Apokalipszis különböző szakaszainak párhuzamosságát,
többek között a hetes számokat, a látomások egymást
követésében csak irodalmi művészi eszközt lát: a mű
teljességében ugyanazok a meggyőződések és ugyanazok az
üzenetek nyilatkoznak meg, de ezek mindig különböző képek
alakjában kerülnek bemutatásra és új alkalmazások és
magyarázások célját szolgálják.
Az Apokalipszis üzenete és aktualitása
Mint minden prófétai üzenet, az Apokalipszis számunkra Isten
tervének aktualitását hirdeti meg, evvel kapcsolatban
elkötelezettségünk sürgető szükségességét. Ezt a
meghirdetést úgy végzi el, hogy a jelen időszakról és annak
beteljesedéséről természetfölötti megértést adományoz
nekünk.
Isten műve a végéhez érkezett el, és már csak annak
megnyilvánulását várjuk (1,7; 22,20). Krisztus már
diadalmaskodik és Országa megérkezett. Jézus az egyetlen
megmentő és ettől kezdve, az isteni felavatás által az
egyetlen Úr (5,5-14; 11,15-17; 12,10; 19,11-16). Az utolsó
időkhöz érkeztünk el és az üdvözülés és az ítélet
bevezetése előtt állunk. Evvel az eseménnyel szembesülve az
emberek már két összebékíthetetlen kategóriára válnak
szét:
- azok, akik elismerik Krisztust részesei diadalának és Isten
népét alkotják, a messiási nép megvalósulását (7,9-17;
14,1-5; 15,2-4; 17,14; 19,1-9; 20,4-6),
- azok, akik nem ismerik el Istennel szembenállás állapotában
maradnak meg, ezek a "világ lakói", az istentelen
bitorolt hatalmának cinkosai, akik a Sátán hatalma alatt
vannak és ugyanúgy, mint ő az elítélésre vannak szánva
(6,15-17; 9,20-21; 13,7-8 és 14-17; 14,9-11; 17,8-14; 18,9-19;
19,19-22; 20,7-9).
Mély valóságában az Egyház szorosan társul Krisztus
személyéhez és művéhez:
- ő a kiválasztott közösség, szeretetének tárgya (1,5b;
3,9; 7,3-4); 12,6; 19,7-9),
- ő az, aki vérével lett visszaváltva (1,5b; 5,9; 7,14;
14,3-4);
- ő Országának beindítója, királyi nép és papság (1,6;
5,10; 7,15; 20,4-6).
Ebből az alkotó kapcsolatból egy "egzisztenciális"
egység következik, az Egyház sorsa szorosan Krisztus sorsához
kapcsolódik:
- Krisztus próféta volt, "hűséges tanúságtevő"
(1,5; 3,14; 19,11). Az Egyház egy szent közösség, aki a
tanúságtételt gyakorolja, e világban prófétai küldetésben
van (11,3-6; 12,17; 19,10; 22,9),
- Krisztus tanúságtételét egészen a kereszthalálig vitte,
mivel konfrontálódott egy olyan világ szembehelyezkedésével,
aki Isten ellensége (1,5; 5,6). Az Egyház szintén
megpróbáltatás során teljesíti küldetését, ismeri a
harcot és a vértanúságot (6,9; 7,14; 12,2.4.11; 16,6, 18,24;
20,4).
- Krisztus győzelmes és feltámadt (1,5.18; 5,5; 12,5; 17,14;
19,11-21). Az Egyház már részese ennek a győzelemnek, nemcsak
a kiválasztottság állapotában van, hanem meg van mentve és a
feltámadás zsegéiből él (6,11; 7,16-17; 11,11-12; 12,11;
17,14; 20,4-6),
- Krisztus megdicsőült, az Uralom állapotában van (1,5.12-16;
19,16). Az Egyház már királyi papság, mostantól
szertatásában égi működését gyakorolja, és hamarosan
megnyilvánul diadala (7,9-12.15; 14,3; 20,4.6).
Ennek következtében az Egyház Krisztus misztériumának
különböző aspektusait éli meg, követi a Bárányt,
bárhová megy (14,4). Ez az egyezés megkövetel erkölcsi és
szellemi magatartásformákat:
- mivel olyan világban kell tanságot tennie, amelyik nem ismeri
el Istent, megkívántatik, hogy hűségben éljen (1,3;
2,10.13.26; 3,8; 14,12; 22,7.9),
- ezen a földön, ahol száműzetésben van, üldöztetést kell
elszenvednie, de Isten megóvja és a Feltámadás zsengéivel
táplálja. Ennek a megpróbáltatási állapotnak, de a
Dicsőség biztonságának is, legmegfelelőbb magatartása az
állhatatosság, a hűség különleges formája, ugyanúgy,
amint a vértanúság a tanúságtétel különleges formája
(1,9; 2.1.3.10; 3,10-11; 13,10; 14,12),
- az Egyház vándorlásban is van, útban a mennyei Jeruzsálem
látomása felé, valóságos hazája felé, és arra készül,
hogy Urának teljes megnyilvánulásában éljen. A jövő
dicsőségének ez a perspektívája, a jelenlegi
megpróbáltatás közepette, az Egyházban reménnyel teli
feszültséget tart ébren: "Jöjj el Urunk Jézus!"
(6,10; 10,7; 11,17-18; 12,10-12; 15,3-4; 19,7-9; 20,2-3;
22,17.20).
Ez az üzenet nekünk szól. Túlárad egy jövőbeli Parúzia
bejelentésén, amelynek időpontja és módja bizonytalanságban
marad. Nem arra szolgál, hogy a hívőket bizonytalan
nosztalgiában tartsa meg, amelyik megvigasztalná őket földi
csalódásaikban és kötelezettségeik lazítására vezetné
őket.
Krisztus uralma nem jövőbeli esemény, hanem valóság a
jelenben. A dicsőséges Parúzia és az Utolsó Ítélet
forgatókönyve csupán előrevetíti Isten világosságában és
az örökkévalóság egyidejűségében azt, ami ma teljesül be
a misztériumban és a történelem folyamán. Az ember minden
pillanatban kifejezi hovatartozását és meghatározza sorsát,
minden pillanatban megnyilvánul hitének valódisága, teljesül
ítélete, körülötte és benne végbemegy a leküzdhetetlen
ellentét a föld bálványozása és az egyetlen Krisztus
megvallása között. A prófétai Szó arra hívja a
keresztényeket, hogy felfogják az örökkévalóság súlyát,
nem tűri el sem a könnyelműséget, sem a hanyagságot, sem a
kompromisszumokat, hanem az azonnali és tökéletes
elkötelezettségre hív fel. Amikor a jelenlegi létet a Paruzia
perspektívájába helyezi el, az Apokalipszis arra figyelmeztet,
hogy az Úr Jézus áll a történelem végén, ugyanúgy, mint a
kezdetén és a látszat ellenére a világi valóságok Isten
tervének részei. De számtalan utalással a liturgia
szimbolikus voltára, meghívja a hívek közösségét, hogy a
vallás gyakorlását mint a Krisztussal való jelenlegi,
valóságos találkozást élje meg, mint felhívást az Úr
Húsvétjával való azonosulásra, és mint a mennyei
Jeruzsálem megnyilvánulásának hirdetését és várását,
aminek ők a megelőzői és jelei.