TOB - MÁTÉ EVANGÉLIUM
Bevezetés
A prológus és a finálé
Olyan jellegű előszó híján, mint amilyent Lukács iktat evangéliuma elé, Máté megjelöli művének jelentését abban a prológusban, mellyel bevezeti Jézus nyilvános működésének elbeszélését (1-2) és a fináléban, mellyel evangéliumát zárja (28,16-20), a Feltámadt egyetlen megjelenése során: "Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig". A Feltámadtnak ebben a megnyilatkozásában két lényeges pont kerül kihangsúlyozásra: Krisztus hatalma és a tanítványok szerepe.
1. Ugyanúgy, mint a többi evangéliumban, Máté evangéliuma is Jézus életéről és tanításáról számol be, de a maga módján ő több, mint társai, ő határozza meg az alapvető krisztológiát. A Józsefnek hírül adott Emmanuel (1,23), vagyis "Velünk az Isten", jelen lesz a hívők számára az idők végezetéig (28,20), mint "tanítómester" (didascale), aki földi életben volt, és most is az, tanítványai közvetítésével, teljhatalommal, melyet Istentől kapott és nem a Sátántól (4,8-10), mert az Atya mindent Neki adott át (11,27).
Az írások szerint a zsidók ezt a Jézust visszautasították, olyan módon, hogy a Jó Hír eljusson a pogányok körébe, - íme, ezt mutatja be, sűrítve, a prológus. Ennek valójában nem annyira az a funkciója, hogy elmondja Jézus gyermekkorának eseményeit, mint hogy kifejezésre juttassa a régi hagyományokból kiindulva, Annak földi sorsát, aki feltámadt a halálból. Míg József Izraelnek és Dávid házának nevében elfogadja a Szentlélektől fogant és a Szűz Máriától született gyermeket a napkeleti bölcsek látogatását követően, akik a Jó Hír által meghívott pogányságot jelképezik, Jeruzsálem, a főpapok, Heródes király, mind tagadták, visszautasították és üldözték. Ahelyett, hogy imádta volna, Heródes meg is akarta öletni a betlehemi gyermekekkel együtt, de Jézus megmenekült előle és Galileában talál menedéket, a gentilek földjének szimbóluma. Halála és feltámadása így jelenik meg előképekben ebben a tragikus történetben, mely végül az evangélium pogányoknak való meghirdetéséhez vezet.
Jézus Krisztus tehát beteljesíti Izrael történetét. Egy másik mátéi módszer ennek kimutatására az írásos bizonyítás. Máté szövege tele van idézetekkel, melyek azt akarják megmutatni, hogy Jézus magatartására az Írás világít rá: "Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott:" (1,22 k jegyzet). Azok, akik elutasították Jézust, tévedtek kilétében: Jézus ténylegesen a zsidók által várt Messiás.
2. Ez a Jézus hatalmánál fogva bízta meg a tizenegy tanítványt, hogy a Jó Hírt hirdessék és tegyenek minden népet tanítványává. Ez a Jó Hír elsősorban az "Isten Országának" jó híre, avval a kifejezéssel, mely az első evangéliumra jellemző, és mely a zsidó fordításban is szerepel az Isten uralmával kapcsolatban. Isten valóban uralkodó, aki népével marad és az adott pillanatokban hatalommal közbelép történelmének folyamán. Az Istenről való szólásnak ez a módja kétség kívül részben Izrael századokon át tartó politikai uralmából fakad, a római megszállás csak még jobban felélesztette az Isten hatalmi közbelépésének álmát: igen, Isten a mi Királyunk, mondogatták e korban a zsidók. De, ha Jézus az "Isten Országa" kifejezést használja, ez nem politikai felszabadítást jelent, még kevésbé Máté számára, mivel ő ezt a kifejezést Jézus halála után alkalmazza, és így nem remélheti ennek az álomnak teljesülését.
Máténál ez a kifejezés eszközzé vált, kifejezheti Isten őrködését népe felett, még abszolút értelemben is használja, amikor Jézus kinyilatkoztatja: "Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait." (13,11). Másutt, Lukácsnál, vagy Jánosnál, általában átértelmezték és jelentése: az örök élet, mennyország. Ezért marad ez a kifejezés "kettős értelmű" Máténál. Így általában "uralom"-mal fordítandó, de időnként "ország"-gal, amikor olyan igével van kapcsolatban, melynek jelentése "bemenni" (3,2 g jegyzet). Ilyen módon nem csupán a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre is. Az Országról szóló példabeszédek (13) megjelölik jellemző vonásait: a magvető mozdulatával bevezetve termékenyítőnek kell lennie, egészen a végső aratásig, titokzatos módon, és a jelentkező kudarcok ellenére is. Ennek az eszkatológikus perspektívának következtében az Isten Országát nem lehet azonosnak tekinteni az Egyházzal, még akkor sem, ha az "Egyház" fogalma (16,18; 18,18) a tanítványok közösségét jelöli, akik az Isten Országának beteljesülését adják hírül csodajelek véghezvitelével. Ennek a közösségnek törvénye az egymás szolgálása (18,12-14) és, Péter személyében, birtokolja a Mennyek Országának kulcsát (16,19; 18,19). Tudva, hogy az Isten Országa már elérkezett, mégis állandóan így imádkozik: "Jöjjön el a Te Országod" (6,10).
Irodalmi felépítés
Máté olyan források alapján dolgozott, melyek közösek Márkkal, vagy Lukáccsal, de ennek az általános jellegű hasonlóságnak keretén belül az általa nyújtott elbeszélés erősen különbözik Márkétól, részben a sajátos elemek száma és gazdagsága miatt (pl. 1-2; 5-7; 11,1-30; 13,24-30.36-52; 18,10-35; 28,9-20), részben pedig amiatt a szabadság miatt, amivel felhasznál Márkkal közös anyagokat (összehas. pl. Mt 4,1-11 - Mk 1,12-13; Mt 8,23-27 - Mk 4,35-41; Mt 9,9-13 - Mk 2,13-17; Mt 14,13-21 - Mk 6,32-44; Mt 16,13-20 - Mk 8,27-30; Mt 21,18-19 - Mk 11,12-14; Mt 21,33-46 - Mk 12,1-12; Mt 24,1-36 - Mk 13,1-37), végül olyan elemek együttese miatt, melyek valószínűleg egy Jézus mondásait tartalmazó gyűjteményből származnak - ezt a gyűjteményt Lukács is használta valószínűleg (pl. 3,7-1; 7,7-11; 11,4-6; 12,43-45). Igen nehéz pontosan megállapítani, hogy ezek a források milyen mértékben öltöttek már formát szélesebb körű csoportosításokban, de a Márkkal és Lukáccsal való összevetés útján lehet figyelni azt a módot, ahogyan Máté alkot.
1. A kronológiai összeállításnak, kivéve 4,17 és 16,21-ben, általában nincsen értéke (vö. 3,1 jegyzet c.). A topográfiai megjelölések általában elég homályosak és nem teszik lehetővé részletes útvonal megállapítását, ezáltal viszont az olvasó egy történelmi hátterű sorssal kerül szembe, és nem egyszerűen egy képsor szemlélője. Máté szívesen zár le egy elbeszélést, vagy mondást azonos szó segítségével, "befoglalva" azt (6,19 és 6,21; 7,16 és 7,20; 16,6 és 16,12), a szinonima vagy antitézis párhuzamát alkalmazva pl. chiasmus formájában (16,25), nem habozik azonos fordulatokat alkalmazni (8,12; 22,13; 15,30), ugyanazt a kifejezést használni azonos tény megjelölésére (8,2 és 9,18; 9,4 és 12,12), vagy ugyanazt a szót adni különböző szereplők szájába (3,2; 4,17; 10,7). Elbeszéléseit általában rövidség jellemzi, Márk elbeszélő modorával szemben nála egy tárgyilagos, kategorikus, sőt hieratikus elbeszélésmódot találunk (vö. Péter anyósának meggyógyításáról szóló elbeszélést Mt 8,14 és Mk 1,29-31).
Máté előszeretettel használ összekapcsolásként számszerinti csoportosításokat (így a 7, 3 vagy 2 számokat különösen kedveli), vagy szó-párokat (így 18,4-6). Míg Márk és Lukács megelégszik forrásaik szembeállításával, Máté halmozza az elbeszéléseket és szavakat egy mélyebb értelem céljából (így 8,5-13 összehas. Lk 7,10 és 13,28-29-el). Szívesen csoportosít hasonló tanításokat: így a "Miatyánk"-ot egy már jól elrendezett együttesbe helyezi be (6,7-15 - 6,1-18), "beszédeket" komponál, hogy dokumentum jelleget adjon azoknak (így 10,17-42; 13,35-53; 25). A 8,1-17-ben foglalt csodák csoportjához Máté két további sorozat csodát illeszt (8,23 - 9,8 és 8,18-34), az Ember Fia sorsának három bejelentéséhez hozzájárulnak fejlemények, melyek Jézus tanítását megvilágítják (így 18,5-35; 19,1-20; 16).
Végül és főképpen, szintén az irodalmi kompozíció okából, megfigyelhető az öt együttes, melyeket jobb meghatározás híján Jézus "beszédei"-nek neveznek. Ezek Jézus mondásainak halmozásai, melyek az evangélium vezérfonalát képezik, és melyeket kiemel a mindegyik után elhelyezett zárórész: "Ezzel Jézus befejezte ezeket a beszédeket". (7,28; 11,1; 13,53; 19,1; 26,1). A "beszédek" folyamatosan elénk tárják az Ország igazságait (5-7), az Ország örökségeit (10), az Ország titkait (13), az Ország fiait (18), a megkívánt hűséget és éberséget az Ország eljötte utolsó megnyilvánulásának várásában (24-25).
2. Ezeken a nyilvánvaló stílusbeli jellegzetességeken túl az olvasó igyekszik szélesebb körű csoportosításokat megállapítani. De ekkor nem Máté az, aki ezt megköveteli, az olvasó igényli ezt, ezért a jelen fordítás nem kíván nagyobb arányú felosztásokat eszközölni az evangéliumon belül. Mégis hasznosnak tűnik három felosztási típust eszközölni, amiket a kritikusok javasolnak, Máté "tervei"-nek megfelelően.
a) A látszólag legegyszerűbb a földrajzi alapon nyugvó terv, hasonlóan ahhoz, melyet Márknál vélnek találni. Jézus működése Galileában (4,12-13,58), Jézus tevékenysége a Galileával határos tartományok területén, majd útban Jeruzsálem felé (14,1-20,34), végül tanítások, Jézus kínszenvedése, halála és feltámadása Jeruzsálemben (21,1-28,20). A nehézség abból a tényből adódik, hogy senki sem tudta kimutatni, hogy Máténak határozott teológiai szándéka lett volna ezeknek a különböző helyszíneknek említésével, így a földrajzi elhelyezés adott esetben nem más, mint keret, melyben az anyagot behelyezi.
b) Más szerzők ezt a tervezést az öt "beszéd" alapján állapítják meg, melyeket Máté a már előbb említett zárórészek segítségével tagol. Valóban itt öt olyan tömb található, ahol Jézus tanításának lényege összegyűjtve található meg, azonban ad-e ez lehetőséget arra, hogy az anyagot elbeszélések és beszédek váltakozására osszuk fel? A vélt összefüggést csak a 11-12 és 13 résznél lehet kimutatni, de ebben az esetben lehet-e 11-12-t elbeszélésnek számítani, mivel ezek a fejezetek rövidebb beszédek egymásutánjából állnak, melyek alig vannak térben és időben elhelyezve. A többi csoportosításra vonatkozóan, alig lehet azok között szoros összefüggést megállapítani: pl. 3-4 és 5-7, sem pedig 14-17 és 18 között és erőltetett dolog volna 8-9 és 10-et, vagy 19,23 és 24-25-öt összekapcsolni. Máté evangéliuma nem képes katekizmus, példázatokkal megvilágítva, ez egy történelmi létet tár elénk, melynek tanító jelentősége van.
c) Mások viszont azt gondolták, hogy Máté szándéka az volt, hogy egy földrajzi vezérfonal segítségével Jézus életének drámáját beszélje el. Figyelembe véve az "összefoglalások"-at (4,12-17; 12,15-21; ...), az összefüggéseket (12,15-21 és 3,13-17; 11,1-12,50 és 8,1-9,34; ) a főbb topográfiai adatokat (8,1-9,34; 14,1-16,20; 20,29-28,20) vagy az árnyalatokat (11,1-12,50; 16,21-20,28), a hallgatóság köréből elsősorban a tömeget tekintve (8,1-9,34), kiemelve az ellenségeket (11,1-12,50; 21,23-23,39) kiemelve a tanítványokat (14,1; 20,34; 24,1-25,46), fel lehet osztani a teljes egészet két nagyobb részre.
Az első részben (1,1-13,58), Jézus megmutatkozik, de a zsidóság nem akar hinni benne. Tetteiben és szavaiban hatalom van (4,2-9,34), tanítványait szétküldi, hogy hirdessék a Jó Hírt (9,35-10,42), ekkor alakul ki a döntés Jézus mellett, vagy ellen: a hallgatóság meg van híva arra, hogy megítélje, hogy mi megy végbe - a korábbi csodák alapján (11-12), vagy egy új, példabeszéd formájában történő tanítás alakalmából (13). Végül Jézust visszautasítják övéi (13,53-58).
A második részben (14-28), Jézus végighalad azon az úton, mely elvezeti őt a kereszten át a feltámadás dicsőségére. Az elbeszélést két haladási irány teszi mozgalmassá: az egyik földrajzi alapú (14,1-16,20), a másik a tanításon alapszik (16,21-20,39), ez lehetővé teszi, hogy Jézus közösségének különleges tanítást adjon. A másik eseménysor Jeruzsálemben zajlik, ahová Jézus méltóságteljesen vonul be és birtokba veszi a Templomot (21,1-22), ezután ellenségei elé lép: három példabeszédben felfedi Isten tervét (21,28-22,14), diadalmasan kerül ki a vitákból és a neki állított csapdákból (22,15-46) és leleplezi az írástudók és farizeusok képmutatását (23). Ezután Jézus bejelenti az egész világ ítéletét (24-25), hagyja, hogy az emberek ítéletet mondjanak felette és elítéljék (26-27). Isten végül feltámasztja (28).
Ilyen módon Máté egy drámát mond el. Jézus a zsidó néptől személyéhez való fenntartás nélküli csatlakozást kívánt meg, hirdette a pogányok felvételét a Mennyek Országába. Ez a találkozás az Isten népének beteljesülése lett volna, Izrael visszautasítása következtében elválássá, elszakadássá vált. Ettől kezdve a tanítványok közössége, mely hűséges a feltámadt Jézus tanításához, Isten valódi népe, mely a fellázadt szolgák hatalmának kitéve kell hogy megteremje az Isten által elvárt gyümölcsöket (21.43).
A mátéi közösség
A felhasznált anyagok kiválasztásával, elrendezésükkel, Máté evangéliuma kinyilvánítja azokat a gondolatokat, melyek azt a miliőt foglalkoztatták, melyben létrejött.
Mutassunk rá három szempontra:
1. Máté az az evangélista, aki leggyakrabban hivatkozik a törvényre, az Írásokra, a zsidó szokásokra: pl. előtérbe helyezi a zsidó vallásosság három fő gyakorlatát (alamizsna, ima, böjt), Márkkal ellentétben =7,3-4) nem érzi szükségét, hogy megmagyarázza ezeket a gyakorlatokat, végül Jézus elsőbbségi jogánál fogva fordul népéhez (10,6-15,24). De ennek hangsúlyozását ellensúlyozza a Törvény szükségszerű beteljesedése, amit az Írás magában Jézus személyében nyilvánít ki, végül azokra a visszaélésekre való utalások, amiket a farizeusok hagyományai testesítenek meg. Minden alá van vetve egy gyökeres újrakezdésnek, amint ezt a Hegyi beszéd "ellentételei" mutatják, az 5. fejezetben. Máté hangsúlyozza a Jó Hír elterjedését a pogányok körében is. Ami érdeklődésének középpontjában áll, az tehát az Evangélium elterjedése az egész földkerekségen, minden embert ítéletre fogja hívni az Ember Fia (25,31-46), minden nemzet meghívást kapott Jézus tanításának befogadására (28,19).
2. Máténál, eltérően Márktól, a tanítványok nem tompa, megértésre képtelen emberek, hanem rendkívüli helyet foglalnak el a Kinyilatkoztatás rendjében: az új törvények prófétái, bölcsei és írástudói (13,52, vö. 23,34). Azonban történelmi egyéniségük megrajzolása során Máté tartotta magát ahhoz, hogy maradandó típusokat alkosson: ezáltal előre megszemélyesítik az eljövendő összes tanítvány magatartását, még akkor is, amikor kishitűeknek tűnnek (8,26, 14,31,,17,20).
Végül Krisztusról festett képében érezhető a mátéi keresztény közösség befolyása. Már rámutattunk arra, hogyan váltja valóra Jézus az Írásokat, igazolva ezáltal Isten tevét és megalapozva a keresztény tanítást. Egyébként rá jellemző visszatérő hangsúlyozással Máté úgy mutatja be Jézust, mint Mestert, mint elsősorban Tanítót (5,2.19; 7,29; 21,23; 22,16; 4,23; 9,35 stb.). Márknál ez a vonás általánossá válik, olyan mértékben, ahogyan ez az antik időkben szokásos volt. Lukácsnál látjuk Jézust, amint tanítványait imádkozni tanítja (Lk 11,1), Jánosnál tanítása elsősorban saját személyére vonatkozik (Jn 8,20.28). Máténál a Mester elsősorban új "törvényt" tanít, vagyis új hűséget Isten törvényéhez (5,19-20; 7,29; 15,9; 28,20), Ő ennek eszkatológikus tolmácsolója, Isten "Teljhatalmával" felruházva, hogy hallgatóit meggyőzze az "emberi hagyományokról", melyeknek az írástudók az őrzői (15,9) és az új tökéletességre tanítsa őket (5,48; 19,21).
Az evangélium kezdete óta Jézus a Krisztus, Dávid fia, magának Istennek Fia. És, mint az Isten Fia és a Krisztus, Jézus a "didascale", Isten akaratának tényleges tolmácsolója. Már ekkor érthetővé válik, hogy a tanítványok, mint minden keresztény is, "Úr"-nak szólítják, és hogy Máté mellőzi azokat a vonásokat, melyeket Márknál megtalálhatunk, melyek Jézus haragját, felháborodását, vagy gyengédségét festik, Krisztust sokkal fennköltebb méltóságában mutatja be, mint Márk (összeh. Mt 13,35 és Mk 6,3; Mt 15,33 és Mk 8,4 ...).
Címzettek, keltezési idő, szerző
Az Egyházatyák számára a kérdés egyszerű volt: az első evangéliumot Máté apostol írta "a zsidóságból eredő hívek számára" (Origenes). Sokan hiszik még ezt, annak ellenére, hogy a modern kritika sokkal több figyelmet szentel a probléma összetett voltának. Több tényező teszi lehetővé az első evangélium lokalizálását. Nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenlegi szöveg arámi, vagy héber hagyományokat tükröz: tipikusan palesztinai szókincs (megkötni és feloldani 16,19, iga, melyet hordani kell, mennyei birodalom ...), olyan kifejezések, melyeket Máté feleslegesnek tart olvasóinak megmagyarázni (5,23; 12,5; 23,5.15.23). Másrészről úgy tűnik, hogy ez az evangélium nem egy arámi eredetinek egyszerű fordítása, hanem görög szerkesztésre vall. Bár tipikusan áthatják zsidó hagyományok, nem lehet állítani, hogy palesztinai eredetű. Általában úgy vélik, hogy Szíriában íródott, talán Antióchiában (Ignác a II. század elején hivatkozik rá), vagy Föníciában, mert ezen a vidéken nagy számban éltek zsidók. Végül felfedezhető a vitaszándék a farizeusok ortodox zsinagógikus judaizmusa ellen, mint amilyen a Jamnia-i zsinagóga közössége körében mutatkozott a 80-as évek táján. Ilyen körülmények között a szerző az első evangélium keletkezését a 80-90-es évekre teszi, vagy kissé korábbra; nem lehet teljes biztonságra jutni e tárgyban.
Szerzőjéről az evangélium semmit sem közöl. A legrégebbi egyházi hagyomány (Papias, Hierapolis püspöke, a II. század első fele) Máté-Lévi apostolnak tulajdonítja. Több Egyházatya (Origenes, Jeromos, Epifan) szintén ezen a nézeten vannak, és néhány szerző ebből arra következtetett, hogy az apostoloknak lehetne tulajdonítani a mi görög Máté evangéliumának első arámi, vagy héber formáját. De az evangélium tanulmányozása nem támasztja alá ezeket a feltevéseket, de nem is zárja ki azokat gyökeresen. Így, mivel nem ismerjük pontosan a szerző nevét, megelégedünk néhány olyan vonással, melyek magában az evangéliumban rajzolódnak ki: a szerző önmagáról ad képet. Jártas a zsidó írásokban és hagyományokban, ismeri, tiszteli, de keményen bírálja népének vallási vezetőit, mesterien ért a tanítás művészetéhez és hogy "megértesse" Jézus hallgatóival, állandóan hangsúlyozza a tanításból levonható gyakorlati következtetéseket, - ilyen formán igen jól megfelelne egy kereszténnyé lett zsidó írástudó képének "... hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő", (13,52).
Az első evangélium aktuális volta
A II. századtól kezdve Máté evangéliumát az Egyház Evangéliumának tekintették, talán azok miatt a hagyományok miatt, amiket az "Egyház"-ról közöl (16,18 és 18,18), még valószínűbben dokumentációjuk gazdagsága és szép elrendezése miatt. Még ma is így lehet tekinteni, feltéve, ha nem kívánnak meg tőle olyat, amit nem akar és nem is tud megadni. Egyházához szólva, Máté nem fordít arra gondot, hogy betű szerint olyan nyelvezetet használjon, mint Jézus életében, olyan jól azonosul egyházának hangvételéhez, melynek ő a kifejezője, hogy nehezen sikerül csak a "szemtanút" kihallani. Ahelyett tehát, hogy őhozzá fordulnánk abból a célból, hogy egy elmúlt időkből való történetet rekonstruálhassunk, inkább a mátéi közösség evangéliumát olvassuk ki írásaiból. A legjobb módszer az ő hallgatására, hogy felvegyük a Máté által megrajzolt hivő magatartását. Az olvasónak nem szabad megütköznie stílusának szemitizálásán sem, ami például abban nyilvánul meg, hogy belebonyolódhat az Írásból vett idézetek szövevényébe. Ezeket figyelembe véve, Máté közvetlenül szól a mai keresztény emberhez.
Ez az evangélium Izrael Jézus általi beteljesedését fejezi ki. Máté az Egyháznak az eredeti hagyományokba való bekapcsolódását mutatja be. Az Egyház nem "Új Izrael", hanem a "valóságos Izrael", nem Izrael utóda, hanem azt az irányt mutatja, melyen a Jézushoz nem megtért Izraelnek haladnia kell, hogy beteljesüljön, és viszont ebben az Izraelben kell hogy felfedezze saját gyökereit.
Amikor az Egyházat nem azonosítja a Mennyei Birodalommal, Máté a mai Egyházat figyelmezteti valóságos képére. Valóban szükség van az intézményre, hogy a Jézusi közösség fennmaradjon, de az ideiglenes, csak az Isten Országa az, ami értelmet ad az Egyháznak, azáltal, hogy saját helyére emeli az Istennel és Jézus Krisztussal való kapcsolat révén, cselekvőleg részt véve az emberiség történetében.
A mai idők keresztényét Máté meghívja, hogy felvegye a Jézus idejében élt tanítványok magatartását. Velük együtt felismerheti mindenható Urát és szemrehányást kaphat hitetlensége miatt, de megkaphatja a küldetést is a Jó Hír elterjesztésére, a világ határáig. Így valósul meg a hívő kapcsolata az ő Úr Jézusával.
Ebben a kialakulóban lévő világban a Feltámadott tanúsítja jelenlétét és hívja a hívőket a földi élete folyamán adott tanításokhoz való állandó visszatérésre. Az azonosság a feltámadt Krisztus és a Názáreti Jézus között, akit az Evangélium jelenít meg, Máté tanúságtételének belső lényege.