TOB - SZT. LUKÁCS EVANGÉLIUMA
Lukács első könyvének előszava
A négy evangélium közül Lukácsé az egyetlen, amely úgy kezdődik, mint számtalan korabeli görög írásmű: előszóval. Ez bizonyos Teolfilhoz van intézve, aki előkelő személyiségnek tűnik. Az ApCsel könyve is előszóval kezdődik, ugyanennek a személyiségnek címezve, utalással az első könyvre, ahol a szerző így ír: "elbeszélem, mi mindent tett és tanított Jézus" (ApCsel 1,1-2). Ebből arra következtettek az ősegyház idejétől kezdve, hogy az evangélium és az ApCsel szerzője ugyanaz a személy. A modern kritika megerősítette ezt az ítéletet a két könyv nyelvezetének és gondolatvilágának egyöntetűségére alapozva, valamint felépítésük szimmetriájára. Az evangélium aláhúzza Jézus haladását Jeruzsálem felé, ahol beteljesedik a húsvéti misztérium, a kínszenvedés és Krisztus feltámadása; az Apostolok cselekedetei beszámolnak ennek a misztériumnak hirdetéséről Jeruzsálemből kiindulva, egészen a föld végső határáig (ApCsel 1,8).
Az evangélium előszavában Lukács megadja művének tárgyát, módszerét és célját. Be kívánja mutatni "az eseményeket", melyek az Egyház igehirdetésének kiindulási pontjául szolgáltak. Gondosan tájékozódott az első szemtanuk által továbbadott hagyományok felől és mindent sorban kíván leírni. Így Teofil megbízható beszámolót kaphat azokról az eseményekről, melyekről neki beszéltek.
Lukács ilyen módon történészként mutatkozik. Követi idejének történetírói módszereit (vö. 3,1-2 kronológiáját). De az a történet, amelyet elő kíván adni, szent történet. Legfőbb célja, hogy a történések a hit számára való jelentőségét mutassa be, ezt a hitet a húsvéti misztérium és az Egyház élete világítja meg. Ez a könyv valóban Evangélium.
Az üdvtörténet az Evangélium szerkezetén belül
A harmadik evangélium ugyanazt az általános felépítést mutatja fel, mint Máté és Márk evangéliumai: bevezetés, Jézus igahirdetése Galileában, útja Jeruzsálem felé, küldetésének végső beteljesedése ebben a városban, kínszenvedése és feltámadása által. De Lukács könyvének szerkezete gonddal kidolgozott; szándéka a történet során kiemeli az üdvtörténet időpontjait és helyszíneit.
1. A bevezetés (1,5-4,13) két, merőben különböző részből áll. A Jézus gyermekkoráról szóló történetek (1,5-2,52) csak Lukácsnál találhatók meg. Következetes párhuzamba állítják ezek Keresztelő Jánost és Jézust, aláhúzva az előbbinek alárendeltségét Jézussal szemben. Jézus misztériumát egy sor természetfeletti kinyilatkoztatás útján tudatja, melyek kinyilvánítják, hogy a Szentlélektől fogant, hogy szent, Isten Fia (1,35), hogy ő a Megváltó, a Krisztus, az Úr (2,11), az Úr üdvössége, a pogányok világossága (2,30.32) és mégis arra ítélve, hogy a tömeg és saját népe ellene mondanak (2,34). Az evangélium kezdetén, a misztérium lassú kibontakozása előtt, amiről a könyv további része beszámol majd, kinyilatkoztatások egy olyan krisztológiai előszót hoznak létre, mely János evangéliumának előszavával (1,1-18) hasonlítható össze.
Jézus működésének előjátékát (3,1-4,13) itt is, mint Máténál és Márknál, Keresztelő János küldetése képezi, Jézus megkeresztelkedése és győzelme a kísértő felett. De Lukács világosan megkülönbözteti János időszakát, aki még az Ószövetséghez tatozott és Jézusét (3,20 z jegyzet); hangsúlyozza a messiási küldetésre való kijelölést, amelyet az Atya megkeresztelkedése alkalmából kinyilatkoztatott Fiával kapcsolatban (3,22 e jegyzet); itt helyezi el Jézus nemzetségtábláját, amelyet Ádámig vezet vissza, hogy hangsúlyozza kapcsolatát az egész emberiséggel (3,23-38); végül Jézus megkísértésének elbeszélésében az utolsó szavak már bejelentik a szenvedés döntő harcát (4,13).
2. Jézus működésének első része (4,14-9,50), teljes egészében Galileában játszódik le (vö. 23,5; ApCsel 10,37), szemben Mt 15,21; 16,13-al és Mk 7,24;.31; 8,27-el. Lukács ezt a részt a Mesternek a názáreti zsinagógában elmondott beszédének jelentével indítja el (4,16-30), ami előképe az Evangélium folytatásának: az üdvösség bejelentése, mely az Íráson alapszik és a Lélek által sugallott, a pogányok üdvözülésére való utalás, Jézus szülőföldjéről valóknak visszautasító magatartása és életére törési kísérletük. A működés története ezután főként Jézus tetteiről számol be (főként csodáiról) és Jézus szavairól. Első ízben engedi magához közel tanítványait személyének megismerésére.
Egy első szakasz (4,31-6,11), mely eléggé követi a Mk sorrendjét (1,16-3,6), Jézust a tömeggel szemben, az első tanítványokkal, az ellenfelekkel, a csodák közepette és vitákban mutatja be.
A második szakasz (6,12 - 7,52), mely nincsen meg Márknál, de melyhez Máténál elszórtan lehet párhuzamot találni, a tizenkettő meghívásával indul és elsősorban Jézus tanítványaihoz intézett tanítást foglalja magában a boldogságokról szóló tanításban.
A harmadik szakasz (8,1-9,50), ahol Lukács csatlakozik Mk 4,1-9,40 elbeszéléséhez (de nem mutat párhuzamot Mk 6,45-8,26-al), szorosan hozzákapcsolja a tizenkettőt Jézus működéséhez. Már 8,1-től említi őket. A példabeszédekben mondott beszédekben megkülönbözteti Jézus hallgatósága közül azokat, akiknek csak példabeszédekben szól és azokat, akikhez így szól: "Nektek megadatott, hogy megismerjétek az Isten Országának titkait" (8,10). Újabb, a tanítványok számára fenntartott csodák kiváltják belőlük a kérdést: "Vajon ki lehet ez?" (8,25). Ekkor küldi el a tizenkettőt, hogy hirdessék az Isten országát (9,1-6) és hogy tevékenyen részt vesznek a kenyérszaporításban (9,12). Végül Jézus alkalmasnak ítéli őket arra, hogy megnyilatkozzék nekik saját magáról és Péter hangot ad felismerésének: "Az Isten Fölkentje vagy." (9,20). Jézus titkának ez az első kinyilvánítása máris kiegészítésre kerül: a Mester által, aki a szenvedésre szánt Messiásnak nyilvánítja ki önmagát (9,22), és az Atya által, aki a színeváltozás dicsőségében kinyilatkoztatja Jézus titokzatos Istenfiúságát (9,35).
3. Útban Jeruzsálem felé (9,51-19,28). Ez Lukács szerkesztésének legeredetibb része. Anyagának jó részét fellehetjük helyenként Máténál és néhányat Márknál, de Lukács az egyetlen, aki egy utazás keretében mutatja azt be.
Ezt ünnepélyes mondás vezeti be, mely Jézus útját a húsvéti események felé irányítja, amiknek beteljesülése már közel van (9,51). A Mester elindul Jeruzsálem felé, a szent város felé, ahol végbemegy a megváltás. Két másik esetben említi Lukács a várost 13,22-ben és 17,11-ben, ez három szakaszra oszthatja ezt a részt, de a felosztás teljesen formai, mivel a három szakasz között nincsen földrajzi folyamatosság, sem tanításbeli fejlődés. Az utazás nem követi a topográfiát (10,13-15 és 13,31-35), úgy tűnik, mint ami Galileában megy végbe; ( 13,34-35 feltételezi, hogy Jézus már hirdette az igét Jeruzsálemben); ez csak mesterséges irodalmi keret, mely lehetőséget nyújt Lukácsnak arra, hogy összegyűjtse ezeket az anyagokat és a húsvéti beteljesülés fényébe helyezze azokat.
Ennek az egész résznek során Jézus szava felülmúlja a csodákat és a szónoklatok Krisztus misztériumának felidézést (kivéve minden esetre 10,21-24; 12,49-50> 18,31-33 és 19,12-15). A Mester mindig Izraelhez intézi szavát: szembehelyezkedése a farizeusokkal és írástudókkal szigorú (11,37-52); felszólítja népét a megtérésre (12,51-13,9) és szeme előtt áll annak visszautasítása (13,23-35; 14,16-24). Esősorban tanítványaihoz fordul, hogy meghatározza küldetésüket (9,52-10.20), hogy imádkozásra hívja fel őket (11,1-13) és lemondásra (12,22-34.51-53? 14-26-33; 16,1-13; 18,28-30). A tanítványokhoz intézett tanítások nagy része olyan helyzetet lát előre, amikor Jézus már nem lesz jelen közöttük, ez megfelel az utazás perspektívájának, mely fölé emelkedik Jézus "eltávolítása" (9,51): eljön az idő, amikor a tanítványok a Szentlelket kérik, hogy (11,13) megvallja Mesterüket az emberek előtt (12,1-12), megvárhassák visszatértét (12,35-40; 17,22-18,8; 19,11-27) gondot viseljen testvéreikre a közösségekben (12,4-48).
Lukács elbeszélése 18,15-ben Máté elbeszélésének vezérfonalához csatlakozik (19,15) és Márkéhoz (10,13), De hozzáteszi befejezésül Zakeus üdvösségének elbeszélését és főleg a Példabeszédet a mínákról (9,1-10. 11-27). Lukács szerkesztésében előkészíti a tragikus szembekerülést Jeruzsálem és a király között, melyet nem akar felismerni (lásd 19,11 r jegyzet).
4. Jézus küldetésének harmadik része (19,29-24-53) beszámol az üdvösség beteljesüléséről Jeruzsálemben és a várost Izrael megszemélyesítőjévé teszi Jézussal szemben a kereszt drámájában. Lukács ezt erősen hangsúlyozza a kezdeti jelenetben, Jézus bevonulásában (19,29-48); a Mester királyként jelenik meg (35-38 versek); megsiratja a várost, mely visszautasítja majd királya érkezését (41-44 versek); megmutatja hatalmát a Templomban, ahonnan kiűzi a kereskedőket és ahol minden nap tanít (45-48 versek).
Jézus Jeruzsálemben töltött idejének leírása ugyanazokat a hármas felosztásokat mutatja fel, mint Máténál és Márknál, de Lukács még sajátos színezetet is visz ezekbe.
A tanítás a Templomban (20-21) Jeruzsálem ítéletével fejeződik be és az Ember Fia eljövetelével. Lukács ezeket a kijelentéseket Izrael egész népéhez intézi (lásd 21,5 x jegyzet. 20 r jegyzet).
A Szenvedéstörténet (22-23) ugyanazt a sémát követi, mint a többi evangéliumnál; de az Utolsó Vacsora elbeszélése kibővül a Tizenkettőnek szóló tanítással és az egymás szolgálatáról, nagyságukról az eljövendő Országban és arról az új helyzetről, melyet számukra a Mester eltávozása fog hozni (22,24-38). Jézus szenvedései kiemelik az ő igazságát és mártíromságának példaadó értékét. A Messiás megaláztatásában nyilvánul meg a már jelenlévő Királysága (lásd 22,69 b jegyzet; 23,37 b jegyzet).
A Húsvétról szóló elbeszélések (24) mind Jeruzsálemben játszódnak le. Nem említik meg a régi hagyomány szerinti galileai megjelenést (Mt 16,32; 28,7.10.16-20; Mk 14,28; 16,6; Jn 21) valószínűleg, hogy jobban megtarthassa a szimmetriát az Apostolok cselekedeteivel. Ezek az elbeszélések úgy állítják be a Szenvedéstörténetet, mint az Isten által akart misztériumot, hogy Krisztus dicsőségre vigye (lásd 2) és megmutatja ezt az isteni akaratot, melyet Jézus bejelentett (7 v.) és az Írásokban meg van írva (25-27 versek, 44-46). Jézus végül megjelenik a tizenegyeknek, hogy legyőzze kétségeiket (36-43 versek) és hogy felruházza őket tanúi küldetésükkel (47-49 versek). A könyv a Mennybemenetel első leírásával fejeződik be (51 v.), ami tanúsítja a Feltámadt Istenséget (lásd ApCsel 2,36).
Így az egész evangélium a Megváltó Jézus misztériumának kibontakozását mutatja be és azoknak lassú megközelítését azok által, akiknek feladata lesz annak üzenetét hirdetni.
Jézus időszaka és az Egyház időszaka
1. Mivel Lukács egy második könyvet kíván szentelni az apostolok igehirdetésére, Máténál és Márknál pontosabban megjelölheti a különbséget Jézus időszaka és az Egyház időszaka között.
Evangéliuma Jézus cselekedeteit úgy mutatja be, mint egyedül Izraelnek szántakat. Utal ugyan az üdvösség hírének egyetemes kilátására, de mindig csak a jövőre vonatkozó kijelentésekben (2,32; 3,6; 13,29; 14,16-24) vagy tipográfiai előképekben (3,23-38; 4,25-27; 7,9; 8,39; 10,1; 17,11-19). Csupán a Feltámadott az, aki elrendeli a pogányoknak való igehirdetést (24,17-48).
Ezt a küldetést az üzenet továbbítói a Szentlélek ajándéka segítségével fogják elvégezni (24,49; lásd 12,12). De az evangéliumban Jézus, aki a Szentlélektől fogantatott (1,35), egyedül cselekszik a Szentlélek hatalmával (3,22; 4,1; 14,18; 10,21).
Jézus gyermekkoráról szóló történetekben Simeon kijelenti, hogy Jézus Izraelben "jel lesz, melynek ellene mondanak" (2,34-35). Ez az ellentmondás az evangélium során lassanként derül ki, de ezt nem győzi le teljesen a kereszt (lásd 23,34), mivel Pünkösd után az apostolok még felhívják a jeruzsálemi zsidókat megtérésre és az üdvösségre.
2. Amikor Lukács ennyire határozottan megjelöli a különbséget Jézus időszaka és az Egyház időszaka között, fényt akar deríteni Isten művének különböző állomásaira a történelemben. De ez a megjelenítése az eseményeknek nem engedi soha, hogy elfelejtse, hogy az üdvösséget egyszer és mindenkorra adta meg Isten Jézus Krisztusban. Márk evangéliumának kezdetétől hangsúlyozza az üdvösség jelenidejűségét (2,11; 3,22; 4,21; lásd 5,26; 19,9; 23,43). Mivel létezésének első pillanatától Jézus Isten Fia (1,35), a Megváltó (2,11; lásd 1,69. 71.77; 2,30; 3,6), az Úr (2,11; lásd 7,13 t jegyzet Lukács következetességéről, hogy Jézusnak ezt a címet adja); és igehirdetése az üdvösség hírével kezdődik, melyet a szegényeknek és kicsinyeknek hirdet, akik ennek kiváltságos megívottjai (4,18; lásd 7,22; 10,21).
Amikor leírja Jézus időszakát, Lukács már az Egyházra gondol. Máténál és Márknál gyakrabban illeti a Tizenkettőt apostol címmel (lásd 6,13 c jegyzet). Gondol felelősségükre a közösségekben (9,12; 12,41-46; 22,14-38) és küldetésének segítőire (10,1; lásd 8,2-3.39).
Ezenkívül gondja van arra, hogy Jézus tanításában megmutassa a tanítványok életére vonatkozó "mindennapi" szabályokat (9,23; 11,3; 17,4). Hangsúlyozza a megtérést (5,32; 13,1-5; 15,4-32, és főleg a 7,36-50; 19,1-10; 23,39-43) jeleneteiben a hitet (1,20,45; 7,500; 8,12-13; 17,5-6; 18,8; 22-32; 22,32; 24,25;), mely az Úr megvallásában kell hogy megnyilvánuljon (12,2-12; 21,12-19) az imádságot (11,1-13; 18,1-8; 21,36; 22,40-46) Jézus ismételt példájára (lásd 3,21 c jegyzet), az irgalmasságot, mely fő tanulsága a tanítványokhoz intézett beszédének (6,27-42; lásd 10,25-37; 17,3-4); gyakran ajánlja annak alamizsnálkodással való kifejezését (lásd 11,41 d jegyzet), ami egyidejűleg megvalósítja eszményi elgondolását a pénzről való lemondással kapcsolatban (lásd 5,11 g jegyzet; 14,33 n jegyzet). Követelményei szigorúak és mégis kitörő öröm árad ebben az evangéliumban, nagyobb mértékben, mint a többiben: az üdvösség meghirdetésével szemben (1,14; 28,41; 44; 6,23; 8,13), a Jézus eljövetelét meghirdető kinyilatkoztatásokban (1,47; 2,10), a csodákkal szemben (10,17; 13,17; 19,37), az üzenet elfogadásával szemben (10,21) és a bűnösök megtérésével kapcsolatban (15; 19,6), a Feltámadással szemben (24,52): Isten üdvössége felhívás az örömre.
3. Jézus bejelentette eljövetelét az idők végén és Lukács ezt a perspektívát az Egyház időszakának időpontjára helyezi (12,35-48; 17,22-37; 18,8; 19,11-27; 21,5-36); de állandó visszatérése a jelen üdvösségre, Jézus húsvéti Megváltására, a Lélek működésére az Egyházban, enyhíti nála a feszültséget a fenyegető Utolsó Ítélettel szemben (lásd 17.23 n jegyzet). Reményét teljesen áthatja az üdvösség jelenvalóságának öröme. Jeruzsálem pusztulása, melyet több alkalommal jelent be evangéliumában (lásd 19,27 e jegyzet), elveszti nála eszkatologikus karakterét; csupán történelmi esemény, a Jézus haláláért felelősek büntetése.
Lukács irodalmi műve
Lukács evangéliumában nagy mennyiségű olyan anyagot használ fel, mely közös Mátéval és Márkkal, de sok olyan anyagot is, mely saját (lásd Bevezetés a Szinoptikus evangéliumokhoz). Ez utóbbiak igen változatosak. Ezek történetek, mint például a gyermekkoriak (1-2), néhány csoda (7,1-17; 13,10-17; 14,1-6; 17,12-19), megtérési jelentek (7,36-50; 19,1-10; 23,4043), Heródes közbelépései (13,31-33; 23,8-12; lásd 8,3 q jegyzet), a húsvéti megjelenések (24,13-35; 36-53) ... tanítások és főként egy sor példabeszéd: az irgalmas szamaritánus (10,3-37, a barát, akit fel kell ébreszteni (11,5-8), az oktalan gazdag ember (12,16-21), a terméketlen fügefa (13,6-9), a toronyépítő és a király, aki a háborúba távozott (14,28-33), a megtalált pénzdarab és a tékozló fiú (15,8-10; 11-32) a hűtlen intéző (16,1-8), a dúsgazdag és a szegény Lázár (16,19-31 kötelességteljesítés (17,,7-10), az igazságtalan bíró (18,1-8), a farizeus és a vámos (18,9-14).
Gyakran jegyezték meg a hasonlóságot Lukács és János evangéliuma között. Itt kevésbé van szó átvett szövegekről, mint inkább a közös vonások összességéről (ezek fel vannak tüntetve a Lukács evangélium jegyzeteiben): Júdás apostol személye, Mária és Márta, Annás főpap, a kapcsolat a csodálatos halfogás és Péter megbízatása között, Júdás árulása, ami a Sátán műve. Jézus beszélgetése a Tizenkettővel és az Utolsó Vacsora, Jézus messiási kinyilatkoztatása a zsidó hatóságok előtt, Jézus ártatlanságának beismerése Pilátus által, a feltámadott Jézus megjelenése apostolainak Jeruzsálemben, a Feltámadás, mint felmagasztalás és Szentlélek ajándékának forrása ... Ezeket az egybevágásokat nehezen lehet megmagyarázni, mint irodalmi érintkezéseket a két evangélium között, sokkal inkább vissza kell nyúlni a evangéliumok előtti hagyományok szintjéhez.
A hagyomány anyagát tekintve Lukács munkája jelentős. Ezt észre lehet venni már abból a "rendből", melybe azokat sorolta könyvének szerkesztése során. Felismerhető ez akkor is, ha összehasonlítjuk egyes elemeit a Máténál és Márknál fellelhető párhuzamos elemekkel: Lukács szókincse sokkal változatosabbnak tűnik, a leggazdagabb az Újszövetség könyvei közül. Nyelvezete hajlékonyan idomul különböző tárgyaihoz: görög nyelve általában helyesebb, mint Márké, azoknál az elbeszéléseknél, melyek közösek, valamint több, különösen gondosan megírt részeknél (1,1-4; 24,13-35); mégis bőven találhatunk sematizmusokat több szövegben, melyek sajátjai, főleg Jézus szavaiban, szívesen kölcsönzi a görög Ószövetség kifejezéseit, különösen a gyermekkorról szóló történetekben, amit többen valóságos irodalmi utánzatnak tekintenek.
Világosságra törekvő hajlama kitűnik abból a törekvéséből, ahogy perikópáit bevezetésekkel szituálja (3,15; 4,1; 5,1; 5,11.12; 17,36 ...), vagy jelöli azok végét egy befejező résszel (3,18-20; 5,15-16; 9,36-43). Gyakran csoportosítja párosával a példabeszédeket (13,18-21; 14,28-32; 15,4-10), vagy a mondásokat (4,25-27; 11,31-32; 13,1-5; 17,26-30.34-35); de ezek a csoportosítások sok esetben a forrásig nyúlnak vissza.
Lukács művészete főként kifejezésmódjának mértékletességében mutatkozik, egy szóval jelölve egy helyzet patetikus voltát (2,7; 7,12; 8,42; 9,38 ...), az elbeszélések drámai feszültségében, mint a naimi ifjú történeténél =7,11-17), Jézus lábának megkenésénél (7,36-50), a jobb latornál (23,40-43), vagy az emmauszi tanítványoknál (24,13-35), példabeszédeknél, mint pl. az irgalmas szamaritánus (10,30-37), vagy a tékozló fiúnál (15,11-32). Gyengédsége állandó, különösen amikor Jézus személyét közelíti meg: kerüli azokat a néha durva kifejezéseket, melyeket Márknál találunk (Lk 4,1; 8,24.28.45 ...) és a tanítványok számára fenntart egy különleges formát a Mesterük megszólítására (lásd 5,5 c jegyzet).
Lukács műve a hagyomány adataival kapcsolatban gyakran felveti olvasójának problémáját, hogy elbeszélésének milyen történelmi értéke van. A kérdés komplex és csak akkor teljesen tanulmányozható, ha tanulmányozzuk Lukács módszerét az Apostolok cselekedeteinek könyvében, (lásd ApCsel. Bevezetőjét). Ha csak az evangélium vizsgálatához tartjuk magunkat, először megállapítható, hogy Lukács kijelenti szándékát, hogy az eseményeket gondosan adja elő, megbízható értesülések alapján (1,1-4); ott fel is lehet ismerni ezeknek az adatoknak minőségét. De egyik részről Lukács Jézus esetét teljes hitével szemléli, amiben a történész személyes interpretációt lát, egy történelmenfelüliséget. Másrészről, amikor Jézus szavait és cselekedeteit tolmácsolja, Lukácsot elsősorban azok értelme érdekli, időnként mély közömbösséget mutat kronológiájuk iránt (4,16-30; 5,1-11; 24,51), vagy topográfiai helyzetükkel szemben (10,13-15; 13,34-35; 24,36-49); nem habozik szabadon komponálni jelentőségteljes jeleneteket (1-2; 4,16-30; 5,1-11...). Legfőbb gondja nem a tények anyagi valóságában való leírása, hanem Jézus történetének hirdetése, amennyiben az az üdvösség története. Úgy érzi szabadságában áll, sőt kötelessége megfejteni az eseményeket, Az Egyház hagyományának fényénél teszi ezt.
Adatok a harmadik evangélium eredetére
Nem lehet nyilatkozni ennek az evangéliumnak eredetéről anélkül, hogy megvizsgálnánk az Apostolok Cselekedeteinek könyvét, mely oly szoros kapcsolatban áll avval. Itt korlátozni kell magunkat azoknak az elemeknek összegyűjtésére, melyeket Lukács első könyve nyújt.
Hogy rögzítsék keletkezésének időpontját, a kritikusok gyakran kiemelik azt a helyet, melyet elfoglal Jeruzsálem pusztulásához képest (lásd 19,27 e jegyzet) és főleg azt a módot, ahogyan ezt az eseményt elválasztja az eszkatologikus perspektívától, melybe Márk és Máté helyezik. Úgy tűnik, hogy Lukács ismerte a város ostromát és lerombolását, úgy amint ezt a Títus-féle légiók véghezvitték 70-ben (lásd 19,43-44; 21,20.24). Az evangélium tehát későbbi volna, mint ez a dátum. A jelenlegi kritikusok szerkesztését gyakran a 80-90 évekre helyezik, de többen régebbi dátumot adnak annak.
Ha a könyv Teofilnak van dedikálva, akkor úgy tűnik, hogy főként e személyen túl, görög kultúrájú keresztényeknek szól. Több jelét észlelhetjük ennek: nyelve, magyarázatai Palesztina földrajzára vonatkozólag (1,26; 2,4; 4,31; 8,26; 23,51; 24,13) és a zsidó szokásokra vonatkozólag (1,9; 2,23-24.41-42; 22,1-7), csekély érdeklődése a törvény feletti vitákkal szemben (nem mutat fel egyetlen hasonlót Máté adataival Mt 5,20-38; 15,1-20; 23,15-22), gondja a pogányokra, ismételt visszatérése a Feltámadott testi valóságára (24,39-43), amit a görögöknek oly nehéz elfogadni (ApCsel 17,32; 1Kor 15).
Maga a szerző a hellenisztikus világhoz látszik tartozni nyelvezete által, valamint az előbb említett vonások következtében. Gyakran megjegyezték jártasságának hiányát Palesztina földrajzában (lásd 4,29 k jegyzet), valamint ennek az országnak szokásaiban (lásd 1,59 d jegyzet, 5,19 r jegyzet; 6,48 i jegyzet; 14,5 q jegyzet).
Egy hagyomány, melynek legrégebbi tanúja Iréneusz (Adv. Haer. III. 1,1 és 14,1) a II. század végén, azonosítja őt egy Lukács nevű orvossal, akit Pál a Kol 4,14-ben; Fillem 24-ben; 2Tim 4,11-ben említ. Sokan a szerző orvosi foglalkozásának megerősítését látják a betegségek pontos leírásában, de ez a vonás nem döntő, mivel a szókincs, melyet használ megfelel korának minden művelt emberének. Pállal való kapcsolatára vonatkozóan az evangélium ennek felfedésére csak néhány szót tartalmaz (lásd 8,12 c jegyzet; 8,15 g jegyzet; 18,1 z jegyzet; 18,14 l jegyzet ; 21,28 b jegyzet; 22,19-20 és a jegyzetek ...). Hogy erről nyilatkozni lehessen elengedhetetlen megvizsgálni az Apostolok cselekedeteinek adatait.
Lukács aktualitása
Lukács az evangélium olyan tolmácsolója, aki a többieknél jobban megközelíthető a mai nyugati emberek számára. Valóban közelebb áll hozzájuk görög mentalitása és kultúrája következtében, világosságra való törekvésével, és állandó gondot fordítva magyarázásra, érzékenységével és művészetével. Lukács elsősorban segítségére lehet a modern olvasónak Jézus misztériumának megközelítésében: Isten Fiát minden ember megmentőjeként mutatja meg, különleges figyelemmel a kicsinyekre, a bűnösökre és a pogányokra, mint az élet Mesterét, minden követelményével együtt, de elfogadásával és kegyelmével is.