TOB - MÁRK EVANGÉLIUMA
Rendszere és főbb témái
A második evangélium általában rövid, pontos összekapcsolás nélküli elbeszélések sorából áll. A legszembetűnőbb keretet a földrajzi megjelölések adják meg. Jézus működése Galileában fejlődik ki (1,14) és annak a tartománynak a környékén, egészen a pogány területekig (7,24; 8,27). Majd Pereán és Jerikón áthaladva (10. fejezet) Jézus elmegy Jeruzsálembe (11,1).
Ez a keret nem tükrözi a könyv belső rendeltetését, ezt inkább több fontosabb téma kifejlődése tükrözi.
A./ Az Evangélium
Az első szavaktól kezdve kinyilvánítja a könyv azt az érdeklődést "Jézus Krisztusnak, Isten Fiának Evangéliuma" (1,1) iránt, melyet hamarosan "Isten Evangéliumá"-nak (1,14) nevez, vagy röviden "Evangélium"-nak (1,15). Márk számára ugyanúgy, mint Pál apostol számára ez a kifejezés a Jó Hír-t jelenti minden embernek szánva és melynek elfogadása határozza meg a keresztény hitet: Jézus által valósítja meg Isten ígéreteit az emberiség érdekében (vö. 1,1 a jegyzet). Ezért az Evangéliumot minden nemzetnek hirdetni kell (13,10; 14,9). Ez a feladat határozza meg aktualitását, amihez Márk nem habozik Jézus némely szavát kisajátítani, miután eltávozott már: aki lemond saját magáról és mindent elhagy Őérette, az az Evangéliumért teszi ezt (8,25 és jegyzet; 10,29). Mert Isten cselekedete, mely Jézus élete, halála és feltámadása által nyilatkozott meg, ebben a világban a tanítványokra bízott ige által folytatódik. Az Evangélium több, mint egy Istentől jövő és Jézus Krisztusra vonatkozó üzenet, az az Isteni cselekedet az emberek között. Ez a jelen, melyből kiindulva Márk a múlt felé fordul, hogy elmondja a "kezdetet" (1,1) és hogy ebben a megvilágításban jellemezze a keresztény létet.
B./ Jézus Krisztus, Isten Fia
Az isteni ígéretek teljesedése Keresztelő Szt. János beszédével kezdődik el, aki a Názáreti Jézus számára utat készített (1,2-8). Ő az, akit Isten Fiának jelent ki és aki legyőzte a Sátánt a pusztában, megkezdte az Evangélium hirdetését Galileában (1,14-15). Ettől kezdve valóságos dráma indul meg, Krisztusnak, mint Isten Fiának megnyilvánulása, két határozottan megkülönböztethető fázisban.
1. Jézus tanításának és cselekedeteinek hatalmát a gonoszság erői felett a hallgatók nagy száma elismeri (1,21-45; 3,7-10 ... ). De az, hogy Jézus Isten Fia, titok kell, hogy maradjon (1,25; 3,12). A mózesi törvényt minden felett szem előtt tartóknak szembefordulása nyilvánvalóvá válik (2-3,6) és egészen odáig fajul, hogy Jézust a sötétség fejedelmének eszközeként állítják be (3,22-30). A tanítványok azonban élesen kiválnak a tömegből (4,10. 33-34). Az ő körükben az a kérdés, mely a tömegben felmerült: "Ki ez?" (1,27) egy másik kérdéssé változik át: "Ki ez - kérdezték egymástól - hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?" (4,41). Különbözőek a válaszok (6,14-16; 8,27-28). És Jézus küldetésével szembeni mély értetlenségük ellenére (6,52; 8,14-21), a tanítványok eljutnak oda, hogy felismerjék - Péter szava által - hogy Ő a Krisztus (8,29). De azt az utasítást kapják, hogy hallgassanak (8,30).
2. Ettől kezdve újfajta tanítás kezdődik: az Ember Fiának keresztül kell mennie a szenvedésen és a halálon, a feltámadásig. Ez a háromszor megismételt tanítás (8,31-33; 9,30-32; 10,32-34), elvezeti az olvasót Jézus szembekerüléséig jeruzsálemi ellenfeleivel (11 . . .13. fejezet). A dráma itt bontakozik ki; a szenvedéstörténet folyamán (14. és 15. fejezet) Jézus titka nyilvánosságra kerül. A szanhedrin előtti megnyilatkozása, mely Őt halálra ítéli (14,61-62) és a százados felkiáltása halálakor (15,39), csatlakoznak Isten kinyilatkoztatásihoz Jézus keresztelkedése és színeváltozása alkalmából (1,11; 9,7) és igazolják a könyv címét: Jézus Krisztus az Isten Fia (1,1 b és c jegyzetek). Közben a gonosz lelkek rosszindulatú indiszkréciójának (1,24. 34; 3,11) és a tanítványok messiási hitének (8,29) hallgatást parancsolt Jézus: e szavak értelmének valóban nem szabadott Jézus szenvedése és halála előtt kinyilvánulni.
A szenvedéstörténet elbeszélése a könyv csúcspontja. Nem csupán a jeruzsálemi összeütközések, a Péter hitvallását követő háromszori bejelentés, egy, a 3,6-ban tett megjegyzés készíti azt elő. Ez válasz Jézus Márk által elbeszélt első nyilvános cselekedetének alkalmából felvetődött kérdésre (1,27) és érthetővé teszi a könyv állandó visszatérését arra, amit messiási titoknak neveznek (vö. 1,34 p jegyzet); (1,44 v és x jegyzetek; 8,30 i jegyzet). Ez a kitartó visszatérés kétségkívül kapcsolatos avval a ténnyel, hogy Jézust nem ismerték fel földi élete folyamán úgy, mint ahogyan ez Húsvét után megtörtént. De mivel a titok éppen arra vonatkozik, amiben a keresztény hit megnyilvánul (1,1; 3,11; 8,29), Márk arra látszik rámutatni, hogy az utalások idő előttiek voltak és bizonytalan értelműek maradtak a zsidók és pogányok számára, míg igazságukat fel nem ismerik a Megfeszített megaláztatásában.
C./ Jézus és tanítványai
Márk evangéliumának "kezdetén" Jézus nem egyedül jelenik meg, hanem tanítványai körében, akik által a megkezdett műnek folytatódnia kell. Mindjárat a galileai működés kezdetére helyezi Márk - a kronológiai és pszichológiai valószínűséggel nem gondolva - a négy halász Jézus követésére szóló meghívását (1,16-20). Ezután a Mestert állandóan kísérik tanítványai, kivéve, ha halászni küldi őket (6,7-30) Egyedül csak kínszenvedésekor marad, a tanítványok elmenekülése után. De a könyv nem ér véget anélkül, hogy kétszer is be ne mutassa a tanítványokat a feltámadt Krisztus körül összegyülekezve Galileában (14,28; 16,7). Az elbeszélés folyamán kialakított helyzetük egyébként többféle fokozat megkülönböztetését teszi lehetővé.
1. Jézus fellépésének első szakaszában három jelenet illusztrálja Jézus és tanítványai közötti, egyre erősödő kapcsolatot: a négy tanítvány meghívása az emberekre való halászat céljára (1,16-20), a tizenkettő kiválasztása a Mesterrel való együttműködésre, küldetésük távolabbi céljából (3,13-19), végül maga a küldetés (6,7-13). Ezt a három elbeszélést Jézus tevékenységét és annak reakcióit bemutató összképek kísérik (1,14-15; 3,7-12; 6,14-16), mintha az elbeszélő szükségét érezné annak, hogy kidomborítsa a lényeget, mielőtt folytatná történetét.
Az első szakaszban (1,16-6,3), a tanítványok minden cselekvés nélkül veszik körül Jézust, Ő viszont kiáll mellettük a zsidó szemlélőkben magatartásuk által kiváltott kritikákkal szemben (2,13-28). A második szakasz (3,7-6,6) szembeállítja őket Jézus ellenségeivel, valamint test szerinti rokonaival (3,20-35) és megkülönbözteti őket a tömegtől, mint különleges tanítást élvezőket (4,10-25, 33-34) és az álmélkodást keltő csodák kiválasztott tanúit (4,35-5,43). A Názárettel való szakítás előkészíti a harmadik szakaszt (6,7-8,30), ahol a misszióba küldött tizenkettő "apostol" minőségben szerepel (6,30) a tömeg táplálásával megbízva (6,34-44; 8,6). Az apostolok azonban olyan kinyilatkoztatásokban részesültek, melyek felülmúlták őket (6,45-52; 7,17-23). Értelmük, mely már a példabeszédek során élesedett (4,13), tovább fejlődik (6,52; 7,18 és 8,14-21). A vak ember gyógyítása ebben a szakaszban (8,22-26) számukra jelképes értelmű (vö. 8,22 d jegyzet).
2. Péter messiási vallomása után a szenvedés és feltámadás mindhárom bejelentése a tanítványoknál megnemértésbe ütközik, ami kemény őszinteségű kijelentéseket von maga után mindazoknak személyes helyzetére (8,34-38) és közösségi állapotára vonatkozóan (9,33-50; 10,35-45), akik követve Jézust felveszik keresztjüket. Amikor a tömeg, vagy a tanítványokon kívül egyéb személyek veszik őket körül, Jézus a tanítványokhoz szól elsősorban, vagy nekik magyarázza meg külön szándékait (9,28-29; 10,10-16; 10,23-31). Állandó kapcsolat ez a Mestertől a tanítvány felé és ebből az önkéntes lehajlásból mindegyik számára a dicsőség megígért útja ígérkezik. De amikor Jézus hozzá akarja kapcsolni őket saját sorsához, hiányzik bennük a megértés. Ez a szakasz újból egy vak meggyógyításával fejeződik be, ki Jézushoz csatlakozik (10,46-52).
A következő két szakasz (11 ... 13 és 14 ... 16 fejezet) Jézust a tömeggel, ellenségeivel, bíráival mutatja be. A tanítványokkal folytatott beszélgetések gyakoriak és lényegesek. Jézus a hit és az ima hatalmára hívja fel figyelmüket (11,20-25), figyelmezteti őket arra a magatartásra, melyet az Ember Fiának eljövetelére várva kell tanúsítani (13,1-37), felvilágosítja őket halálának értelméről az Isten Országának várásában (14,22-25), megjósolja nekik árulásukat (14,26-31), óvatosságra inti őket a kísértéssel szemben (14,37-40). Azonban menekülésük a getszemáni kertből és Péter tagadásai megmutatják Jézus követésében való elesettségüket. De nincsen mindennek vége: feltámadása után Jézus előttük megy Galileába (14,28; 16,7).
A következetes visszatérés nehezen kialakuló hitükre, állandó megnemértésükre, szétszéledésükre abban az időpontban, amikor Krisztusnak, Isten Fiának megnyilvánulása ténylegesen végbement, bizonyára tervszerű megfontolás eredménye. Az Evangélium továbbvivői szerepe, ami a tanítványok osztályrésze, kizárja azt a gondolatot, hogy kimondottan Jézus első tanítványai ellen irányuló szándék vezette volna. Ahogyan a Jézusba vetett hit is csak Húsvét után fejlődött ki, földi élete is Márknak úgy tűnhetett, mint tényleges tanúságtétel ideje, melyet azonban visszafog a titok kényszere és melyet a tanítványok értetlensége korlátoz. Ez - paradox módon - felfokozza Jézus misztériumának értékét, mely felfoghatatlan a húsvéti hit nélkül.
A keresztények hitét is új értékrendbe állítja, mivel az, mint az apostoloké is, mindig abban a veszélyben van, hogy késedelmeskedik a mennyei kinyilatkoztatást követni. A kereszt botránya fennáll. Hogy teljes igazságában hirdessék és befogadják az Evangéliumot, az nem csupán a hit megvallásának szintjén való hűséget kíván meg, hanem elsősorban a Jézus követésével hitelessé tett életet. Misztériumának megértése elválaszthatatlan a tanítvány állapotába kerülés lassú és nehéz folyamatától.
Márk írásmódja
Előszeretettel dicsérték Márk elbeszélő képességét. Bár szókincse szegényes (kivéve a konkrét tények elbeszélésénél és a Jézus által keltett reakciók visszaadására), mondatai lazán kapcsolódnak, az igék ragozásánál nem fordít gondot az idők egyeztetésére, melléfogásai is ahhoz segítik hozzá elbeszélését, hogy az előszóhoz közelfekvő legyen. Ha azonban "élő-beszámoló"-ként szemléljük, a vezérfonal gyakran sematikusnak tűnik, ami egy, már hagyományossá vált, vagy a közösségek számára kialakított anyagról árulkodik. Amikor az elbeszélő újra életre kelt egy-egy jelenetet, nem nyújtja a közvetlen szemtanú naiv beszámolóját. Egyébként, a csak valamelyest is követett kronológia teljes hiánya, a személyek pszichológiájával szembeni közömbösség, a tömeg sztereotip ábrázolásmódja, kizárják e könyvnek egyszerű Jézus-életrajzként való olvasását. Azonban irodalmi igények mellőzésével, Márk kiválóan képes elénk állítani egy olyan ember élő képmását, aki ellentmond kész képeknek, váratlan reakciói, részvéte, indulatai, meglepődése, vagy metsző szavai következtében. Egész lelke benne van tekintetében, de az lehet haraggal vagy jóságossággal telve (3,5-34), kifejezhet kérdést vagy mély figyelmet (5,32; 11,11), szeretetet (10,21), elszomorodást, vagy derűt (10,23-27). Evvel az emberrel szemben minden magatartás lehetséges, a meglepődéstől az elragadtatásig, a gyanakvástól a gyilkos szándékig, a tanítványok részéről pedig a józan ésszel meg nem magyarázható ragaszkodástól a megnemértésig és a megfutamodásig.
A könyv eredete
Már a 150-es évek körül Papias, Hierapolis püspöke, a második Evangélium Márktól való származása mellett tesz tanúságot, aki Péter tolmácsolója volt Róma felé. A könyv Rómában került volna összeállításra, Péter halála után (antimacionita prológus a II. századból, Ireneus), vagy Péter életében (Alexandriai Kelemen szerint). Ami Márkot illeti, János-Márkkal azonosítják, aki jeruzsálemi származású volt (Apcsel 12,12), Pál és Barnabás kísérője volt (Apcsel 12,25; 13,5.13; 15,37-39; Kol 4,10), majd Pétert kísérte "Babilon"-ba, vagyis valószínűleg Rómába (1 Pét 5,13 szerint).
A könyv római eredetű, a Nero féle üldözés után, 64-ben, elég általánosan elfogadott. Néhány elgörögösített latin szó, több latin fordulat szolgálhat bizonyítékul. Ha más nem, az igyekezet a zsidó szokások megmagyarázására (7,3-4; 14,12; 15,42), az arámi szavak lefordítására, az Evangéliumnak a pogányok számára való jelentőségének hangsúlyozása (7,27; 10,12; 11,17; 13,10) azt engedi feltételezni, hogy a könyv Palesztinán kívüli nem-zsidóknak volt szánva. Annak hangsúlyozása, hogy Jézust keresztjét hordozva kell követnie mindenkinek, különleges aktualitással bírhatott egy, a Nero-féle üldöztetés által sújtott közösségben. Egyébként, mivel a Templom lerombolásának módját Márk a 70-ben bekövetkezett eseményekre való minden világos utalás nélkül jelenti be (ellentétben Mt 22,7-tel és Lk 2,20-szal) nincs akadálya annak, hogy a második Evangélium összeállítását 65 és 70 közé helyezzük.
A könyvnek Péter tanításával való kapcsolata már bonyolultabban tisztázható kérdés. Papias kifejezése (Péter tolmácsolója), nem világos. De még inkább, mint a leíró részletek és szemtanúkénti elbeszélésmód, a Péternek biztosított helyezés bizonyítéka a péteri tanúságtételnek. A tizenkettő csoportjából egyedül Jakab és János válik ki, mintegy kezesként Péter tanúságtételéért. Nem hízeleg azonban Péternek. De ha nem is mutatja be kedvező szerepben mindig, ez nem az ellene való polémia jele.
Márk forrásainak problémája tehát teljes egészében megmarad. A kritikusok különbözőképpen gondolkodnak erről, aszerint, hogy Mátéval és Lukáccsal való összehasonlítás alapján Márk fontosságát hangsúlyozzák forrásukként, vagy feltételeznek még Márk előtt, egy Jézusra vonatkozó hagyomány első szintézisét. Márk evangéliumának kompozíciója feltehetően következtetni enged a hagyományok egy korábbi szakaszára, ahol Jézus cselekedetei és szavai életének s tanításának együttesként való bemutatása nélkül kerültek továbbításra. A szenvedéstörténet elbeszélése eredetileg csak különböző epizódokból álló történet formájában jelentkezett. Az olyan alapvető csoportosítások, mint "Jézus Kafarnaumban" (1,21-38), vagy a 2-3,6-beli viták, elég korán keletkezhettek és már feltalálhatóak lehettek Márk forrásaiban.
Egy másik kérdés, melyre nem adódott válasz: hogyan fejeződött be ez a könyv? Általában az a nézet, hogy a jelenlegi befejezés, 16,9-20, hozzá lett csatolva, kiigazítva a befejezés hirtelen voltát a 8. versnél (vö. 16,9 o jegyzet). De soha nem fogjuk megtudni, hogy a könyv eredeti vége elveszett-e, vagy hogy Márk úgy vélte, hogy a galileai megjelenésről szóló hagyomány beszámolója a 7. versben kielégítő befejezés a könyv számára.
A könyv jelentősége
Márk könyve marad a mi számunkra az első irodalmi műfajú írásmű ismert példánya, amit evangéliumnak neveznek. Az Egyház gyakorlatában gyakran szívesebben használták az őt követő, Máté és Lukács-féle, terjedelmesebb összefoglalásokat. A XIX. és XX. század irodalmi és történelmi tanulmányai hozták felszínre újra értékeit. Manapság nem kísérlik meg, hogy Jézusról életrajzot készítsenek egyedül Márk gyűjteményére támaszkodva. Azonban göröngyössége, a kidolgozás hiánya, a semitizmusok bősége, a teológiai gondolkodás elemi jellege a felhasznált anyagok régebbi állapotára utalnak. Az említett személyek és helységek archaikus hagyományokra vezethetők vissza. Jézus tanításai, állandó visszatérése arra, hogy Isten Országa már közel van, a példabeszédek, a viták, az ördögűzések eredeti történelmi elhelyezkedése csak Jézus életében, Palesztinában képzelhetők el. A visszaemlékezések nem közvetlenül személyes emlékek. Ezek először az igehirdetés céljára kerültek megfogalmazásra, a hitoktatás, a hitvita, a templomok liturgiája számára, gyökereik pedig visszanyúlnak az első tanítványok tanúságtételéhez.
Márk érdeme volt ezeknek a visszaemlékezéseknek rögzítése, abban az időpontban, amikor a Palesztinán kívül elterjedt egyházak élete és az idegen kultúrákkal való érintkezés által keltett teológiai hatás avval a veszéllyel fenyegetett, hogy elvesztik a kapcsolatot az Evangélium forrásaival. Neki sikerült elevenen, eltörülhetetlen módon rögzíteni egy mozgalmas, nehezen felfogható életsorsot. Kicsoda ez az ember? Erre a kérdésre adja meg Márk az első hívők válaszát, akik az első tanuk voltak. De azok számára, akik megelégednének ennek a válasznak ismételgetésével, tágít e kérdésen és felhívja figyelmünket, hogy a hit bizonysága Jézus feltétel nélküli követésére való vállalkozás, fontos tevékenykedésben az Evangélium szerint, embertársaink körében.