TOB - MÁSODIK TÖRVÉNYKÖNYV

Bevezetés

Egy különálló könyv a Pentateuchus keretében

A Második Törvénykönyv különleges jellegű egységet képez, annak okából hogy jóformán teljességében tartalmazza a Pentateuchus négy nagy hagyományának egyikét, a D hagyományt (lásd a Pentateuchus Bevezetését); a többi hagyomány újból megjelenik a könyv végén, a 31. fejezettől kezdve.

A könyv első oldalától az utolsóig a történelmi események nem haladtak előre, kezdettől fogva a Jordánon túl, Moab tartományában vagyunk (1,5) és Mózes halálára itt kerül sor (34,5). Tartalma sokkal összefüggőbb, mint a Pentateuchusban: valóban, néhány megszakításon vagy ismétlésen kívül a 1 - 30. fejezetek úgy tűnnek, mint Mózes beszédei a néphez, egyfajta szellemi végrendelet amit halála előtt hirdet ki, az Ígéret Földjének küszöbén. Végül és főként ezeknek a didaktikai beszédeknek stílusa meghökkentő egységességükkel és eredetiségükkel. Bizonyos fordulatok gyakran visszatérnek, igen hasonló formában a teljes könyv során, azonban sohasem teljesen azonosak, például: birtokba venni azt az országot, amit az Úr esküvel megígért atyáitoknak birtokul ...; keresni az Urat azon a helyen, amelyet az Úr a ti Istenetek kiválasztott összes törzsetek közül hogy oda helyezze nevét ...; megtartani a parancsot, a törvényeket és a szokásokat, amiket nektek adtam, hogy azokat gyakoroljátok ...; szeretni és szolgálni az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes valódból ... stb. Egyébként sok ezek közül a stílusfordulatok közül újból felmerül Józsue beszédeiben és könyveiben, a Bírák, Sámuel és a Királyok könyveiben. Ez az irodalmi rokonság kétséget ébreszt a Második Törvénykönyv és a Pentateuchus többi része közötti egységességet illetően. A hagyomány azonban hozzákapcsolta a Második Törvénykönyvet az előző könyvekhez, hogy nagy irodalmi egységet alakítsanak ki, amelyet Mózes személye ural.

A szövetség prédikációja

A Második Törvénykönyv jellemzője retorikai alakja. Igaz, a 12 - 26. fejezetek a törvények és szokások gyakorlatba való átvitelének szabályzatát tartalmazza, ez magyarázza meg a "Második Törvénykönyv" címet, vagyis a "második törvény" elnevezést, ahogyan elnevezték a Septuaginta fordítói (lásd 17,18). Ez a cím azonban elég nehezen felel meg a műnek, mivel még a központi résznek célja, sem pedig irodalmi alakja nem hasonlítható törvény szabályzathoz. A különböző felvetett tárgykörök, amelyek közül több a "szövetség törvényeinek" ismétlése a Kiv 20-23-ból, inkább tanításra szolgálnak, buzdító beszédekkel, felhívásokkal és figyelmeztetésekkel kísérve. Így például a héber rabszolgák felszabadítására vonatkozó tanítás (15,12-18) megismétli és kifejleszti a Kiv 21,2-6 törvényét, hitoktatói vagy szónoki nyelvezettel, nem törvényadói módon.

A tanítás egész Izraelhez szól (1,1; 34,12). Megfigyelhető azonban egy különös ingadozás a beszéd során a megszólításban, a te és a ti között, gyakran ugyanazon gondolatmeneten belül, sőt egyazon mondatban és ez minden felfedezhető ok nélkül. Például 6,1-3-ban a beszéd, amely többes megszólítással kezdodik (lásd 1), egyes számra változik (lásd 2-3a), hogy újból ti-re térjen át (lásd 3b), majd visszatér a te-re (lásd 3c), nehézségek, amit a fordítás nem tartott szükségesnek tekintetbe venni. Vajon két párhuzamos hagyomány kombinációja volna-e ez, ahogyan ez a Teremtés könyvének különböző hagyományai esetében történt? Ez kevéssé valószínű, mivel ha elkülönítjük a te-alakban írt részeket, a ti alakban írt részek nem képeznek folyamatos együttest. Inkább másodlagos réteget képeznek, ami megerősíti és kifejleszti a te-alakban írt szöveget. Ez a jelenség első vonás, amely folyamatos szakaszokból álló irodalmi szerkezetre vall.

Ami fontosabb, a te alakban írt beszéd nem a személyes izraelitát szólítja meg, hanem az egész népet, akit megszólít, mint az Úr személyes partnerét (lásd pl. 6,4-5 vagy 9,1). Ez a kollektív megszólítás lehet csupán egy tanító alakú stílus, de valószínűbb, hogy egyes liturgikus szertartásokra vezethető vissza, ahol valóban az egész Izrael összegyűlt, hogy egy emberként hallgassa Urának törvényét. A Szichon szentélyében, az Ebal és a Gerizim hegyek lábánál lefolytatott liturgikus szertartásokra vonatkozó utalások (27,11-14), és a parancs, hogy a Törvényt egész Izrael színe előtt kell felolvasni a hét esztendő végén, a haladék esztendejében, a sátoros ünnepen, amikor azon a helyen, amelyet az Úr kiválaszt, egész Izrael összegyülekezik, hogy lássa az Úr, az ő Istene arcát, (31,10-11), egy visszatérő ünnep emlékét látszik megőrizni, amelynek során az egész Szinchonban összegyűlt nép megújítja szövetségét az Úrral meghallgatva törvényének kihirdetését és vállalkozva annak gyakorlatban való megvalósítására. Józsue 24 fejezete, aki a szichoni összegyűlést úgy beszéli el, mint egyedülálló eseményt, talán valóban emléke egy időszakonként megismételt megemlékező szertartásnak, amelynek liturgiája a következő elemekből kellett álljon: emlékeztetés a nép történetére (lásd 2-13), tanítás az Úr kizárólagos szolgálatára (lásd 14-15), a nép tanítása (lásd 16-24) és a szövetség összefoglalása, amit a törvény hirdetése kísér (lásd 24-26a) és a tanúk megidézése (lásd 26b-27). Egyébként a MTörv terve eléggé hasonló elrendezést mutat: a múlt felidézése és tanítás (1-11), a törvény kihirdetése (12,1-26-15), kölcsönös elkötelezés (26,16-19), ígéretek és fenyegetések (27,1-30,18), tanúk megidézése (30,19-20). A beszédek helyszíne nem a Szichon, ennek oka hogy nem lehetett ellentmondani annak a hagyománynak ami szerint Mózes nem kelt át a Jordánon. De ez a terjedelmes beszédsorozat, ami az Ígéret Földjére való bevonulás előtt helyezkedik el, valóban visszhangja lehet azoknak a szertartásoknak amiket Szichonban folytattak le a királyi időszak előtt.

A királyság létrejöttével a szövetségnek ez az ünnepe elvesztette jelentőségét más ünneplések léptek előtérbe, mégpedig Jeruzsálemben. De a törvény és a szövetség tanítása állandósult. Valószínűleg abban az időben, amikor ez a tanítás  kikerült első liturgikus keretéből maradt el a közösségi tegező alak és tért át az Izraelitákat magázva megszólítani, mint megannyi személyes felelosségű egyént.

Ami a tanítást végző személyt illeti, beszédmódja mutatja hogy szerepe nem teljesen azonos a prófétákéval. A próféta az Úr közvetlen szavát tolmácsolja népének; Isten ott maga jelentkezik, én-alakban. Itt viszont Mózes egyes szám első személyt használ, amikor önmagát jelöli meg, míg az Urat harmadik személyben idézi (például 9,9ss). A szövegek hangsúlyozzák Mózes közvetítő szerepét: hozzá szól az Úr törvényét kinyilatkoztatva és ő kapja a parancsot hogy a népnek átadja és magyarázza (5,5; 6,1; 9,9-10, 5). Mózesnek ezt a közvetítő szerepét, úgy tűnik, Izraelben a leviták vették át: a "tizenkét törzs megáldása" során feladatukká válik Jákobnak tanítást adni a szokásokról és Izraelnek a törvényről (33,10); őket bízza meg Mózes a törvény felolvasásával a szövetség megújításának ünnepén (31,10-11); ok azok, akik Mózes mellé társulnak a szichoni nagy liturgiakor (27,9). Mózes kétségkívül a törvény és a szövetség tanításában kezdeményező szerepet töltött be; utána a leviták folytatták tisztségét, tevékenyen őrködve ennek a hagyománynak továbbadásán. Továbbra is Mózes ajkára adták tanításukat, hogy folyamatosságát és tekintélyét jelezzék. De a későbbi korok körülményeire vonatkozó utalások mutatják, hogy a leviták mindig újra fejlesztették és aktualizálták a hagyományokat a különböző felmerülő kísértéseknek megfelelően: az Ígéret Földjén elhelyezkedett nép gőgje (8,11-20), a kánaáni vallások vonzása (12,2-3), a királyok korlátlan uralma (17,14-20), a Száműzetés passzív beletörődése (4,25-31). Nem csak egy örök érvényű törvény ismételgetéséről van szó, hanem a feladat annak alapját és alapvető követelményét megértetni. A bölcsesség forrásának tanítását tárják fel (lásd MTörv 4,5-8 és Péld 2,6; MTörv 4,40 és Péld 3,2; MTörv 8,5 és Péld 3,11-12; MTörv 16,19 és Péld 17,23, stb.) hogy az Izraeliták értelmét és szívét megnyissák és meggyőzzék őket egy életstílus elsajátításáról, ami megfelel az Úr velük megkötött szövetségének.

Így a MTörv egy nagyszabású gyűjtemény, amelyben folyamatosan írásban rögzült  a leviták tanítása aminek forrása Mózes volt. Ez a tanítás elkísérte Izraelt tanító beszédeivel, figyelmeztetéseivel és ígéreteivel az Ígéret Földjének küszöbétől egészen a babiloni fogság idejéig.

Egy megreformáló dokumentum

Ennek a hosszú irodalmi kialakításnak mik voltak fő állomásai? Egy lényeges egybevetés, amit az Egyházatyák végeztek, lehetővé teszi annak az időszaknak megállapítását, amikor a MTörv első rögzítése történt. A Királyok könyve elbeszéli a 2Kir 22-ben, hogy Jozija uralkodásának 18. évében, vagyis 622-ben, megtalálták a törvénykönyvet (2Kir 22,8.11) vagy a szövetség könyvét (2Kir 23,2.21.). Megrendülve a könyvben foglalt fenyegetésektől a király összehívja az egész népet, ünnepélyesen megújítja a szövetséget és kihirdeti a szertartások megújítását. Ennek a megújításnak programja (2Kir 23,4-20) megfelel a MTörv alapkövetelményeinek: az összes vidéki szentélyek lerombolása és a szertartások központosítása Jeruzsálemben (MTörv 12). A Jozija álal közreadott dokumentum, úgy tűnik, a Második Törvénykönyv volt, valószínűleg egy régebbi, rövidebb alakban.

Honnan jött ez a könyv? A meglepetés, amit felfedezése keltett mutatja, hogy nem teljesen új. Azonban a szertartások megtisztítása Hiszkija által, nem egészen egy évszázaddal korábban, aki már igyekszik a szertartásokat Jeruzsálembe központosítani (2Kir 18,4.22), még semmiféle írott dokumentumra nem alapít. Az első primitív összeállítás ennek az első reformnak kudarca után keletkezhetett, Manassze vészes uralkodása alatt, amikor a bálványimádás újra lábra kapott (2Kir 21), vagyis a VII. század első felében. Magában foglalja a levita körök reformtörekvéseit, akik a vallási szinkretizmus és a szociális lazaság ellen harcolnak az ősi Izrael leghitelesebb hagyományaira támaszkodva.

Ezek a leviták többségükben visszatért menekültek voltak, akik az izraeli királyságból az asszír invázió idején elmenekültek, Szamaria elfoglalása előtt 722-ben. Judába és Jeruzsálembe olyan hagyományt hoztak, amely különös módon el lett hanyagolva és egy teljes századba telt, amíg újra hallatott magáról, majd hivatalosan elfogadásra került. Amikor a Jeruzsálemben összpontosult szertartásokkal a Szichem-i szövetség régi szertartásainak felújítását valósította meg, a MTörv a királyok korának kellős közepén újraélesztette a szövetség etikáját, amely a Mózesnek szóló kinyilatkoztatásból vette eredetét.

A végleges mű és annak terve

Az a dokumentum, amely Jozija reformjainak alapjául szolgált folyamatosan gazdagodott. Kifejlesztették a tanító beszédeket egyik vagy másik parancs alátámasztására, hangsúlyosabbá tették a figyelmeztetéseket (lásd 28,45-68), beszőttek beszédeket (lásd 4,15-31), hozzáfűztek ősi, úgyanazokra a témákra vonatkozó szövegeket (lásd 5,6-22 vagy 27. 11-26). A Mózes halálára vonatkozó "jahvista", "elohista" és "papi" hagyományokat a könyv végére csoportosították, valamint két Mózesnek tulajdonított költeményt (31-34). Egy utolsó kiadó, valószínűleg az, aki Sámuel és a Királyok könyveit összeállította (lásd ezeknek a könyveknek bevezetését), írt egy előszó-értekezést (1-3), hogy beállítsa a MTörv-et  az általa festett képbe a nép sorsáról, a száműzetésben lévő Mózesről.

Így befejezetten a MTörv-ben általános terv mutatkozik meg, három részben, amit egy befejező rész követ, ami egyidejűleg a Pentateuchus befejezéséül is szolgál:

1. rész:  két bevezető értekezés, egyik inkább elbeszélő stílusú (1,6-4,44), a másik inkább buzdító beszéd stílusú (4,45-11,32);

2. rész:  a törvények (12-26), ezeket követi néhány liturgikus rész (27 és 28);

3.  rész:  a befejező buzdító beszédek (29 és 30):

A könyv és a Pentateuchus befejező része: Mózes halálára vonatkozó hagyományok (31-34).

A könyv nagy témái

Annak ellenére, hogy a MTörv kidolgozása hosszú idő alatt ment végbe, igen változatos anyagok felhasználásával, mégis egy igen egységes és hagyományaihoz erősen ragaszkodó csoport gondolkodását és tanítását tükrözi. Lehetséges tehát, hogy megkíséreljünk a könyv gondolatainak együtteséből összefoglalást alkotni, alkotóelemeinek különbözősége ellenére.

Ennek az üzenetnek kulcsaként a 29,28 vers tömör kijelentése szolgálhat: "Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre, hogy e törvénynek minden szavát megtartsuk."

 Itt a MTörv központi témáinak szinte rövid tartalmát találhatjuk: az Isten misztériuma, egy nép kiválasztása történelmének folyamatában, a cselekvés követelménye, amely felöleli az élet minden területét.

a)  Izrael Istene

"Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!" (6,4). Itt adva van Izrael számára az alapvető referencia, a kiindulási és találkozási pont minden gondolat és minden cselekvés számára.

Izrael azt mondhatja: a mi Istenünk. Valóban, ha Isten az egész emberiség teremtőjeként kerül bemutatásra (4,32), elsősorban annak kell őt felismerni, mint aki kinyilvánította magát népének egész története során. Ebből a történetből a MTörv csak kevés epizódot mond el, de beszédeinek alapjául folyamatosan az alapvető állomásokra való utalások szolgálnak: az "atyáknak" tett ígéret (4,31), a kivonulás Egyiptomból (7,19), a Törvény adása Hórebnél (5,5), a pusztán való átkelés (8,2), bevonulás, hosszú, boldog életre (4,40), a jó földre (1,15), amelyet az Úr megígért. A szerző számára ez az utolsó állomás, amit Mózes beszédében jövő idobeni eseményként jelenít meg, természetszerűleg Isten cselekedeteinek részét képezi, aminek emlékét állandóan fenn kell tartani (4,9). Ezeken az eseményeken keresztül Izrael az ő Istenének hatalmát látta saját szemével - vagyis inkább az Úr volt, aki olyan látást adott neki, amely képes volt felismerni őt cselekedeteiben (29,3). Olyannyira, hogy Izrael "Credo"-ja, a legrégibb idők óta abban áll, hogy felidézze az Úr nagy tetteit népének életében, s ez a MTörv középpontjában áll: néha kifejezetten kimondva (6,21-23; 26,5-9), de mindenhol mintegy beleértve.

A múlt eseményei tehát Isten népéhez való hűségének nagyszabású jelei. Egy másik jele az Úr szószólóinak jelenléte. Ebben a tekintetben Mózes valaha egyedülálló szerepet játszott (34,10.11), ez soha nem térhet vissza a Törvény következtében, amit ő hirdetett ki; de Izrael élete során a próféták (18,15) és - más módon - a leviták (33,8) az Úr tanúi és közvetítői, közbenjárók közötte és az emberek között. Annyi jelnek köszönhetően Izrael felismerheti, hogy az ő Istene közeli Isten (4,7), aki szövetségre lépett vele (26,17), mivel szereti őt (6,5).

Így, Izrael számára az Úr egyetlen; az állítólagos többi istenek nem mások, mint fa és kő (4,28). Ezt az egyedüli jelleget nagyszabásúan kell megnyilvánítani; ebben az irányzatban a MTörv, elsőként, bevezeti az egyetlen szentély elvét (12,5), ahol az egybegyűlt Izrael (5,22) egységben találkozzék, mint a Hórebnél. Így kerül kiküszöbölésre mindaz, ami megoszthatja az Úrnak szentelt szertartást (6,4). A Törvény maga is jele az egységnek; meghökkentő észlelni, hogy miközben előadja a törvények és szokások hosszú sorát, szereti említeni a Törvényt, a parancsolatot (1,5; 5,31; 6,1); A törvény rögzíti az egyetlen utat, amit az egész népnek követnie kell. A MTörv monoteizmusa így az egész életre vonatkozó egységes koncepcióba torkollik: egyetlen Isten, egyetlen szentély, egyetlen Törvény, egyetlen nép.

b)  Isten népe

Izrael tehát tudja, hogy az egyetlen Úr sajátjának foglalta le (7,6; 28,10), szent népévé tette (7,6) ingyenesen elhalmozta (9,5) kicsinysége ellenére (7,8) és fiaként bánt vele (1,31). Istennek ez a kiválasztása, aminek forrása a múlt eseményeiből fakad, minden generáció számára megújul (11,2; 29,14), olyannyira hogy a nép a  századok során  fel kell ismerje, hogy Istene ma is szólítja (1,10).

Ez természetesen tevékeny választ tételez fel, ami az egész népet kötelezi. Körül kell metélni a szívet (10,16), vagyis lényük legmélyéből be kell kapcsolódni a szövetségbe. Vissza kell utasítani minden kiegyezést a pogány népekkel és azok isteneivel (4,19; 17,3) hogy a Szóból éljenek (6,8), azt hallgassák, megtartsák és hűségesek lehessenek a Törvényhez minden részletében; röviden, szeretni kell az Urukat, teljes szívükből, teljes valójukból és minden erejükből (6,5). Így lehet igaznak lenni (6,25) és az egész életükből tanúságot tenni a hitről; még a háború is beletartozik ebbe (20,1.4.).

Ezen túlmenően is: a törvényhez való ilyen hűség által Izrael visszatér az üdvösség eseményeihez, mivel engedelmessége végeredményben az Istennel való találkozásokból levont következtetések eredménye (5,15). Mivel az úr népét Kánaán földjére vezérelte, ezért ennek a földnek zsengéit fel kell ajánlani (26,5); a Kivonulás idejének emlékére kell az ünnepeket megülni (16,1.3.12) és a szombatot (5,15); mivel Izrael elnyomás alatt volt Egyiptomban, azért ma tiszteletben kell tartania a szegényeket (10,18) és senkit sem szabad elnyomnia (24,18-22), mégha egyiptomi is (23,8). Ilyen módon a Kivonulásra emlékezve módot talál a MTörv arra, hogy túlhaladjon azon a szűklátókörűségen, ami általában kizárja a közösség köréből az idegeneket (14,21; 15,3; 23,12). A nép életének egésze, a lét legkisebb részletéig visszaemlékezés üdvösségének történetére.

A szegények tiszteletének törvénye ebben az együttesben lényeges helyet kap. Ez szembetunik például a három évenként járó tized előírásainak olvasásakor (14,28), az adósságok visszafizetéséről (15,1), a rabszolgák felszabadításáról (15,12-18), a marokszedésről és böngészésről (23,25-26). A király maga is, amennyire lehetséges, úgy éljen mint a szegények (17,15). Ennek hangsúlyozása főként abban az időben volt szükséges, amikor a könyv legrégebbi része került összeállításra: a nép egységét ekkor a szociális egyensúly felborulása bontotta meg: egy egyre hatalmasabb gazdag réteg állt szemben egy kis, napról napra nyomorúságosabb népréteggel; sürgős szükségvolt arra emlékeztetni, hogy a közös múlt nevében Izrael minden fia testvér és újra fel kellett venni a harcot a szegények védelmében (15,4). Ennek az időnek prédikátorai optimisták voltak: képesnek tartották Izraelt Isten hívásának követésére és arra, hogy életüket  valóban az üdvösség történetének emlékére alakítsák (lásd 12,28; 26,16-19).

Azonban érezhető volt, hogy valójában itt drámai helyzet alakul. Az ilyen módon alakított élet folytonos alkalom az Istennel való találkozásra. Állandó hűséget tételez fel az ember részéről, minden pillanatban és ez a hűség elvben elérhető számára (30,14). Két út áll nyitva számára: a hűség és a boldogság útja, vagy a lázadás és a boldogtalanság útja (11,27-28); választania kell, elkötelezve teljes jövőjét (30,15-20). De mit cselekszik? Itt is a történelem adja meg a választ, de az nem biztató. A Kivonulás ideje óta a nép állandóan fellázadt és Mózes mindig megújuló közbenjárására volt szükség és Isten soha nem lankadó hűségére, hogy Izrael el ne pusztuljon a megérdemelt harag csapása következtében (9,7). Mi fog történni az üdvösség történetének további szakaszai során, e mai korban, amikor mindenki felhívást kap a döntésre? A helyzetnek drámaiságát az első prédikátorok előre megérezték. De eljön az az idő, amikor minden illúzió el kell tűnjön: Izrael határozottan képtelennek mutatkozik az Úr mellett dönteni és ezáltal az élet mellett, a nép sorsa a katasztrófa. A MTörv utolsó szerzői, akik a száműzetés korában éltek, világosan megmondták ezt (28,15; 29,21).

Mégis, a MTörv gondolatvilága nem hajlik a kétségbeesés felé. Az ember bűne ugyanis nem lehet az utolsó szó: eljön a nap, amikor Isten majd úgy cselekszik, hogy a nép megtér és elnyeri bocsánatát (30,3). De addig is, el kell fogadnia a megpróbáltatást és a szenvedést és okulnia kell belőle és végre el kell határoznia, hogy megújítja szívét.

A Második Törvénykönyv a Bibliában

A MTörv a Szentíráson belül fontos helyet foglal el. Nem csupán azért, mert a zsidó hagyomány benne találja meg alapvető "credo"-ját, a "Shema Izrael"-t: "Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr" (6,4), sem pedig azért, mert Jézus belőle meríti a legfőbb parancsot: Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel (6,5). Ez a hagyomány, annak a különleges lelkületnek következtében, amely áthatja, mélységesen hatással van az Ószövetség más gondolatkörére is. Gyakran említik meg a szóhasználati és témabeli hasonlóságokat a MTörv és Jeremiás üzenete között, akinek működése közvetlenül követi Jozija reformjait: az Úr jótéteményinek feledése (Jer 2,4-7; MTörv 6,10-13), a szív körülmetélése (Jer 4,4; lásd MTörv 10,16), az új szövetség (Jer 31,31-34; lásd MTörv 30,1-10). Ezek jellegzetesen MTörv-i témák. A stílusbeli hasonlóság a MTörv és Józsua (1 és 23), a Bírák (Bír 2,6-3,6), Sámuel (1 Sám 12) és a Királyok (1 Kir 8; 2 Kir 17) könyveiben foglalt beszédek és elmélkedések között, amelyek jelzik a történések nagyobb szakaszait, megvilágítja azt a hatást, amit a MTörv ennek a széleskörű történetírási körképnek szerzőjére gyakorolt. Ugyanúgy, mint a MTörv, ennek a szerzőnek is érdeklődése középpontjában a Jeruzsálem-i templom és a törvények parancsaihoz való engedelmesség áll; a MTörv törvényeit a történelem megértésének kulcsaként fogja fel. A két út közötti választás témája, mely közül az egyik az életre vezet, a másik a halálhoz (lásd MTörv 30), széleskörűen folytatódik a későbbi judaizmus etikai tanításában, valamint az evangéliumban (Mt 7,13-14). És látjuk ahogyan a cselekvő szolidaritás a szegény testvérek iránt, ami a MTörv állandó gondolatköre és a zsidó közösségi élet fermentuma, belevésődik az evangélium szívébe.

A Második törvénykönyv a mai ember számára

Adhat-e a Második törvénykönyv valamit is a XX. század kereszténye számára? Legtöbb szabálya a mi szociális és kulturális helyzetünktől különböző állapotokra vonatkozik; és ezen felül, a Törvény nem vált érvénytelenné azóta hogy Krisztus létrehozta a hit, a kegyelem és a Lélek uralmát (lásd Róm 3,28; 6,14; Gal 3,23; 5,18)?

Meg kell ismételnünk, hogy a MTörv elsődlegesen nem szabályok gyűjteménye, hanem elmélkedés arról, min alapszik teljes engedelmességünk Isten iránt, legyen tudomásunk tevékenységéről népének életében és történelmében. Ami ekkor a hívők életét kormányozza az a hála érzése, kettős értelemben: az isteni jelenlét felfedezése miatt és válaszként a kapott ajándékra.

Egyébként, maguk a szabályok, ha nem is gyakorolnak ránk különösebb vonzást, olyan módon vannak megfogalmazva, hogy képesek lehetnek minket megvilágosítani. Valóban, ezt az egész tanítást az a szándék uralja, hogy valódi hűséget találjon egy állandóan változó világ szívében (lásd 15,1 és g jegyzetet).

Manapság, amikor minden vallás hívője az erkölcs megalapozottságát kutatja, a MTörv egy igen jelentős példáját állítja elénk arról a törvényről, amely nem kívülről akarja magát ráerőszakolni az emberre, hanem amelyik a szív gondolkodásmódjába és elhatározásaiba kíván belegyökeresedni. Ez az erkölcs megfontolt, világos, érett, valóságos bölcsesség (4,5-8). Mivel egy történés keretében találkozunk Istennel, ezért a mindennapos magatartásunkat az üdvösség eseményeinek funkciója szerint kell alakítani.

Ez a könyv a cselekedetekben megnyilvánuló szeretet erkölcstanát is tartalmazza: az Úr szeretete felhívja az emberiség minden rétegét, a politikától kezdve az egészségügyig, a szociális, vagy családi életig a testvéri találkozásra, sőt az állatvilág, (22,7), vagy a fák tiszteletére (20,19). Minden élethelyzet választás elé állít az Úr mellett, vagy ellene, itt dől el jövőnk, mert cselekedeteink szerint leszünk megítélve, elsősorban a szegényebbek iránti magatartásunk alapján.

A MTörv továbbiakban szól még, különösen hangsúlyozva és aláhúzva az Isten népétől megkívánt önkéntes és komoly engedelmességről. Valóban, a törvény nem adja meg a teljesítendő feltételeket ahhoz, hogy az Ígéret Földjére juthassanak, de rámutat a következményekre, amelyek a kiválasztásból és a Kánaánban nyert örökségből adódnak. De a MTörv prédikátora aláhúzza ennek az engedelmességnek komoly voltát; a törvényhez csatolja a boldogság ígéretét azok számára, akik gyakorolják és azoknak a vesztét, akik áthágják azt; mivel a szövetség törvénye a népet élet és halál kérdése elé állítja (30,15-20). A MTörv egyensúlyban tartja az engedelmességnek e két jellegzetes vonását: önkéntesség és komolyság. Ezt az egyensúlyt nehéz fenntartani és ez már a korai judaizmusban, de a különböző keresztény vallásokban is, gyakran az érdemek etikájába vagy a moralizmusba torkolhat. Az összes biblikus tanúságtevő közül a MTörv egyik leggyümölcsözőbb alapot képezi a nagykorú, kiegyensúlyozott és élő morál újra felfedezéséhez.

Vissza a ÓSz menühöz