TOB - SZENT JÁNOS EVANGÉLIUMA
Bevezetés
Egy evangélium
Egy nagy kezdeti hagyományhoz híven a negyedik evangélium beszámol arról, ami Keresztelő Szent János ideje óta történt, egészen addig a napig, amíg az Úr Jézus felment az Atya dicsőségébe (ApCsel1,21-22). A mű tanúságtételként mutatkozik meg és biztos, hogy János(1) egy valóságos evangéliumot akart összeállítani. Egy nagy ünnepélyességű teologikus bevezetés után (1,1-18) igyekszik az első részben beszámolni olyan eseményekről és tanításokról, melyek ehhez kapcsolódnak (1,19-12,51); a második rész hosszan mondja el a Szenvedéstörténet eseményeit és a feltámadt Krisztus kinyilatkoztatásait (13,1-21,25). Ahogyan ezt kifejezetten megmondja egy rövid befejező részben (20,30-31), János kiválasztott néhány jelet, melyeknek kifejti jelentését és jelentőségét, hogy azokat a keresztényeket, akikhez intézi szavait, arra vezesse, hogy jobban elmélyíthessék hitüket Jézusban, a Messiásban, Isten Fiában és hogy életüket így Istennel közösségben fejleszthessék ki. Ennek elérésére szándékozik szembehelyezkedni a különböző eltévelyedésekkel, melyek az ő idejének kereszténységét fenyegették.
Az evangélium felépítése
Nem könnyű pontosan megállapítani és részleteiben kifejteni a szerző által alkalmazott tervet. Bár a legtöbb epizód tisztán körülhatárolt, de nem lehet világosan látni azokat a kritériumokat, melyeknek funkciójában azokat elhelyezte. A kérdés annál kényesebb, mert az egyes részek szerkesztéskor való áthelyezésének feltevése nyitott kérdés marad. Csábító például az 5. fejezet beiktatása 7,15 és 7,16 közé; az anyagok földrajzi elhelyezkedése ezáltal egységessé válna: egy hosszú idejű jeruzsálemi tevékenységet egy galileai tartózkodás követne (4,43-54 és 6,1-7,13). Tovább víve a feltevést, egyes kritikusok több szöveg áthelyezését vélték felfedezni és az esetleges terv merész visszaállítását követelték.
Be kell azonban ismerni, hogy ezeknek az elméleteknek semmiféle támpontja nincsen a szöveghagyományokban, mi több, nem veszik figyelembe a szóbeli hagyomány igen rugalmas törvényeit és a héber kompozíciót, melyek nem vágnak mindig egybe a mi logikánk követelményeivel.
Azok számára, akik elfogadják a szöveg sorrendjét, úgy, ahogyan van, a megoldások számosak. Mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki, egyetért annak felismerésében, hogy az evangélium két részre oszlik meg, ezeket előszó előzi meg. Egyébként könnyű megállapítani egy bizonyos számú részt a földrajzi és kronológiai megjelölések funkciójában és bizonyos irodalmi sémák visszatérését (elbeszélések - beszédek). De ezek a részek hogyankapcsolódnak egymással össze? Egyes szerzők egy logikus terv mellett döntenek és nagy teológiai fogalmak módszeres kifejlesztésének állomásait fedezik fel (világosság, élet, dicsőség). Mások egy egyre növekvő összeütközés állomásait vélik felfedezni Krisztus és a "világ" között és János evangéliumát úgy olvassák, mint egy drámát, vagy egy pert, mely egy nagy ítéletben fejeződik be, ami a Húsvét eseményei folyamán jön létre. Különböző tematikai tervet vetettek fel, ezeknek pártolói lemondanak a racionális elemzés szigoráról és egy olyan típusú kompozíciót tartanak szem előtt, mely egy zenei téma variációira emlékeztet. Rávilágítottak bizonyos semita irodalmi eljárásokra is, mint a beillesztés. Sok tudós aláhúzta a számok misztikájának fontosságát. Felfedezni véltek olyan terveket, melyek a hármas és hetes számokra alapultak. Végül azt állították, hogy a cselekmény kifejlődésénél összefüggést lehet találni a Kivonulás könyvének vezérfonalával és egyesek azt a feltevést hangoztatták, hogy az ősi zsinagóga liturgikus olvasmányainak utánzásai.
Mindez szuggesztív és néha erősen szubtilis, de ritkaság, hogy egy, az együttesre vonatkozó elmélet teljesen kielégítő legyen: nem valószínű, hogy János mindenütt azonos kompozíciós szabályoknak engedelmeskedett volna, sem az, hogy végérvényesen befejezte volna művének kompozícióját. Ami minket illet, megelégszünk avval, hogy a negyedik evangéliumban szigorúság nélkül szerkesztett epizódok egymásutánját látjuk, de egyrészről Jézus és a "világ" közötti ellentét kifejlődésének funkciójában, másrészről a hívők felismerő képességének nehéz kialakulásában, előbb Galileában és később főleg Jeruzsálemben.
Kapcsolat a szinoptikus evangéliumokkal
Bár János hű marad egy evangélium együttesnek megtervezéséhez, mégis sok szempontból különbözik a szinoptikus evangéliumoktól. Szembeötlők először is a különbségek földrajzi és kronológiai szempontból: míg a szinoptikusok egy hosszú galileai időszakot idéznek, melyet egy többé-kevésbé elhúzódott út követ Judea felé, majd egy rövid tartózkodás Jeruzsálemben, János gyakori helyváltoztatásokról beszél, az egyik tartományból a másikba és hosszú idejű tartózkodást vél Júdeában és főként Jeruzsálemben (1,19-51; 2,13-3,36; 5,1-47; 14-20,31). Több húsvéti megünneplést említ (2,13; 5,1; 6,4; 11,55) és ezáltal több, mint kétéves igehirdetésre enged következtetni.
A különbségek a stílus terén is jelentkeznek és a kompozíció sorrendjében is: míg a szinoptikusok leggyakrabban rövid szakaszokat adnak elő, melyek szentenciák vagy csodák leírásának gyűjteményei és Jézus rövid kijelentéseit tartalmazzák, János az események vagy csodajelek kisszámú gyűjteményét, válogatását hozza, s ezek legtöbbször hosszan meg vannak világítva párbeszédekkel, vagy beszédekkel. Ezáltal egyes pillanatokban nagy drámai intenzitást ér el.
János továbbá kitűnik a felhasznált anyagok válogatása és eredetisége által is. Igaz, hogy felemlít több, a szinoptikus hagyományok által említett eseményt is: a Keresztelő tevékenységét, Jézus megkeresztelkedését a Jordánban és az első tanítványok meghívását (1,19-51); a Templomból kiűzött kereskedők epizódját (2,13-21); egy királyi tisztségviselő fiának meggyógyítását (4,43-54); a béna ember meggyógyítását (5,1-15) és egy vakét (9,1-41); a csodálatos kenyér-szaporítást a tó partján s a vízenjárást (6,1-21); vitákat Jeruzsálemben (7-8 és 10); Jézus lábának megkenését és a húsvéti események lefolyását (12-21). De a szinoptikus fordítások más elemei hiányoznak, mint például a Pusztában való megkísértés, Jézus színeváltozása, az Eucharisztia megalapításának elbeszélése, Jézus haláltusája a Getszemáni kertben, számos csoda és több tanítás (a Hegyibeszédtől a legtöbb példabeszédig, egészen az eszkatológikus beszédig)(2). Nyelvezete is erősen különbözik: az "Isten Országa" csak egyetlen egy részben jelenik meg (3,3-5); János inkább az életről és az örök életről beszél. Következő témákat kedveli: világ, világosság-sötétség, igazság-hazugság, a dicsőséges Isten győzelme, aki embertől származik.
Ha hiányoznak is elemek a szinoptikus fordításból a negyedik evangéliumban, ezzel szemben új adatokkal szolgál: a kánai menyegző (2,1-11); Jézus és Nikodémus (3,1-11); Jézus és a számáriai asszony (4,5-42); Lázár feltámasztása és annak következményei (11,1-57); a lábmosás (13,1-19) és különböző felvilágosítások a Passio és a Feltámadás elbeszélésében. Meg kell még jegyezni a beszédek és beszélgetések hosszát, melyek az elbeszélt eseményeket megvilágítják: így a végső beszélgetést az utolsó vacsora után (13,31-17,26), melyek az Egyház időszakát készítették elő.
Vajon milyen mértékben ismerhette János a szinoptikus evangéliumokat? Több kommentátor úgy vélekedett, hogy nem ismerte azokat: csak az Úrra vonatkozó hagyományokat ismerte, melyekhez a szinoptikusok igazodtak a maguk részéről is. Azonban van néhány olyan világos irodalmi kapcsolat, hogy erősen valószínűnek kell tartani Márk ismeretét és főleg Lukácsét; a dolog kevésbé világos Mátéra(3) vonatkozólag. Minden esetre biztosan lehet állítani, hogy János címzettjeinél feltételezi a szinoptikusok nagy hagyományainak ismeretét.
Ezeket a hagyományokat János igyekszik újra feldolgozni és ezt sokkal nagyobb biztonsággal és szabadsággal teszi, mint elődei. Számára a hűség abban áll, hogy megragadja és kifejezze mélységükben az események jelentőségét, melyek az üdvösség céljára Jézusban végbemennek, a hűség nála - azt lehet mondani - teremtő jellegű.
Kompozíciós problémák
Ez a függetlenség a szinoptikus hagyományokkal szemben, vajon más források felhasználásával magyarázható? Vajon a mű egy valóságos irodalmi egység, vagy fellelhető különböző dokumentumok felhasználása?
És legelőször is, mi volt az első megszerkesztés nyelve? A gyakori arámizmusok számtalan tudóst arra vezettek, hogy az arámi eredeti feltételezését tartsák fenn, melyet azután görögre fordítottak; mások egyes darabok arámi szerkesztését vélik, melyeket a görög szerző felhasznált. Aprólékosabb vizsgálatok arra vezettek, úgy tűnik, hogy ezeket a feltételezéseket el kell vetni. Az evangélium - irodalmi szempontból - egyetlen szerzőtől ered: közvetlenül egy egyszerű, de helyes görög nyelven lett fogalmazva, mely azonban intenzíven megelevenítő hatású és mely jellemzője. Tartalmaz ugyanis olyan szavakat és szójátékokat, melyeknek nincsen megfelelője arámi nyelven és olyan stílussal és irodalmi vonásokkal rendelkezik, melyek az egész kompozíció egységére engednek következtetni. Sok dolog minden esetre magyarázatot nyer ennek a görögül író szerzőnek semita eredete által, vagy azáltal a befolyás által, melyet reá az Ószövetség (Septuaginta) gyakorolt. Lehetséges, hogy külön forrásokat is felhasznált, mégpedig a csodák leírásának gyűjteményét, melyet azonban ugyanazzal a szabadsággal kezelt, mint a szinoptikus anyagokat. Emlékeztetni kell arra, hogy főként a keresztény miliőtől függ és alkalmanként liturgiai formulákat használ, vagy bibliamagyarázat-töredékeket: így a bevezetés legarchaikusabb rétege úgy tűnik, mint amit egy himnuszból kölcsönöztek, mely a fogságból írott levelekre, vagy a Pásztorlevelekre emlékeztet és az élet kenyeréről szóló beszéd a rabbinikus bibliamagyarázat szabályai szerint van megszerkesztve.
A gondolati miliő
Minden gondolatot a nyelvezet segítségével lehet kifejezni és hozzákapcsolódik a kulturális miliőhöz. A nyelv olyan szavakat és csoportosításokat használ fel, mely a gondolatok irányát és meglátásait tükrözi vissza. Ha a gondolat eredeti, akkor új összekapcsolódásokat hoz létre és újat mond a felhasznált anyagos segítségével. A Biblia sem tér el ettől a szabálytól: fontos tehát megkeresnünk a Jánosi nyelvezet gyökerét a különböző kultúrákban, melyek a Római Birodalom keleti tartományaiban egymás mellett virágoztak, ahol az Evangéliumot szerkesztették.
A tudósok által megállapított érintkezési pontok száma rendkívül nagy. Felismerték először is a hellenizmus befolyását, majd egyre jobban aláhúzták a kapcsolatokat az Ószövetséggel és több zsidó miliővel, majd felfedeztek bizonyos kapcsolatokat a gnosztikus irányzattal.
a./ A hellenizmus. Biztos, hogy János a hellenisztikus gondolkodással több rokon vonást mutat fel, mint a szinoptikusok. Az érdeklődés, mely mindenfelé irányul, ami az igazság megismerésére szolgál, a Logos megnevezés használata, az allegória felhasználása úgyszintén ebbe az irányba terelték a kutatásokat. Különösen Alexandriai Philonra gondoltak, aki az I. század elején egy széleskörű hellenizálási kísérletet tett a zsidóság vallásos örökségével szemben: az a lényeges hely, melyet művében - meglehetősen zavaros - Logos fogalom betölt járult hozzá ahhoz, hogy hitelessé tegye a hellenisztikus befolyás tényét. Valószínű, hogy a Philon-i gondolatok elterjedhettek bizonyos, Palesztinán kívüli zsidó körökben - a diaszpórákban - és életre kelthettek egy kutatási- és életstilust. János ismerhette e körök egyikét-másikát. Az összkép azonban határozottan más: Jánosnál nem találjuk meg a felismerések fokozatait, melyek a tudományokból és filizófiai megfontolásokból emelkednek fel a Lény szemléletéig: számára a lényeges a felismerés a megtestesült Fiúban való hitben nyilvánul meg. Még ott is, ahol azonos szavakat használ fel, a jelentésük megváltozik: így a jánosi Logos nem úgy jelenik meg, mint egy közvetítő személy Isten és a világmindenség között, hanem mint az öröktől való Fiú, aki teljesen együttműködik az Atya cselekedeteivel.
E század elején, az I. századi filozófiai és vallási élet népszerű formájának és eléggé szinkretikus formáinak ismerete lehetőséget nyújtott egyéb kifejezésbeli hasonlóságok megállapítására is. Egyesek ebből arra következtettek, hogy János csupán a kereszténységnek nagy adaptációja, megtisztítva apokaliptikus koncepcióitól és egyéni misztikává átváltoztatva.
b./ Zsidó hatások. A negyedik evangélium ótestamentumi és zsidó begyökerezettsége hamarosan napvilágra lett hozva. Felfedezték ennek jelenvalóságát a stílusban, számtalan semita fordulatban, megjegyzésben, melyeket a feltételezések során kezdetben arámi eredetűnek hittek. Különösen aláhúzták az ószövetségi reminiszcenciák fontosságát. János ritkán idézi az Ószövetséget kifejezett módon. Gondosan ügyel arra, hogy elválassza a régi szellemet az újtól, mégis gyakran használja az Ószövetség formuláit és főként a bölcsesség könyveinek témáit: a vizet, a mennyei táplálékot és a mannát, a pásztort, a szőlőt, a Templomot. Mindebből az a benyomás, mintha János tudomással bírt volna ezekről a témákról és azok különböző variációiról, de azokat személyes és eredeti formában kívánta volna felhasználni.
Felismertek egyébként számtalan érintkezési pontot az evangélista korából való zsidósággal (érvelési típusok, kompozíciós sorrend és szóhasználati elemek, melyek a rabbinusi körökben voltak használatosak). Egyesek felfedezni véltek még utalásokat vagy kölcsönzéseket a zsidó liturgiával kapcsolatban is. Biztos azonban, hogy János teljesen tisztában van a zsidó gondolkodás szokásaival és gyakorlatával, mely az I. század palesztinai zsidóságot jellemezte. De ugyanakkor teljesen tudatában van azoknak a mély különbözőségeknek, amik azt elválasztották a kereszténységtől. A szakadás végbement (lásd 9,22; 12,42) és János, aki igen távol áll a zsidó törvényességhez való ragaszkodástól és ritualizmustól, megvilágítja a Megtestesülés világának új és transcendens voltát.
A Qumrán-i dokumentumok, melyeket húsz évvel ezelőtt fedeztek fel, lehetőséget adtak egy új zsidó miliő megismerésére, mely szintén felmutatott rokon vonásokat a negyedik evangéliummal. Egyik és másik részről is megállapítható volt egy igen feltűnő kettősség a vallásos és morális területeken, amilyeneket kifejez a világosság-sötétség és igazság-hazugság szembehelyezése. Mindkét oldalon a tan hívei azon a nézeten vannak, hogy az ő közösségük készül fel a világ végére és azon törekedtek, hogy kifejtsék az Ószövetség rejtett utalásainak értelmét. Itt is, ott is, nagy jelentőséget tulajdonítanak a Tanok Mesterének és aláhúzzák az Igazság Lelkének vagy Vigasztaló Léleknek szerepét.
De ezek mellett a közös vonások mellett számtalan különbség van a két közösség között, más a szellemi légkör. János éppen olyan távol van qumráni szövegek némelyikének apokaliptikus mentalitásától, mint attól a felfokozott törvényességhez való ragaszkodástól, melyeket azokban meg lehet figyelni. Jézus szerepe merőben különböző az Igazságosság Mesterétől, vagy ennek a szektának két Messiásától. Természetesen fel lehet fedezni a formulák és törekvések terén hasonlóságokat, de az irányzat összességében gyökeresen különböző.
c./ A gnoszticizmus Végül két század óta megkísérlik elhelyezni az evangéliumot a gnosztikus áramlatokhoz való kapcsolata szerint. Tudjuk, hogy a gnózis általában ezoterikus tanítás formájában jelent meg, mely beavatottjait bizonyos tisztulások után arra vezette, hogy megnyíljanak az üdvösség számára, nagy vallási igazságok megismerése vagy extázis révén. Tanai valóságos ellenérzést sugalltak az anyagi valóságok irányában, vagy testi valóságok iránt, ezeket a Gonosszal azonosították. Ismerjük a gnosztikus irányzatot az I. század előtti írásokból, melyek vagy hellenisztikus kontextusban voltak leírva - több-kevesebb keleti hatást mutatva fel -, vagy a keresztény kontextusban. Elképzelhető, hogy egyes gnosztikus szövegfordítások régebbi keletűek és akkor tekintetbe lehet venni bizonyos interferenciát a negyedik evangéliummal.
A kérdés kezelése annál kényesebb, mivel a források száma kevés és viszonylag későiek. Ha visszautasítjuk azt, hogy képzelőerőnkre támaszkodjunk és szemlélet tárgyává teszünk egy igen kései írásokon alapuló kiterjedt gnosztikus rendszert, mely átszövi az I. század vallási miliőinek legnagyobb részét, kizárólag a "Corpus Hermeticum" jellegzetes könyveihez kell tartani magunkat. Kettő közülük (I. és XIII.) egy eléggé világos rendszert fektet le: egy isteni Anthropos, vagy egy ősi Ember lesüllyedt és megrekedt az anyagban; leírásra kerül az égbe való újra felemelkedésének módozatai és állomásai a planétákáltal ellenőrzött ártó szférákon keresztül. Isten titokzatos Lényként jelenik meg, mint a Fény és Élet forrása és mint a valóságos élet az emberek számára, mely abban áll, hogy hozzá érkezzenek meg közvetlen és boldogító megismerésére.
Helytelen irodalmi összefüggéseket megállapítani János és ezen értekezések között (és az esetleges összefüggések esetében, mi lenne ezek forrása?(4)), de fel kell ismerni egyes közös gondolatot és fogalmazást. Összetett miliőben nevelkedve, ahol igen sok irányzat találkozott és került szembe, János arra lehetett hangolva és ösztönözve, hogy jobban hangsúlyozza az összefüggést a megismerés és az isteni élet között, melyben az emberek részesülhetnek, de ő eredeti módon reagált, mivel hitt abban, hogy mindent Isten teremtett, kizárta a metafizikus pesszimizmust és a Fiú Megtestesülésének ténye a testnek és az emberi állapotnak olyan értelmet adott, mely igen nagy mértékben különbözött a gnosztikus megfontolásoktól.
d./ János eredetisége. Ennyi aprólékos és finom megközelítési mód sem teszi lehetővé megjelölni egy gondolkodási miliőt, melyet János magáévá tett volna alapvető véleményként. Úgy tűnik, hogy idejének nagy filozófiai-vallásos áramlatainak kereszteződésében élt, minden bizonnyal egyikében azoknak a nagyvárosoknak, ahol a görög gondolkodásmód találkozott a keleti miszticizmussal és ahol maga a judaizmus is különbözőképpen mutatkozott és nyitott volt a külső befolyásokkal szemben. De nem hanyagolhatjuk el ennek ellenére gondolkodásmódjának mélységes eredetiségét. Ez főként azoknak a keresztény közösségeknek életével és szavaival van összefüggésben, melyekhez tartozott. E tükröződik elsősorban az alapítással járó eseményekben és merít az első keresztény teológiai feldolgozások kifejezéseit szolgáló számtalan kutatásból: felismerhető több érintkezési pont Pállal, különösen a fogságból írt leveleivel és olyan dokumentumokkal, melyeket a hagyomány Efezushoz köt. János ismer több liturgikus szöveget is.
Azonban ez a belegyökeresedés idejének keresztény miliőjébe nem akadályozza meg az evangélistát, hogy egy teljesen eredeti művet hozzon létre, mely hosszan ért be és fensőbbségesen szabad azokkal az áramlatokkal szemben, melyekkel találkozott és melyeket értékelt. Mindent átformált, asszimilált egy komplex látomás céljára, mely azonban egyszerű, mely Jézus valóságosságát és szerepét tükrözi, Krisztusét, Isten Fiáét (20,30).
A negyedik evangélium és a történelem
A negyedik evangélium történelmiségének kérdését a XIX. század elejétől kezdve felvetették. Meglepődve a sok egyéni vonáson, melyek, amint láttuk, megkülönböztetik János művét a szinoptikusokétól, több kommentátor feltette a kérdést, hogy vajon teológiai jellege nem felel-e meg más gondolkodásmódnak, mint a történelemé? A szimbolizmus használatával nem célja-e az olvasót a nyers tényeken túliakra irányítani, cselekményekre és tettekre, amilyeneket legelsőként rögzítettek? Így azután sok kritikus úgy döntött, hogy elutasítja a negyedik evangélium dokumentáris értékét, Jánosban nem láttak egyebet, mint egy meditációt, vagy inkább egy "teológiai tantételt" (A. Loysi).
De a szinoptikusok kompozíciós eljárásának és szándékainak aprólékosabb vizsgálata, a jánosi történelmi módszerrel kapcsolatos gondolatok felújítása és adatainak komolyabb tanulmányozása a mai olvasókat a régi alternatíva elvetésére vezeti. A megoldás összetettebb.
Meg kell először is állapítani, hogy János jó néhány olyan tényt beszél el, amit a szinoptikusok a maguk részéről is elmondanak: ez áll például Keresztelő János tevékenységére, a Jordánban való megkeresztelkedésre, több csodára és elsősorban a csodálatos kenyérszaporításra (1,19-51; 2,13-21; 6,1-21); ugyanúgy a Szenvedéstörténet és a Feltámadás elbeszéléseinek összességére (12-21). Ezeknek a részleteknek összehasonlítása arra a megállapításra vezet, hogy János olyan tényeket szándékozik elbeszélni, melyeket a Hagyományokból ismer, és ezt hűséggel teszi. Több ponton eredeti elemeket is hoz, melyeknek történelmisége kérdéses lehet: földrajzi és kronológiai adatok, valamint azok az adatok, melyek a zsidó vagy római intézményekre vonatkoznak, mind az I. század kezdetéről való palesztinai életkörülmények ismeretét mutatják, mely körülmények megszűntek létezni 66-72-es háború után, amitől János egyébként igen távol volt. Gondja volt tehát arra, hogy visszamenőleg ragaszkodjék Jézus történetének valós körülményeihez: nem egy teológiai elbeszéléssel állunk szemben. Az evangélium olyan valakiről beszél, aki élt, aki meghalt és feltámadt egy igen pontos időpontban (lásd 2,20) és akinek történetét János ismeri. Az író egyébként magát tanúnak tekinti, vagy legalábbis annak tartották (19,35; 21,24), ami olyan tények és igazságok tanúsítását hozza magával, melyekről személyes tudomása van valakinek és melyekkel kapcsolatban állást foglal. Ha igaz, hogy a híradás lényegében azon a tényen alapszik, hogy "az Ige testté lőn és miköztünk lakozék", mind azon, hogy "láttuk dicsőségét", megértjük az elmondott tények történelmi valóságának páratlan fontosságát. János megvilágítja annak jelentőségét, ami Jézus Krisztusban történt és ezért mutatkozik meg könyve úgy, mint egy sor kiválasztott jel elbeszélése, sok közül kiválasztva (20,30-31; 21,25). Ezt cselekedve az evangélista csatlakozik a nagy bibliai hagyományokhoz, melyek törekvése leírni, lépésről lépésre, Isten és népe közötti viszonyt, mint Isten cselekedeteinek történetét az emberi történelmen belül. Izrael mindig vallotta a történés elsőbbségét a "logos"-szal szemben(5)"A héber gondolkodás olyan gondolkodásmód, mely történelmi hagyományok kifejezéseiben nyilatkozik meg, főként az átadottak teológiai interpretációjának gyakorlati kombinációja körül mozog, oly módon hogy a történelmi összefüggés mindig fölülkerekedik a teológiai gondolkodásmódon" (von Rad).
Nem elég ugyanis, hogy az evangélista a puszta tényeket beszélje el, fel kell fednie azok jelentését (lásd 9,1-41), meg kell ragadnia azok jelentőségét és mélységét, hogy a tanítványok előrehaladhassanak a megismerésben és megnyíljanak az örök élet számára. A jelekről azért számol be "hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen benne". János tisztában van avval, hogy ezt a folyamatosan növekvő megértést nem lehetett másként elnyerni, mint a húsvéti misztérium kapcsán. Szükséges volt Krisztusnak a kereszthalálon keresztül eljutni a feltámadásra, a teljes dicsőségre, hogy nyilvánvalóvá váljék Jézus életének mély értelme és legcsekélyebb cselekedetének értelme. Ezzel szorosan kapcsolódva szükség volt az Igazság Lelkének ajándékára is, aki Húsvét gyümölcse (7,39; 16,7; 20,22): a Lélek vezeti a hívőket a teljes igazság megismerésére, azaz mindannak a megértésére, ami Jézus cselekvésének realitását teszi, aki az Isten megtestesült Fia (16,5-15). Ez tehát a jánosi reminiszcencia: Jézus történetének értő felidézése (2,21-22; 12,16; 14,26; 15,26-27).
Ez a megértés abból adódik - a nagy keresztény hagyományokkal megegyezően - hogy vonatkozásba hozza Jézus életének eseményeit az Ószövetség prófétai cselekedeteivel és szavaival, melyek ezáltal nyerik el valóságos értelmüket (2,17; 5,37-47;7,17; 12,16.37-41; 19,24.28.36-37). János mindenkinél jobban meg tudta ragadni azoknak a valóságoknak újdonságát, melyek Jézusban nyilvánulnak meg és ezeket tipikusan keresztény sémák formájában fejezi ki.
Egy határozottan történelmi eljárással állunk tehát szemben, mely azonban sokban különbözik a pozitivista történészek eljárásaitól vagy követelményeitől, akiknek gondja a tények pontos elbeszélése és nem azok jelentésének előtérbe helyezése, beállítva azokat az üdvtörténet rendjének egészébe. A modern történetírók "kerygmatikus" történelemről, vagy "kvalitativ" történelemről beszélnek. A régiek "lelki evangéliumnak" mondták már (Alexandriai Kelemen). Krisztusnak és cselekedeteinek ez a mélységig való megértése leggyakrabban történetének szimbolizálása segítségével történik meg. A tanítvány szeme fokonként fedezi fel, hogy a cselekedeteknek vagy szavaknak többszintű az értelme s hogy mindig saját maguk fölé utalnak. Ebből adódik a "jel" fogalmának fontossága, avval a hajlammal együtt, hogy egy tettnek, vagy cselekedetnek számtalan értelmét tudja felidézni (3,14-15; 8,28; 12,32) és végül egy bizonyos csúfondáros irónia az ellenfelek szavaival szemben, feltételezve, hogy egészen mást akartak jelenteni, mint amit mondani akartak (7,52; 9,24-27; 11,49; 12,19; 16,30; 19,18-22). Csak a Lélek tapasztalata teszi lehetővé a szöveg meglátásainak felismerését.
A szerző
Minden meggondolás arra vezet, hogy János evangéliuma nem egyszerű szemtanúi tanúságtétel, amit a szerző egyhuzamban foglalt írásba, közvetlenül az események után. Ellenkezőleg, minden hosszú érlelődést tételez fel és tesz valószínűvé.
Hozzá kell még tenni, hogy a mű ennek ellenére befejezetlennek tűnik: némely szövegkapcsolás ügyetlen, némely rész nem látszik összefüggésben lenni szövegkörnyezetével (3,13-21.31-36; 1,15). Minden úgy megy végbe, mintha az írónak soha nem lett volna az az érzése, hogy munkája véget ért. Így lehetne megmagyarázni a perikópák viszonylagos rendezetlenségét. Lehetséges, hogy az evangéliumot, ahogyan most ismerjük, a szerző tanítványai adták közre és hozzátették a 21. fejezetet és kétség kívül néhány magyarázatot (így 4,2 és talán 4,1; 4,44; 7,39 b; 11,2; 19,35). A házasságtörő asszony történetére vonatkozólag (7,53-8,11) viszont mindenki megegyezik abban, hogy egy ismeretlen eredetű darabról van szó, amit később illesztettek be (mely azonban a kánoni írások közé tartozik).
A negyedik evangélium szerzőjére és összeállításának időpontjára nem találunk magában a műben semmiféle pontos utalást. Ez talán szándékos megfontolásból ered. Nem kell, hogy a figyelem a tanú felé terelődjék, afelé kell, hogy forduljon, akit bejelent és szemléltet (3,29; 1,8; 4,41). Azonban a 21,24-es hozzátoldás nem habozik azonosítani a szerzőt: "a tanítvány, akit Jézus szeretett", az, akiről több ízben esik szó a Húsvét eseményei során (13,23; 19,26; 20,2). Kétség kívül "arról a másik tanítványról" van szó, akit több szöveg említ, anélkül, hogy megnevezné (1,35-39; 18,15).
A II. századtól kezdve az egyházi fordítások Jánosnak nevezik és kezdik azonosnak venni Zebedeus egyik fiával, eggyel a tizenkettő közül. Papias-nak, a frigiai Hierapolis püspökének egy művéből való töredéke, körülbelül 140-ből, kétséget enged felmerülni: "Nem habozok szerepeltetni a tolmácsolások között azokat a dolgokat, amelyeket annak idején a régiek útján jól elsajátítottam és igen jól elraktároztam emlékezetemben, megbizonyosodva azok igaz voltáról . . . ha érkezett valaki, aki a régiek követője volt, tájékozódtam a régiek mondásairól: hogy mit mondott András, vagy Péter, vagy Fülöp, vagy Tamás, vagy Jakab, vagy János, vagy Máté vagy más az Úr tanítványai közül, vagy mit mondott Aristion és János, a régi, az Úr tanítványai."(Eusebe, Hist.eccl. III. 39,3-4). Megkülönböztettek tehát egy Jánost, az apostolt, egyet a tizenkettő közül és egy másik Jánost, a Régit, az Úr tanítványát, de semmi szó sincsen írásokról. Papiast elsősorban "az élő és maradandó szó" érdekelte. A II. század végén Ireneus határozottan nyilatkozik: "Azután János, az Úr tanítványa, ugyanaz, aki keblén nyugodott, szintén kiadott egy evangéliumot Efezus-i tartózkodása folyamán" (Adv. Haer., III, 1,1). Ireneus szerint, aki úgy mutatkozik, mint Polikárp tanítványa, "aki Jánossal való kapcsolatáról beszélt és az Úr más tanítványaival ..." (Eusebe, Hist.eccl. V, 20,6-8), Zebedeus fiáról van szó, egyről a tizenkettő közül. Ebben az időben igen erős irányzat van afelé - néhány bizonytalanság ellenére - hogy a tizenkettő közül egyiknek tulajdonítsák a kánoninak tekintett írásokat. Ami a negyedik evangéliumot illeti, majdnem teljesen egyhangú egyetértést tapasztalunk: az összes szerzők (Muratori kánon, Alexandriai Kelemen, Origenes, Tertullien) János szerepéről szólnak, aki egy volt a tizenkettő közül, mint biztos tényről: egyedül egy kis római kör, amely Caius pap köré csoportosult, fejez ki kételkedéseket, anélkül azonban, hogy a fordításokhoz folyamodnának. Ezt a hagyományos véleményt tette kérdésessé a XIX. század kezdetén a kritika, aki aláhúzta a szinoptikusokkal való különbséget és a teológiai kidolgozás fontosságát. Visszautasítva a szerző szemtanúi tanúságtevői minőségét leggyakrabban tagadták művének történelmi értékét is; egy teológust akartak látni benne, aki a II. század közepe felé megvalósított valamiféle szintézist a péteri és páli eszmeáramlatokból. Egyházi körök reakciója először élénk volt, mivel akkor szorosan összefüggésbe hozták a jánosi eredet kérdését a tanúságtétel hitelének kérdésével. Nem jártak messze attól, hogy a szöveg személyesen Jánostól való származásából a hitet érintő kérdést csináljanak. Ma már megtanultuk a kérdéseket jobban megkülönböztetni és a történelemmel kapcsolatos meggondolások továbbfejlődése lehetővé tették, hogy ne essünk bele a régi alternatívákba.
Meg kell jegyezni először is, hogy egy Egyiptomban felfedezett töredékének közreadása (18,31.33.37-38), amit a legjobb szakértők a 110-130. évekre tesznek, kényszerítette a kritikusokat egy hagyományos adathoz való visszatérésre: az evangéliumnak az I. század vége felé történő kiadásához. Egy hellenisztikus ázsiai egyházhoz (Efezus) való lokalizálás is igen valószínű marad. Nincsen lehetőség teljesen kizárni a János apostol általi személyes szerkesztés feltételezését, de a kritikák többsége nem tartja fenn ennek valószínűségét. Egyesek letesznek arról, hogy megnevezzék a szerzőt, akit úgy írnak le, mint egy keresztényt, aki görögül ír az I. század vége felé egy ázsiai egyházban, ahol a zsidó világ és a hellenisztikus kelet különböző gondolkodási áramlatai szembekerültek, egyesek Jánosra, a régire utalnak, akiről Papias beszél. Mások úgy vélik, hogy hozzáfűzhetik, hogy a szerző egy olyan hagyományhoz tartozott, mely János apostolhoz kapcsolódik: így lehetne magyarázni azt a kiemelt helyet, amely annak a "tanítványnak, akit Jézus szeretett" jutott, akit, úgy tűnik, azonosítani lehetett Jánossal, Zebedeusfiával; érdekes megjegyezni, hogy ő az egyetlen a fő-apostolok közül, akit soha nem nevez meg.
A teológia
Nem lehet arról szó, hogy János teológiai gondolkodásának szintetikus szemléletét nyerhessük el. Híven a nagy biblikus hagyományokhoz, János nem kíván valamiféle rendszert bemutatni, hanem az üdvtörténet eseményeinek megvilágítására törekszik. Nem szándékozik egy alapvető elv lefektetésére, amelyikkel kapcsolatban a többi adat elrendeződhet. Minden figyelme Krisztusra összpontosul: a hívők Krisztus megismerésének és Vele kapcsolatba kerülésüknek mértékében juthatnak el az örök életre, felismerve az Atyát. Arra fogunk csupán korlátozódni, hogy néhány tájékoztatást nyújtsunk.
Az előbb létezés - megtestesülés sémája természetesen nem sajátossága a negyedik evangéliumnak, másutt is fellelhető, mégpedig a Fil 2,6-11 himnuszában és a Kol 1,15-ben, de rendszerint a Szenvedés és Feltámadás szembeállítására. János szemlélete szélesebb körű és végeredményben hagyományosabb: Jézus életének egészét szemléli (jelek és szavak) és nagy fontosságot tulajdonít annak időben való lejátszódásának (az "óra" témája). Jézus életének eseményein keresztül, amely Húsvétban csúcsosodik ki, megy végbe Isten megnyilvánulása a világon belül (a "dicsőség"); de ezt a felismerést a világ nem sajátítja el, kérdésessé teszi. Azok, akik hisznek, egy új életre fognak megszületni; de a világ, mint olyan, vissza fogja utasítani azt, ami nem mérhető az ő mértékével és az evangélium ezt a konfliktust idézi fel, amelynek Jézus Szenvedése és Feltámadása lesz a végkifejlete. A világ megítélésre és elitélésre kerül abban az "órában", amikor azt hitte, hogy diadalmaskodott afölött, akit alapvetően félreismert.
János nem írja le Jézus Krisztus előbb létezését és nem számol be például egy égi párbeszédről, amelynek során a Fiú elnyerte küldetését: távol vagyunk a mítosztól. Jézus létezésében nyilvánul meg az Atya, azok számára, akik előrehaladnak a megismerésben a hit és a Szentlélek adománya által.
------------------------
Lábjegyzetek:
1 Így jelöljük a könyv együttesét és azt, aki szerkesztette
2 Nem nehéz megtalálni ennek az átültetését az evangélium egészében: a kísértés a világból jön, a színeváltozás minden pillanatban létrejön és különlegesképpen a Feltámadásban; a haláltusa számára lásd 12,27, az Eucharisztiára lásd 6,51.
3 Lásd eredetit.
4 János befolyása a XIII értekezés bizonyos részeire igen valószínű.
5 A posztbiblikus zsidóságnál valóban igaz, hogy a történelmet úgy lehet tekinteni, mint egy olyan terv végbemenetelét, amit egy ige jelentett ki.