TOB - JEREMIÁS LEVELE

Bevezetés

Jeremiás levele a hozzánk jutott verziók szerint vagy a Siralmak, vagy Báruk könyve után került elhelyezésre. Bár semmiféle kapcsolatban nem áll utóbbival, annak hatodik fejezetét képezi a Vulgátában. Origenesz számára "Jeremiás a Siralmakkal és a Levéllel" egyike a héber kánon huszonkét könyvének (lásd Özséb, Egyháztörténet, VI.25). Jeromos viszont a levelet "pseudoepigráf"-nak tekinti és megelégszik avval, hogy átvegye a Vetus Latina szövegét.

Az írás egy levél másolataként jelenik meg, aminek Jeremiás lenne a szerzője és a címzettek éppen indulóban lennének a babiloni fogságba. Az általános tartalom, ami a prédikáció, valamint a levélírás jellegéből merít, a bálványimádás veszélyére figyelmeztet, ami Jeremiásra vall, valamint a Második Izajásra (főként Jer 1-16; Iz 44,9-20; lásd még Iz 40,19-20; 41,6-7; 46,1-9) és előkészíti a Bölcsesség könyve későbbi kifejlődését (Bölcs 13-15) és Pál (Róm 1,18-32).

A szöveget buzdítások szakítják meg, amik refrénként térnek vissza (lásd 4,14.22.28.39.44.51.56.64.68). Mégis nehéz az egész szerkezetét tisztán látni. A bevezetés után (1-6 vers) egy első szakasz elítéli a bálványokat, amik csinálmányok, lélektelenek és romlandók (7,26 vers), megvetendő kultusz tárgyát képezik (27-32 versek) és nincsen hatalmuk (33-39 versek). Majd egy következő sorozat ugyanezeket az érveket hozza fel, más sorrendben (40-44; a bálványok tisztelete; 45-51: azok természete; 52-57: hatalmuk hiánya). Végül miután kiemeli alsóbbrendűségüket a használati tárgyakkal, a természeti jelenségekkel és a vadállatokkal szemben (58-68) a szöveg megállapítja a bálványok feleslegességét, tehetetlenségét és romolandóságát, madárijesztőhöz, tüskebokorhoz és holttesthez hasonlítja azokat (58-71 versek).

Az eltérés Jeremiás könyvének egyes információitól és a Levél egyes adatai (pl. 2 vers), az olyan művek nyilvánvaló felhasználása, amik a nagy próféta utániak, a tény, hogy a levél nem képezi a héber Biblia részét, mind érvek a Jeremiásnak való tulajdonítás hitelessége ellen. Főként az eredeti nyelv kritériumára alapozva és a bálványok azonosítására, egyesek a levélben görög írást láttak, a hellenisztikus zsidóság köréből, míg mások egy szemita eredeti fordítását ismertek fel benne, amit a babiloni közösségeknek szántak és ami összefüggésben van a szeleucida kor babiloni kultuszaival.

 A görög szöveg egyes nehézségeit néhány, az elveszett szemita szöveg fordítójának tulajdonítható félreértelmezéssel és téves olvasással igyekeztek magyarázni, de ezek az érvek nem döntőek (lásd 11,30 és 71 versek jegyzeteit). A megállapítás, hogy a Levél 69 verse Jeremiás 10,5 héber szövegével van összefüggésben és nem a megfelelő görög verziókkal, szintén jel ennek a feltevésnek javára. Azt kellene akkor megállapítani, hogy a feltételezett szemita eredeti szöveg görög fordítása időszámításunk első százada előtti.  Ténylegesen egy kis görög töredéket felfedeztek a qumráni hetedik barlangban egy papiruszon (lásd 43-44), ez a Levélnek legrégibb tanúja: ennek dátuma körülbelül Kr.e. 100-bol való.

A bálványok régészeti leírása, a szertartásokra és a papságra történő utalások (amik közül több Jeremiásból vagy Izajásból lett átvéve), olyan valakire vall, aki kívülről látja a dolgokat és következetesen ellenségesen. Néhány vonás azonban életszerűnek látszik: viszonylagos pontosságuk különleges kulturális környezetre vall. Egyesek a babiloni kultuszokra gondolnak, amik megújulási időszakban voltak a szeluicida korban. Ha megfosztjuk vitatkozó előadásmódjuktól, fel lehet ismerni leírásaikból az istenek öltözetére vonatkozóan (lásd 12) a célzást a "száj kiöblítésének" szertartására, vagy az áldozati állatokkal történő üzérkedésben, amire a papok vetemednek, (27) rosszindulatú utalást a papságnak az áldozatok részeinek egymás közötti felosztására, miután a nemes részeket feláldozták az istenségnek. Bél pedig, aki Babilonban a legfőbb úr, és Marduk: a "szövetkező" papok maguk panaszkodnak rá, mert nem űzik ki a gonosz szellemeket a betegekből (36). Marduk, a gyógyító isten, egyben az igazságosság istene is (13), a harcé (14), a vagyoné (34), az esőé (52) is. Végül a 30-31 versek a körmenetei kocsik és a siránkozási szertartások említése célzást tesznek a Új Év szertartásának első részére: Marduknak és az őt kísérő isteneknek szobrait kocsikra helyezték s kivitték a templom körülzárt területéről, majd körmenetben a városon kívülre vitték. Az isten eltűnése fájdalmas jelenetekre adott alkalmat, ami megszűnt diadalmas visszatérésekor. Más vonások, különösen a női papsággal kapcsolatosak (28-29), vagy a szent prostitúcióval (10 és 42-43) valószínűleg Isztár kultuszára utalnak, aki a harc és a szerelem Úrnője, amiből itt csak a másodikat emelik itt ki. Az első feltétezésnél a Levél első, szemita eredetijét a babiloni zsidó diaszpórának szánták, hogy felvértezzék őket a veszélyre, amit minden fajta engedmény jelent az nemrég megújított babiloni vallással szemben.

Nem lehet azonban biztosan támaszkodni Babilon, Nebukadnezár megemlítésére, (1-3), vagy a Káldeusokra (40) a bálványimádók azonosításánál. Ugyanúgy, mint a Levél Jeremiásnak való fiktív tulajdonítása, lehetséges, hogy ezeknek az említéseknek célja a levél fiktív történelmi és földrajzi keretbe való elhelyezése: a Babiloni fogságba. Egy másik feltételezés érdemli meg a figyelembe vételt: a Levél vitatkozó hangja a szír vagy föníciai szertartások ellen irányulhat. Gondolni lehet Hadadra és Asztartéra. A körmeneti kocsikat gyakran bizonyítják, főként a szír érmék. Lucien de Samosate (La déesse syrienne, 6) későbbi tanúsága szerint, Adonisz, a meghaló és újjászülető tiszteletére rendezett szertartásokat a Bybloszi Afrodite templomban ünnepelték, ezek gyászszertartások megtartására adtak alkalmat, a részvevők feje le volt borotválva, a prostitúció rítusa sem volt ritka. Ezek a nézetek feltevések maradnak, de legalább az az előnyük az előbbiekkel szemben, hogy jobban indokolja a Levélben található jellegzetes érveket a bálványok ellen, ahogyan ez megfogalmazásra kerül a hellenizálódott zsidóságon belül, különösen Salamon Bölcsességeiben, vagy Alexandriai Philonnál (lásd 17.45-47.59-67 jegyzeteit). E második feltevésnél, ami nem ragaszkodik feltétlenül a szemita eredeti létezéséhez, a Levél néhány Szíriában, vagy Föníciában élő zsidó közösségnek lenne címezve a görög korszakban.

A Makkabeusok második könyve (2,1-2) említést tesz dokumentumokról, amik szerint Jeremiás az elhurcoltaknak lelkére köti, hogy meg ne tévelyedjenek arany és ezüst, díszekkel borított szobrok láttára. Ha ez célzás Jeremiás Levelére, ez bizonyítaná, hogy az korábbi Kr.e. II. század második felénél. Viszont egyesek az eltérésben a Levél 2 verse és Jr 29.10 között egy aktualizálási jelent látnak: hét generáció, negyven évvel számítva, kettőszáznyolcvan évet tesz ki; ha az 597-es Száműzetéstől, vagy az 586-ostól számítjuk, akkor körülbelül a IV. század végére jutunk. Bármilyen gyenge ez a két érv önmagában, mégis ellehet helyezni a levél megfogalmazását a IV. század vége és a II. század első fele közé.

Mint elődei, a Levél a gúny fegyverét alkalmazza: hogy vitatkozó hangjának élt adjon, úgy tesz, mintha hinné, hogy az istenek képmásai azonosak magával az istenséggel, úgy tesz, mint aki elfeledi, hogy imádóik szemében is ezek a jelképek csupán élettelen tárgyak maradnak, ha nincsenek felszentelve. A valóságban a bálványimádás ez éles kritikája eszköze a teológiának, ami mögötte áll, itt ez csupán burkoltan van meg, de könnyű annak nagy vonalait felépítenünk. Valóban, minden tevékenység és tulajdonság, amit negatív formában alkalmaz a bálványokra, ki nem fejezett módon Izrael Istenére vonatkozik (lásd 33-37 és 52-52 ). A készített bálványokkal ellentétben (7,45-46), amik romlandók (19.23.54.71), a zsidók Istene nem teremtett és örök; az emberi kéz által készített bálványokkal, vagyis teremtmények teremtményeivel, szemben áll a teremtő Isten; a bálványok számosak, Isten egyedülálló; ők lélektelenek, Ő Élő; azok be vannak zárva a templomukba, mint egy börtönben, Ő határtalan és mindenhol jelenlévő; ők minden hatalom nélküliek, az emberi dolgokkal szemben ugyanúgy, mint ami őket közvetlenül érinti, Isten viszont gondviselő és önmagának teljesen elegendő. Így az idegen istenségek szoborszerű ábrázolása elleni vita egyidejűleg újabb bizonyítása Izrael Istenének transzcendens létéről, teremtő és gondviselő tevékenységéről.

Vissza a ÓSz menühöz