TOB - Ószövetség
Az Ószövetség írások gyűjteménye, amit a zsidók "A
Törvény, a Próféták és az Írások"-nak neveztek, vagy
pedig az "Írás"-nak. Amikor a keresztények
megállapították, hogy saját "apostoli" írásaik
egy, az Isten és népe közötti "Új Szövetség",
(vagy Új Testamentum") rendelkezéseit fejezik ki,
ellentételként a régebbi írásoknak az Ószövetség nevet
adták, vagyis a Régi Szövetségnek nevezték.
Ennek a bevezetésnek tárgya bemutatni a földrajzi és
történelmi környezetet ahol az Ószövetség keletkezett,
elmondani, hogy azokat a könyveket, amelyek alkotják hogyan
egyesítették egy egésszé, hogy ezek hogyan adódtak át a mi
időnkig, felidézni jelentőségüket a mai hívők számára.
A) A Biblia szülőföldje
1. A "Termékeny félhold"
Izrael földje, amelyet a Biblia Kánaán földjének nevez,
amelyet a régi és új földrajz Palesztinának (vagyis a
"filiszteusok földjének") nevez egy hatalmas
földrajzi együttesnek kis része, amelyet "Termékeny
félhold"-ként emlegetnek. Ennek a területnek valóban
félhold alakja van, közepe a szíriai sivatagban helyezkedik el
és északra az arábiai sivatagtól, ezeken a területeken az
ókorban jóformán lehetetlenség volt az átjutás. Magát a
félholdat többé-kevésbé jelentős folyók öntözik: a
Tigris, az Eufrátesz, az Orontesz, a Litani, a Jordán. Ehhez a
területhez hozzá kell még tenni a Nilus jelentős völgyét,
ami mintegy meghosszabbítása, akkor is, ha a földrajz nem
sorolja be kifejezetten a "félhold"-ba. A félhold
belső szélét fél-sivatagos területek képezik, amelyek
átmenetet képeznek a sivatag felé, míg külső részén
hegységek helyezkednek el: az Iráni-fennsík, Örményország,
a Taurusz hegység. Ebből a félholdból Szíria és Palesztina
a legkeskenyebb részt alkotja: a Földközi tenger vidéke és a
sivatag között egy folyosót képez, nem egészen száz
kilométer szélességgel, amely összeköti Mezopotámiát a
Nílus völgyével.
Ez a földrajzi együttes igen korán menedéket nyújtott
nagyszámú népességnek és otthont adott nagy civilizációk
kifejlődésének. A legfontosabb koncentrációk a Nílus
deltájának völgyében jöttek létre és a Tigris és
Eufrátesz alsó folyásainál. E között a két terület
között a forgalom élénk volt. A fő útvonal az Eufráteszt
követte, átvezetett Szírián, Palmírán és Damaszkuszon
keresztül, Palesztinán, Meguiddón és Jaffán keresztül, és
elérte Egyiptomot Gázán és Raphián át. Damaszkusznál a
sivatag szegélyén rá lehetett térni a transzjordániai útra,
ami lehetővé tette Arábia elérését Eliathon át és
Egyiptomot a Sinai félszigeten keresztül. Egy másik útvonal,
amit a szállítók leggyakrabban választottak, közvetlenül
vezetett az Eufrátesztől a föníciai kikötőkhöz (Tírusz,
Szidón és Byblos (Gebál)), ahol biztosítva volt a tengeri
összeköttetés Egyiptom felé. Ezeken a nagy összekötő
utakon áramlottak az árúk, a hadseregek és az eszmék is.
A Termékeny félhold nem volt zárt világ. Közvetlenül
érintkezett Arábiával, Afrikával Egyiptomon keresztül és
Núbiával, Indiával Iránon keresztül és a Nyugattal is:
Ciprus, Kréta, a görög szigetek, Iónia, később a
szárazföldi Görögország és Itália. Mindig volt
kereskedelmi érintkezés a Termékeny félhold és a Földközi
tenger medencéje között, ami a Földközi tenger vidéke és a
Közel-Kelet számára bizonyos kulturális egységet teremtett
meg.
2. Palesztina struktúrája
Ebben az együttesben Palesztina meglehetősen mellékes helyet
foglalt el, annak ellenére, hogy egy olyan folyosóban
helyezkedik el, amelynek forgalma jelentős volt. Ténylegesen, a
terület központja a nagy érintkezési csomópontok közelében
helyezkedik el, de a tartomány annyira tagolt, hogy lakóit
bizonyos mértékű elszigeteltségre juttatja.
Összegezve, három sávot lehet megkülönböztetni,
észak-déli elhelyezkedésben:
a) egy parti sáv: a mediterrán partvidék, amely igen keskeny
és kevéssé alkalmas kikötők létesítésére, ezt
szegélyezi egy dombos hátsó terület (amelyet Shefela-nak
neveznek - Mélyföld - délen), kis síkságokkal megszakítva;
b) egy központi hegylánc, mely délen meglehetősen magas,
Judeában (1000 m-nél magasabb). Észak felé haladva
alacsonyabbá válik, de végül megemelkedik a tartomány
északi végén, mielőtt a Libanon hegységébe nyúlik.
Harántirányú medencék határozottan elhatárolnak három
tájegységet: Judeát, Szamariát és Galileát. Ezek közül a
medencék közül a legnagyobb az Izraeli síkság (vagy
Esdrelon), amelyet nyugaton a Kármel sarkantyúja határol;
c) egy nagy medence, amelyet a Jordán völgye foglal el, a
Galilelai tó és a Holt-tenger, délen az Araba völgyével
folytatódik, mely az Akabai öbölbe érkezik. Ez a medence,
amelyik meghosszabbítása a nagy afrikai tavak törésvonalának
a szárazföldi árkok közül a világon a legmélyebb: a
Holt-tenger 390 m-el mélyebben fekszik a Földközi tenger
szintjénél;
d) a transzjordániai fennsík, melynek nyugati széle kinyúlik
a központi medencéből. Déli részét megszaggatják a Jordán
és a Holt-tenger mellékfolyóinak völgytorkai (Arnon, Yabboq).
Az északi rész kevésbé meredek, magasabb láncolatot képez,
mint a központi hegylánc; a Hermon és az Antilibanon annak
meghosszabbításai.
3. Életfeltételek Palesztinában
Bár tartományonként változó, Palesztina klímája bizonyos
közös vonásokat mutat fel: erős benapozás, az esők néhány
napra felosztva, száraz időszak májustól októberig, igen
nagy szabálytalanság az eső mennyiségében (egyik évről a
másikra az előző év kétszerese is lehet).
Az eső átlagos mennyisége gyorsan csökken, amikor kelet
felé, vagy dél felé haladunk. Így három klímatartományt
lehet megkülönböztetni:
- a parttól a központi dombokig egy esővel közepesen
ellátott terület, ami lehetővé teszi a mediterrán
termelést: búza, árpa, szőlő, olajfa, gyümölcsök és
főzelékfélék;
- Judea hegységének keleti lejtőjén és a Negevben,
félsivatagos területen időszakos termelés lehetséges és
juhnevelés;
- egy sivatagos terület, egy sztyeppe, ahol időszakos
legeltetést lehet végezni.
A két utóbbi tartományban néhány termékeny oázis
található, de igen kis területűek.
Ha egyes időszakokban az esőtől megöntözött területek
"szép ország"-nak, "tejjel-mézzel folyó
országnak" mondhatók, az élet ott mindig bizonytalan
maradt és ez az ország nem volt képes egy nagyszámú népet
táplálni. Ez, úgy tűnik, nem volt egymillió léleknél több
a bibliai időkben. A két legnagyobb város, Jeruzsálem és
Szamária lakóssága nem múlta felül a 30.000 lakót. A többi
város egyszerű megerősített nagy falu volt. A népesség
többi része a források köré csoportosult tanyákban lakott.
B) Izrael a népek közepén
1. Izrael történetének nagy szakaszai
a) Izrael eredete, mint a legtöbb népé, nagyon nehezen
körvonalazható. Izrael belépését a történelembe, 1200
évvel Krisztus előtt, egy hosszú alakulási időszak előzte
meg (nyolc-kilenc évszázad), ami nagy részben ismeretlen a
történészek számára. Izrael azonban megtartott ebből az
időszakból emlékeket eseményekről és kiváló
személyiségekről, ezek az emlékek szóbeli hagyomány útján
őrződtek meg, elbeszélésekben, amelyeket egyik generáció
adott át a másiknak. Az ilyen elbeszélések igen sok
felvilágosítást nyújthatnak a történésznek. Összevetve
ezeket a hagyományokat avval, amit a Közel-Kelet
történelméről tudni lehet és az acheológia által feltárt
dokumentumokkal el lehet jutni ennek a döntő időszaknak
bizonyos ismeretére.
Az Izraeliták őseit a félnomád semiták között kell
keresni, akik juhtenyésztéssel foglalkoztak, akiket a második
évezred folyamán is lehet vonulni látni a Termékeny félhold
félsivatagos szélén. Ezek a népek lassanként megtelepszenek,
néha még sikerül nekik elfoglalni olyan területet, ahol más
népek már megtelepedtek.
A félnomádok között két csoport ismertebb: az amoriták,
akik Mezopotámiában, Szíriában és Palesztinában állapodtak
meg Kr.e. 2000 körül és az arameusok, akik Szíriában a XIII.
század körül telepedtek meg. Az egyiptomi és mezopotámiai
dokumentumok sok más csoportot is említenek, akik folyamatosan
beszivárogtak Mezopotámiába, Palesztinába és Egyiptomba.
Ebben a kevéssé ismert időszakban a bibliai hagyomány
néhány hatalmas alakot emel ki: Ábrahámot, Izsákot,
Jákob-Izrelt és az izraelita törzsek őseit. Nehéz
pontosítani a hagyományok által ezekre a pátriárkákra
vonatkozó információkat; a történelem és az acheológia
adataival összevetve ezeket fel lehet tételezni, hogy a
pátriárkák Palesztinában a i.e. XIX. vagy XVIII. században
telepedtek le - más vélemények szerint a XVIII. és XVI.
században - és hogy Mezopotámiából jöttek (Ábrahám
Ourból jött Sumérből, Jákob Harránból
Közép-Eufráteszről). Más biblikusok kevésbé ragaszkodnak
ahhoz, hogy elhelyezzék őket az akkori történelemben, inkább
kívánják megmutatni, milyen mértékben volt Isten népének
szellemi atyjai: az egy igaz Isten imádói és bizalmasai, Tőle
értékes ígéreteket kaptak utódaik számára (Ter 15; 17).
Utódaik egy része Egyiptomban telepszik le, más semita
csoportokkal együtt. Lehetetlen időpontot megállapítani erre
a betelepülésre, ami lassan mehetett végbe, négy vagy öt
századon át. Mégis van két időszak, ami ezt a betelepülést
megkönnyíthette:
- Hikszoszok uralkodása, akik Palesztinából jöttek,
körülbelül 1700-tól 1550-ig uralkodtak Egyiptomban;
- az egyiptomi hatalom meggyengülése, ami Echnaton fáraó
uralkodásának idejére esik (1364-1347).
b) A nép keletkezése összetett folyamat volt, ami
valószínűleg 1250 körül kezdődött, II. Ramszesz fáraó
alatt. Egyiptomba települt semita csoportoknak, akiket keserves
kényszermunkákra fogtak, sikerült elmenekülni Mózes
vezetése alatt. Ő a Sinai hegy köré csoportosítja őket,
majd Kádes oázisainál, megtanítja őket szolgálni az Urat,
akinek köszönhetik szabadulásukat és megkezdi
szervezésüket.
A Biblia nagy teret szentel ezeknek az alapvető
történéseknek, amit Izrael létrejötteként mutat be,
történetének kiinduló pontjaként. Három eseményt domborít
ki különlegesen: az Egyiptomból való elindulást, egy sorozat
csapás után, amelyek mind az Úr beavatkozásának jelei (Kiv
7-12), a tengeri részletet (Kiv 14-15) és Izrael és Istenének
találkozása a Sinai hegyen vagy a Hóreben (Kiv 19-24).
Az Egyiptomból menekült törzsek ezután behatolnak
Palesztinába, egyesek dél felől, mások kelet felől.
Általában elszórt mozdulatokról van szó, békés
beszivárgásokról a kevéssé lakott területekre. De több
helyütt az újonnan érkezetteknek harcba kell szállniok a
kánaáni lakósokkal, akik igyekeznek őket megállítani. Az
izraeli győzelmeket az Úr újabb védelmének jeleiként
értelmezik, aki népének adományozza a "szép
országot", amelyet őseinek megígért. A törzsek vezérei
közül, akik a háborúkban kitüntették magukat, a Biblia
főként Józsue nevét jegyezte fel, Efraim törzsének
fejéét. Úgy tűnik, lényeges szerepe volt az Egyiptomból
érkezett és a Transzjordániában és Galileában már
letelepedett törzsek újra csoportosításában. Izrael ettől
kezdve megállapodott nép, még akkor is, ha politikai
felépítése még igen kevéssé stabil.
A törzsek "szövetsége" lassanként kialakul a XII.
és XI. század folyamán, mivel különböző
fenyegetettségekkel kell szembenézniök: nomád
fosztogatókkal, a Tanszjordániai birodalmakkal, a kánaáni
városokkal. A fő veszedelem a filiszteusoktól fenyegetett,
akik a XII. század kezdetén szálltak partra a palesztin
partokon, ők mutatkoztak Izrael legkomolyabb ellenfeleinek
Palesztina birtoklásáért. Hosszabb ideig megelégedtek a
törzsek védekezést szolgáló, korlátozott idejű és
ideiglenes szövetségekkel, ihletett vezérek vezetése alatt,
akiknek a "Bírák" címet adták. De a filiszteusok
támadása fenyegetőbbé vált, a törzsek tehát
elhatározták, hogy megerősítik összetartásukat, élükre
királyt választva, a szomszéd népek példáját követve.
c) A monarchia. Saul királyságának bukása után a juda
törzséből való Dávidot fogadta el minden törzs
királyként, kevéssel az 1000. év előtt (2Sám 5).
Visszaszorítja a filiszteusokat a partig és egy sor támadó
háborút kezdeményez az arameusokkal, uralma alá hajtja az
összes szomszédos államot, egészen Szíria északi részéig.
Egyidejűleg megkezdi államának megszervezését. Jeruzsálemet
teszi meg fővárosává és oda szállíttatja a
frigyszekrényt, a törzsek közös kultuszának központját.
Fiára, Salamonra marad a királyság megszervezésének
befejezése, adminisztratív gépezetet alkotva, valamint jól
felszerelt rendes katonaságot. Kifejleszti az átmenő
kereskedelmet, ami az országnak gyors meggazdagodást szerez és
irigylésre méltó helyzetet teremt a fiatal királyságnak a
népek között. Szaporodnak az építkezések Jeruzsálemben és
az egész királyságban. Működésének csúcspontja a Templom
megépítése Jeruzsálemben (1Kir 6-8), ahol Izrael jelét
látja az Úr állandó jelenlétének népe közepette, a
törzsek összetartozásának központja, bizonyítéka annak,
hogy Isten népe mostantól megállapodott és megtelepedett
saját földjén. Salamon uralkodásának végét azonban súlyos
sorscsapások zárták le (1Kir 11).
Salamon fia, Roboam nem volt alkalmas ezt az Államot vezetni,
amelyik csak felületileg volt egységes. A kemény zsarnokság
ellen lázadva a központi és északi törzsek 933-ban
elszakadnak és önálló állammá alakulnak, Izrael
királyságává, egyedül Juda törzse és Benjamin törzsének
egy része maradnak hűek Dávid utódainak Juda
királyságában. Két századon át Izrael népe két,
többé-kevésbé vetélkedő állammá marad elválva.
Gazdagabb és sűrűbben lakott vidékekből állóan az északi
királyság fényes korszakokat él meg, különösen Omri alatt
(886-875), aki Szamariát alapította, Akhab alatt, Jeroboám II.
alatt. De az állandó jellegű dinasztikus bizonytalanság
által gyengítve nincsen módjában szembeszegülni az asszír
terjeszkedésnek. Tiglath-Pileser támadása 738-ban elsepri, az
utolsó ellenállás is megtörik 722-721-ben Szamaria
elfoglalásával. A népesség egy részét elhurcolják és a
királyság területe asszír provinciává válik.
A déli királyság szegény, ellenséges szomszédok veszik
körül, így nem tudott lényeges szerepet betölteni és úgy
tűnik, hogy az egyiptomi politika erős befolyása alá került.
Mégis sikerül megtartani helyét a népek között olyan
királyok alatt, mint Asa, Josafat, Ezekiás, akik
összegyűjtötték az északi királyság maradékait, Josias
az, akinek Juda utolsó függetlenségi megmozdulását
köszönheti. De, egy évszázadnál valamivel több haladék
után, a kis királyság szintén összeomlik: a babiloniak
Nabukonodozor alatt lerombolják Jeruzsálemet és
lakósságának egy részét elhurcolják (587).
Szétszóródva Mezopotámiában vagy Egyiptomba menekülve az
Izraeliták gyakran asszimilálódtak azokhoz a népekhez,
akiknél megérkeztek. De bizonyos judeai eredetű csoportoknak
sikerült megtartani összetartozásukat és fenntartották
vallásos életüket: a szervezet, amit közösségeiknek
nyújtottak a zsinagógák eredete. Ezeknek a csoportoknak
számára a számkivetettség alkalmat adott mélyen
elgondolkodni népüknek életén és elkészíteni Izrael
történetének mérlegét; a Biblia több könyve ennek a
meditációnak gyümölcse.
De a próféták már elkezdték az események értékelését,
apránként, ahogyan azok lezajlottak. Megtanították Izraelnek,
hogy Isten működését lássák mindezekben az eseményekben, a
legdicsőségesebbekben ugyanúgy, mint a legtragikusabbakban. A
katasztrófákban, amik a VIII. századtól kezdve a két
királyságra zúdultak, a nép Isten ellen elkövetett
hűtlenségének büntetését látták: az idegen istenek
kultuszáét és a szociális igazságtalanságokét. De
egyidejűleg eléjük tárták a hűtlen nép visszajutását a
kegyelembe és a remény perspektívájának képeit festették
meg számukra.
d) A zsidó közösség. Valóban, nem egészen ötven évvel
Juda királyságának összeomlása után a helyzet megfordul: a
babiloni birodalom megdől a perzsák csapásai alatt. Cirusz
által kiadott rendelkezés 538-ban engedélyezi a Templom
újjáépítését Jeruzsálemben, e körül újra csoportosulnak
a száműzetésből visszajött zsidók. Ez csupán kis
közösség, amelyik lassan növekszik, számtalan nehézség
között. Végleges szervezetét nyeri el Nehemiás és Ezdrás
által az i.e. V. században. Politikai téren nem volt
befolyása, de vallási téren igen jelentős nyomokat hagyott.
Ténylegesen ennek az időszaknak folyamán nyerte el az
Ószövetség könyveinek többsége végleges megfogalmazását.
333-ban Nagy Sándor véget vet a perzsa uralomnak és politikai
téren biztosítja a hellenizmus győzelmét. A macedóniai
birodalomba beékelve Izrael gyakran vív harcokat Nagy Sándor
utódaival. Másfél századon át a zsidó közösség
általában békében él a görög világgal De 167-ben kitör
az ellentét: IV. Antiochusz le akarja törni Jeruzsálem
különleges helyzetét és tilalom alá helyezi a zsidó
szokásokat Palesztinában. A Makkabeus fivérek fegyveres
felkelést robbantanak ki, ami győzelemmel végződik. Makkabeus
Simon, akit főpapnak nyilvánítanak, elnyeri a függetlenséget
Judea számára (141). Közel egy évszázadig utódai, a
Hasmoneusok, akik felvették a királyi címet, fenntartották
ezt a helyzetet, aminek a rómaiak vetettek véget 63-ban, amikor
Pompejusz elfoglalja Jeruzsálemet és Judeát római
tartománnyá teszi. (lásd Bevezetés az Újszövetséghez).
Ennek az időszaknak során a zsidó közösség folyamatosan
elválik a szamaritánusoktól, akik Sichem szentélye körül a
központi törzsektől átvesznek bizonyos hagyományokat,
amelyek ellentétesek a jeruzsálemiekkel.
Az asszír inváziók a VIII. században, a babiloniak a VI.
században nagyszámú izraelitát szétszórtak
Mezopotámiában, Egyiptomban és más országokban. Sokan nem
tértek vissza Judeába 538 után. A világ egyesítése a
görög uralom alatt elősegítette a kivándorlást az egész
Közel-Keleten keresztül és a Földközi-tenger medencéjébe,
különösen Egyiptomba. A második századtól Alexandriában
több zsidó volt, mint Judeában. Ugyanekkor kifejlődött egy
erős propagandisztikus erőfeszítés, ami a zsidóság
számára sok megtérőt eredményez, akiket
"prozeliták"-nak neveztek. Mindazok a zsidók, akik
idegenben éltek diaszpórát képeztek (szétszóródás), ez
sokkal népesebb volt, mint Palesztina népessége, ahol a
lakósok fele egyébként nem zsidó. Zsinagógáik köré
csoportosulva, erősen kötődve - a távolság ellenére -
Jeruzsálemhez és a Templomához, ezek a zsidók egyidejűleg
részt vesznek azoknak a népeknek életében, ahol lakhelyük
van. Hozzájárultak evvel ahhoz, hogy a zsidóságnak új
arculatot adjanak és előkészítették arra, hogy legyőzzék a
nagy megpróbáltatást, amit Kr.u. 70-ben a Rómaiak elleni
háború jelentett, ami a Templom lerombolásával végződött
és egy utolsó megrázkódtatás után Bar Kochbaval (135-ben) a
zsidó nép elnyomásával.
2. Az Izraelt körülvevő népek
A századok során a Termékeny félhold számos nép
bevándorlásának helye volt, amelyeknek származása,
kultúrája és vallása különböző volt. Izrael
többé-kevésbé szoros kapcsolatban volt közülük többel.
a) Közvetlen szomszédok. Ezek kicsiny államok voltak, akiknek
lakói nagyjából azonos származásúak voltak az
izraelitákkal
Dél-keleten az edomiták foglalták el a Seir hegységet, az
Araba völgyét és Petra tartományát. Északabbra Moáb
királyság volt található (keletre a Holt-tengertől), majd
Amman királyságát (vö. a jelenlegi Amman). Az északi
határon Izraellel szomszédosak voltak az arámi királyságok
(Damas, Hamat). Bár a konfliktusok ezekkel az országokkal
állandó volt, Izrael úgy tekintette, hogy ezek a népek
rokonságban állnak ővelük, amit geneológiailag fejeztek ki:
Ammon és Moab Ábrahám unokaöccsei, Edom (Ezsau) Jákob
testvére, az arameus Lábán Jákob nagybátyja és apósa.
Észak-nyugaton a föniciaiak éltek, tengerészek és
kereskedők, akik az egész ókor folyamán szelték a
tengereket, kereskedelmi ügynökségeket és kolóniákat
alapítva a Földközi tenger kerületén. Ennek a kis
királyságnak fővárosai sorban Biblosz, Szidon és Tirrusz
voltak, az utolsó maradványa a kánaáni államoknak, amelyeket
az izraeliták és filiszteusok legyőztek. Igren vegyes
népességű tartomány ez, Kánaánnak azonban volt bizonyos
kulturális és vallási egységessége, szemben ennek a
tartománynak politikai szétdaraboltságával. Egy egységes
nyelvet beszéltek, a kánaánit, aminek ősi alakját sejteni
lehet a babiloni Tell-el-Amrana agyagtábláin talált néhány
szövegnek köszönhetően. Kánaán civilizációját és
vallását nem lehet megismerni a szövegek közvetlen
tanúságtétele alapján. De feltételezik, hogy lényegében
hasonlított ahhoz, amit az észak-Szíriában fekvő
Ras-Samraból származó dokumentumok felidéztek, amiket Kr.e.
XIV. században szerkesztettek, ugaritinek nevezett nyelven.
Dél-nyugaton végül a filiszteusok laktak, akik körülbelül
Izrael törzseinek letelepedésének idején szálltak partra.
Vallásuk és szokásaik gyökeresen különböztek a Termékeny
félhold népeiétől, közelebb álltak a krétai és görög
szellemiséghez. Izrael számára kimondottan idegenek voltak.
b) Nagyhatalmak. Ugyanúgy, mint a kis államokkal, Izraelnek
dolga volt a nagy hatalmakkal, akik körben uralkodtak a
Közel-Keleten. Ritka időszakokban ezeknek a hatalmasságoknak
gyengesége lehetőséget nyújtott Palesztinának saját maga
felett rendelkezni; Dávid kihasznált egy ilyen lehetőséget
királysága megalapítására. De a legtöbb időszakban
Palesztina és Szíria nagy szomszédainak nyomásának volt
alávetve.
Elsőször is Egyiptom. 3000-ben Kr.e. már nagy állam volt,
igen fejlett civilizációval. A Nílus hosszában elhúzódva
Afrika felé fordult (Núbia által), de még inkább Európa és
Ázsia felé. A fáraók minden időben igyekeztek uralmuk alá
hajtani Palesztinát, és az hosszú századokon keresztül
egyiptomi tartomány vagy protektorátus volt: Judeának majdnem
az minden királya szövetségese vagy csatlósa volt
Egyiptomnak. Ez megmagyarázza az elhúzódó kulturális
befolyást, ami a Bibliában nagymennyiségű nyomot hagyott
(főként a bölcsesség könyveiben).
Azután Mezopotámia. Az mindig összetett világ volt: minden
faj egymás mellett élt, a birodalmak egymást követték,
egymással harcolva. Az első birodalom, amely Palesztinában
uralmon volt az asszír királyság volt, amely terjeszkedni
kezdett nyugat felé a IX. században. Elsöpörte az izraeli
királyságot 735 és 721-ben, míg viszont Juda királysága
önállóságra jutott. Az asszír hatalmat 608-ban legyőzték
és helyet adott egy babiloni királyságnak, amelyet a kaldeusok
kormányoztak (keleti arameusok). Nabukonodozor kiterjesztette
uralmát majdnem az egész ősi asszír birodalomra és
végérvényesen elnyomta Juda királyságát. 539-ben Círus
perzsa király vetett véget ennek a birodalomnak, amelynek
provinciáit bekebelezte egy sokkal nagyobb birodalomba, amely
több mint két évszázadon át fennállt. A perzsa uralom
türelmes volt az általa uralt etnikumok kultúrája és
vallása irányában. Ebben a környezetben a zsidó közösség
újra alakulhatott és felvirágozhatott.
De jóval mielőtt Palesztina szembekerült Mezopotámia
politikai hatalmával már folyamatos kapcsolatban állt a
civilizáció e gócpontjával. Már legalább 3000-től Kr.e.
Alsó-Mezopotámia éreztette hatását a Termékeny félhold
teljes hosszában. Az egymást követő sumér (Our, Lagash),
akkád (Akkád), amorita (Babilon, Mari), hurriták (Nouzi),
asszírok (Ninive), kaldeusok, perzsák és más uralom alatt
Mezopotámiának állandó, elég homogén kisugárzása volt. A
perzsa birodalom megalakulásakor ehhez a befolyáshoz járult
még az Irán-i indo-európai népek hozadéka.
Végül következik a görög világ. a 2. évezredtől
Kánaánban a égei civilizáció hatása érvényesült, ez még
fokozódott a perzsa uralom időszakában. Különösen erős
lett Kr.e. IV. században: néhány év alatt Macedóniai Sándor
létrehozott egy államot, amely az Adriától a Indusig
húzódott. Halálakor, 323-ban, a birodalmat tábornokai
osztották el egymás között. Hosszú konfliktusok után
beállt az egyensúly négy királyság között. Palesztina
először a Ptoloméusok államához tartozott, akik Egyiptom
felett uralkodtak (alexandria), majd a Seleukidák (Antióchia),
ami Szíriát ás Mezopotámiát foglalta magába. Noha azonos
civilizációjuk volt, amit hellenisztikusnak nevezünk, ez a
két állam állandó ellentétben állt és Palesztina
többször cserélt gazdát. De nem csupán azért találkozott
Izrael kultúrájukkal, mert a görögök elfoglalták ezt a
területet: egy nagyszámú hellenizálódott népesség
telepedett le Palesztinában a III. század során. Azonban ez
időben a zsidóság már régen kialakította személyiségét
és a görög befolyás csak igen felületileg érinthette. A
hellenisztikus befolyás sokkal nagyobb mértékű volt a
diaszpórában élő zsidókra, noha ezeknél is az alapvető
hivatkozásokkal mindig Izrael kultúrájára és vallására
tértek vissza.
C) Az Ószövetség kánonja
Az Ószövetség nem egésze a héber néptől származó
irodalomnak. Ez egy válogatás eredménye, azoknak a könyveknek
gyűjteménye, amelyeknek tekintélye van, ezért kánoniaknak
nevezték azokat. A "kánon" szó "szabályt"
jelent.
Az Ószövetség kánonjának kialakítására vonatkozóan
utalunk az olvasó számára a Bevezetés a Biblia utólagosan
kánoninak nyilvánított könyveihez.
D) Az Ószövetség szövege és annak
átadása
I. Az Ószövetség nyelve
Az Ószövetség könyveit főként héber nyelven írták. Ez a
sémi nyelv - rokon az arabbal és a babilonival - eléggé
különbözik az európai nyelvektől. Hogy megérthessünk egyes
ismertető jegyeket, talán hasznos néhány jellegzetességet
megismerni, amelyek azonosan az arámi nyelvnél, ami néhány
Ószövetségben található szöveg nyelve.
- A legtöbb szót (igék és nevek például)
"gyökereken" alakítják ki, amik csak
mássalhangzókat tartalmaznak (rendszerint hármat). A
magánhangzók és egy bizonyos számú előképző és képző a
nyelvtani funkció kifejezésére szolgál: a nevek nemének és
számának, az igék módjainak kifejezésére, stb. Így egy B R
K gyökér az áldás fogalmát jelöli; ez a következő
alakokat veheti fel: barék = áldani, bérak = ő megáldotta,
bérekou = ők megáldották, yebarék = ő meg fogja áldani,
barouk = áldott, berouka = áldott (nőnem), beraka = áldás.
Mivel a mondat szerkezete az, ami a szavaknak megadja
értelmüket, általában könnyű olvasás közben meglátni,
hogy mely magánhangzónak kell szerepelnie minden egyes szóban:
meg lehet tehát elégedni avval, hogy csak a mássalhangzókat
írjuk le. A héber nyelv meg tudott elégedni evvel a
rövidített írásmóddal, amíg élő nyelv volt. Azokban az
időkben, amikor megszűnt a nép által beszélt nyelv lenni,
különböző rendszereket alkottak, hogy a magánhangzókat is
leírják.
Az igékben a héber nyelv főként cselekvés jellegét fejezi
ki: a múlt, a jelen, a jövő időbeni fogalmai, amiben a
cselekvés lejátszódik, elmosódnak a cselekvés
befejezettként vagy be nem fejezettként való leírása előtt.
A befejezett gyakran megfelel a múltnak (összetett múlt vagy
régmúlt), de számíthat jövőnek is, ha a cselekvést
teljességében tekintjük, mint egy befejezett tényt. A be nem
fejezett főként a jövő számára érvényes, de a jelen
számára is és a múltra is, ha a cselekvés folytatódik, vagy
ismétlődik (imperfektum). Valóban egyedül a
szövegösszefüggés teszi lehetővé, hogy megtudjuk, vajon a
cselekvés a múltban, vagy a jövőben zajlik-e, de ennek a
szövegösszefüggésnek értelme sem mindig nyilvánvaló, ez
magyarázza meg a különböző Biblia-fordítások számtalan
eltérését.
- Mint minden nyelv, a héberben is található bizonyos számú
sajátos, jellemző fordulat: Isten szent Templomáról szólva a
héber azt mondja "szentségének Temploma"; ha le akar
valakit írni, aki elindult, a héber azt mondja "felkelt
és ment" Isten előtt megjelenni helyett a héber azt
mondja "Isten arca elé járulni".
Így az első görög Biblia-fordítások egy jó sor ilyen
jellegű kifejezést hoztak magukkal, valamint más
hebraizmusokat. Ennek következtében különleges nyelvet
alkottak: a bibliai gürügöt, amit a görög Ószövetségben
és az Újszövetségben használtak. Szerkezete körülbelül
azonos avval a görög nyelvvel, amelyet az egész
földközi-tengeri medencében beszéltek Kr.e. II. században
és korunk I. századában; de sok szó speciális jelentést
vett fel és ez a nyelv olyan fordulatokat használ, amelyek a
héber vagy arámi nyelv sajátosságai.
II. A szöveg átadása
1. Az őskánoni könyvek
a) A massorahi szöveg
Azok a könyvek, amelyeket a zsidó nép Kr.u. az I. század
végén szent könyvekként elfogadott (őskánoni könyvek)
számunkra eredeti nyelvükben maradtak fenn (arámi nyelven
Dániel könyvének nagy része és Ezdrás néhány része, a
többi héber nyelven). Massorahi szövegnek hívják a hivatalos
szövegformát, amely véglegesen rögzített a zsidóság
körében Kr.u. X. században, ebbek az időszakban virágzottak
Tibériásban, a Ben Asherek családjában a leghíresebb
maszoréták (= a szövegbeli hagyomány továbbítói és
rögzitői). A legrégebbi "massorahi" kéziratot, ami
birtkonkban van Kr.u. 820-850 körül másolták és csak Mózes
öt könyvét tartalmazza; a legrégebbi teljes kéziratot, az
Aleppói-kodexet, Kr.u. X. század első éveiben másolták. A
mi jelenlegi héber Bibliáink egy Velencében, 1524-ben, Jacob
Ben Hayyim által készített kiadás reprodukciói.
Az a tény, hogy a héber írás pontos formában csak a
mássalhangzókat jelöli gyakran kétértelművé tette a
bibliai szövegeket. A VII. században egy pontos módszert
találtak a magánhangzók leírására és a mondatok és
mondatrészek pontos interpunkciójának jelölésére, egy
összetett, pontokból és vonásokból álló összetett
rendszer segítségével, amely a mássalhangzóból álló
szöveget kísérte. Így rögződött írásban egy élő
olvasási és bibliamagyarázati hagyomány, amely a zsidóság
körében kifejlődött időszakunk első évezrede során és
aminek targumai (a héber nyelvű Biblia arámi fordításai)
hűséges tanúi. Bizonyos görög fordítások maradványai, a
rabbinátus hatására elkészítve az első két század során
(mint Teodotioné, Aquiláé és Szimmakuszé) lehetőséget
nyújtanak még távolabb hatolni a szentíráskutatás
hagyományának történetébe.
b) A proto-maszoretikus szöveg és a nem masszoretikus
szöveg-formák
A mássalhangzóból álló szöveg, amely alapul szolgált a
maszorétáknak (proto-maszoretikus szöveg) már
helyettesítette a zsidóságnál az összes rivális
szövegformákat a Kr.u. I. század vége felé. l947-től kezdve
felfedeztek a Holt-tenger partján, a Khirbet Qumran (1) romjait
körülvevő barlangokban néhány majdnem teljes bibliai
könyv-tekercset és ezerszámra töredékeket, amelyeket korunk
I. századában hagytak ott. Ennek alapján meg lehet
állapítani, hogy abban az időben, amikor Jézus Palesztinában
járt a könyvek nagy részének szöveg-formája gyakran
különbözött a proto-maszoterikus szövegtől. Ismertek már,
a Qumrani és a Juda sivatagi kéziratok felfedezése előtt
bizonyos nem maszoterikus ószövetségi szöveg-formákat,
például azt, amelyet a Pentateuchus számára őrzött meg a
szamaritánusok közössége, vagy az, amelyik alapul szolgált a
Septuaginta régi görög fordításának. A két utóbbi
szöveg-forma, bár a Juda sivatagi leleteknél újabb
kéziratokban maradtak fenn, mégis visszanyúlnak Kr.e. három
utolsó századra.
Lábjegyzet (1) Amint az első kéziratokat felfedezték,
elnevezték azokat "Holt-tengeri kéziratok"-nak,
ennél az elnevezésnél megfelelőbb a "Qumrani
kéziratok" elnevezés, vagy az eseményeket követve
"Juda sivatagi kéziratok" név, mivel más leleteket
is találtak, több barlangban, még a qumrani területen túl
is.
Mindezek a pre-mazoretikus szövegek időnként sokkal
világosabb és érthetőbb szöveget adnak, mint a fenti. Ez
arra vezette a szövegmagyarázókat, főként 1850 és 1950
között, hogy ezekre hivatkozzanak a mazoterikus szöveg
"kijavításánál", amelyet gyakran hibásnak
tekintettek.
c) Elváltoztatások a szövegben
Biztos, hogy egy sor elváltoztatás különbözteti meg a
proto-mazoterikus szöveget az eredetitől.
- Például, a másoló szeme egyik hasonló szóról átugorhat
a másikra, amely néhány sorral lejjebb helyezkedik el,
kihagyva mindazt, ami azokat elválasztotta.
- Ugyanígy néhány betűt, főként ha azokat rosszul írták
le, elég gyakran rosszul olvasták ki és más betűkkel
tévesztették össze.
- Vagy pedig egy leíró beiktatott az általa másolt szövegbe
egy lapszéli jegyzetet, amely variánst vagy magyarázó
jegyzetet tartalmazott - időnként meg nem felelő helyre.
- Más jámbor leírók teológiai helyreigazításokkal egy s
más kifejezést, amely nekik a tan szempontjából veszélyes
értelmezésűnek, tűnt javítani gondoltak.
Ezeknek az elváltoztatásoknak egy részét fel lehet fedezni
és kijavítani a nem maszoterikus szövegek alapján, ha ezeket
elkerülték ezek a változtatások.
d) Szövegkritika
A szövegnek melyik formáját válasszuk? Másként kifejezve,
hogyan nyerhetünk egy héber szöveget, amelyik amennyire csak
lehet azonos az eredetivel? Egyes szövegkritikusok nem haboztak
"kijavítani" a maszoterikus szöveget, valahányszor
az nekik nem tetszett, akár irodalmi, vagy pedig teológiai
okból. Ellentétben velük, mások a maszoterikus szöveghez
tartották magukat, de ha nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt,
igyekeztek találni egyik vagy másik ősi verzióban olyan
változatot, ami számukra megfelelőbbnek tűnt. Ezek a
módszerek nem tudományosak és főként az első esetben,
veszedelmesen szubjektívak.
Jelenleg a targumi szövegmagyarázat vagy a Közel-Kelet ősi
irodalmának jobb ismerete lehetővé teszi bizonyos, mai napig
homályban maradt rész magyarázatát.
De az igazán tudományos megoldás az volna a Biblia számára,
amit az ókor minden munkájának kiadásakor elvégeznek: az
összes variáns igen aprólékos tanulmányozása,
megállapítani egy "genealógiai sor"-t azokból a
tantételekből, amik rendelkezésre állnak: maszerotikus
szövegek, a többféle Qumrani szövegek, a szamaritánus
Pentateuchus, a Septuaginta görög verziói (három egymást
követő felülvizsgálattal), az Aquila, a Szimmak, a Teodotius
féle Quinta, arámi és targum verziók, szíriai verziók
Peshitto, Philoxéienne, Syrio-hexaplaire, Hareléenne, ősi
latin verziók és a Jeromos féle Vulgáta, a kopt, örmény
verziók, stb; így, minden feltevés nélkül meg lehetne
állapítani az őstípust, ami alapját képezi az összes
tantételnek. Ez az őstípus körülbelül a Kr.e. IV. századra
tehető. Egyes különleges esetekben (a Krónikák egyes
szakaszainál) azt lehet megállapítani, hogy az így nyert
őstípus maga az eredeti. Majdnem mindig elválasztja ezt az
őstípust az eredetitől egy többé-kevésbé hosszú időszak,
akkor kénytelenek vagyunk, hogy az őstípustól eljussunk az
eredetihez, visszanyúlni bizonyos feltevésekhez, de óvatosan
alkalmazva jól megalapozott kritikai elveket. Sajnos a Qumrani
szövegeket még nem adták ki mind és ez a kritikai munka olyan
mértékű hozzáértést és kutatómunkát igényel, hogy nem
valósulhat meg több évtizeden belül. Ezért, hogy
elkerülhetőek lehessenek a tetszés szerinti hamis javítások,
a TOB. felelősei elhatározták, hogy legszorosabban követik a
maszoterikus szöveget, megvilágítva azt a középkor nagy
zsidó szövegmagyarázóinak munkáival: Rashi, Ibn-Ezra,
Qimihi, stb.
2. Az utólagosan kánoninak
nyilvánított könyvek
Hűségesen e tekintetben Origineszhez, inkább mint Jeromoshoz,
ez a fordítás nem akarta a rabbinikus hagyományhoz való
ragaszkodást odáig vinni, hogy elhagyja az utólagosan
kánoninak nyilvánított könyveket, amelyeket az egyházak a
görög nyelvű zsidóktól örököltek alapításuktól kezdve.
Tény, hogy a héber nyelvű zsidóság nem tartotta meg ezeket
szent könyveik hivatalos lajstromában és a zsidóság ennek
következtében megszűnt biztosítani szövegbeli hagyományukat
korunk I. százada során, ezért ezek a könyvek számunkra
kevésbé egységes szöveg-hagyományokat nyújtanak, mivel
gyakran elvesztették zsidó gyökereiket, amiből többségük
származott. Mindegyik könyv bevezetője igazolja e fordítás
munkatársainak szöveg-megválasztását.
E) Az Ószövetség jelentése
1. A zsidók számára
A Biblia olvasására (= "Írott törvény") a
zsidóság saját értelmezési törvényét dolgozta ki a
klasszikus rabbini időszak folyamán, Kr.e. II. századtól
jelen korunk VIII. századáig. Először a "Szóbeli
törvény" vagy az "ősök hagyománya", (mivel az
mestertől tanítványra adódott át, írás közvetítése
nélkül), ezt a hagyományt kodifikálták és írásba tették
át a Mishna-ban (aminek kommentárja alkotta a Talmud-ot) és
midrási könyvek különböző gyűjteményeiben. Ez elsősorban
két síkon fejlődött ki: a szabad és homiletikai
értelmezési síkon, célja éleszteni a vallásos elmélkedést
(Aggada) és a mindennapi magatartás szabályainak
meghatározása (Halaka). Az "Írott törvény" és a
"Szóbeli törvény", a hivatkozási szöveg és soha
meg nem szakított értelmezés alkotta a zsidóság élő
vallási hagyományát.
Engedjük át a szót két korabeli zsidó írónak:
"Ha létezik a földön valami, ami megérdemli az isteni
jelzőt, az a Biblia. Számtalan könyv van, ami Istenről szól,
de a Biblia az Isten könyve. Mikor felfedi számunkra Isten
szeretetét az ember iránt, megnyitja szemeinket, hogy
láthassuk, hogy aminek értelme van az emberiség számára, az
ugyanakkor Isten számára szent. Megmutatja, hogyan lehet
megszentelni az egyes ember életét, de főként egy egész
népét. Mindenkor ígéretet ad a becsületes embereknek, akik
erőtlenek, míg azok akik elhagyják, kiteszik magukat a
bukásnak" (A. Heschel, Dieu en quete de l'homme, Paris,
Seuil, 1968. p. 263).
"A zsidó teológia, amikor összekapcsolja a teremtett
világ összességét a zsidóság különállóságával,
megerősíti azt, amit az egész Biblia tanít, tudniillik hogy
Isten megnyilvánul az embereknek és hogy Izrael az emberiség
központjában van, Isten lelki képére alkotva:
"Választott népem lesztek minden nép között, főpapok
királysága, szent nemzet" (Kiv 19,5-6); "Szentek
lesztek, mivel én Szent vagyok, én Uratok Istenetek" (Lev
19,2)."
Ebből megérthetjük, hogy a zsidóság a Bibliának a legfőbb
helyet ítéli oda a zsinagógai tanításban, mivel egyébként
a "Szövetség Könyve", ami Istent népével egyesíti
(Kiv 24,7), a charta, amely Ábrahámban egész Izraelt megbízta
hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (Ter
12,3), így "Az Úr lesz a király az egész földön. Azon
a napon az Úr lesz az egyetlen, és az ő neve lesz az
egyetlen" (Zak 14,9)." (A Zaoui, Catholiques, juifs,
orthodoxes, protestants lisent la Bible, Introductions a la
Bible, tome I, Paris, Cerf, 1970, p.76).
2. A keresztények számára
Az Ószövetség nem ősi, csak az Új-hoz viszonyítva, vagyis
az új szövetséghez, amit Jézus Krisztus teremtett meg. De nem
kell eltúlozni a különbséget a kettő között, mintha a
régi szövetség és az irodalom, ami tanúskodik róla ezáltal
érvénytelenné vált volna. Ez a szemlélet, amit a II.
században Marcion képviselt, koronként visszatér a teológia
történetében. De ez végzetes csapást jelent magára az
Újszövetségre.
a) Az Ószövetség Jézus és az ősegyház egyetlen Bibliája
volt. Mint a zsidóság tanító könyve, bizonyos mértékben
formálta Jézus lelkét. Ő viszont elsajátította értékeit,
hogy beiktassa azokat Evangéliumába: nem azért jött, hogy
"eltörölje" a Törvényt és a prófétákat, hanem,
hogy "beteljesítse" azt. Beteljesíteni azt annyit
jelent, mint először elvezetni azokat egy tökéletesedési
pontra, ahol a szövegek ősi értelme felülmúlja önmagát,
hogy teljességében közvetíthesse Isten Országának
misztériumát. Beteljesíteni azokat annyit is jelent, mint az
emberi ismeretek körébe juttatni azoknak az ígéreteknek
tényleges tartalmát, melyek Izrael reménységének sarokkövei
voltak. Abban állt, hogy kinyilvánítsa végleges értelmét
egy történelemnek, mely egy szellemi tanításhoz kötött,
megmutatva annak összefüggését az üdvösség
misztériumával, amit Jézus keresztje és feltámadása
teljesített be. Végül abban állt, hogy az imának, mely abban
kifejeződött olyan tartalmi gazdagságot adjon, amelyek
felülmúlja az ideiglenes kereteket. Mindezekben a
vonatkozásokban Jézus személyében teljesítette be az
Írásokat, amelyekre már Izrael hite felépült.
b) Ezért találta abban meg az apostoli Egyház a szükséges
kiindulási pontot Jézus Krisztus meghirdetésére. Húsvét
fényében nem csupán visszaidézte emlékezetében Jézus
tetteit és cselekedeteit, hogy azoknak mély értelmét
megérthesse. Hanem újra olvasta az ősi szövegeket, amelyek
felidézték számára az előkészület idejét, ellentmondásos
viszontságaival, ideiglenes intézményeivel, sikereivel és
kudarcaival, bűnöseivel és szentjeivel. Jézus személye,
közvetítő szerepe, Egyházának új felépítése nem
jelentett-e jelentőségteljes kezdetet, burkolt előjelet,
megfejthető előképeket? Ezért van az, hogy az Újszövetség
könyvei - anélkül hogy szem elől tévesztenék az
Ószövetség pozitív tanításaiba foglalt elveket -
rendszeresen újra értelmezték azt, hogy felfedezhessék az
Evangélium benne rejtőző jelenlétét. Így válhatott az
Ószövetség a keresztények Bibliájává, anélkül hogy
vesztett volna saját tartalmából, hanem elnyerhette a
"beteljesült" Írás rangját.
c) Ez tehát az a perspektíva, amelyben az első keresztény
teológia kialakult, hogy meghatározza az Evangélium tartalmát
és megmagyarázza, kicsoda Jézus, a zsidó Messiás és Isten
Fia. Azáltal, hogy szemünk elé állítja Ádámot és Mózest,
Dávidot és a szenvedő Szolgát, az Emmanuelt és az Ember
Fiát, aki a felhőkön jön el, kialakította a keresztény hit
alapvető nyelvezetét. Természetesen, az Újszövetség nyelve
igen észlelhető különbözőséget mutat fel. Azonban, bár
nem mellőzi a kulturális világ forrásait, amelyben írói
éltek, mindig át van szőve az Írás szavaival és
mondataival, ezáltal válik gazdaggá. Isten és a népe
közötti viszony, kegyelmének és hűségének
megnyilvánulása így teljes méretűvé vált: mindez őseink
számára "képekben" jelent meg és Isten azt akarta,
hogy ez írásba legyen rögzítve "Mindez előkép a
számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső
időkben élünk" (1Kor 10,11).
Az Újszövetség tehát megvetette alapjait az Ószövetség
keresztény módon való olvasásának. A Lélek felfedezése, a
betű kérges rétege alól. Felidézése az Írás meghatározó
értelmének, gyakran tökéletlen rejtő-rétegek alól. Az
ilyen munka nem történhetett meg a kereszténység
történetének évszázadai során anélkül, hogy a
legösszetettebb problémák ne merültek volna fel, amelyeket
minden kor más és más módon fogalmazott meg. Mi is
örökösei vagyunk ennek az értelmező hagyománynak, s bár
szemléletünket a hit irányítja, számunkra is felmerülnek
ezek a problémák. Nem is lehet ezen csodálkozni, mivel Isten
szava hozzánk valóban emberi történet alapján jött le,
valóban emberi szavak alakjában. E történeten és e
szövegeken túlnézve, az Egyház törekszik felfogni Isten
Szavát, aminek ezek hordozói, hogy válaszolhasson rá a
"hit engedelmességével". Ezért lényeges, hogy a
teljes Írás az Egyházak közös kincsévé válhatott,
túlságosan sok történelmi dráma megosztottsága után. A
közös engedelmesség Isten Szavának nem a legbiztosabb jele az
elvesztett egységnek, amely megkísérli újjáépülését? A
bibliai üzenetből élve, olyan módon, ahogyan az apostolok
élték azt meg, tudják a mai keresztények újra megtalálni
egyesülésük útját Jézus Krisztusban.
----
Az Ószövetség könyveinek rendje
A Biblia olvasóját meglepheti amikor megállapítja, hogy a
különböző kiadások nem azonos sorrendben adják közre a
könyveket. A következőkben egyszerűen ezeknek a
különbségeknek eredetére kívánunk rámutatni.
1. Az általános elterjedt protestáns kiadások rendje a
következő (p. ex. Segond):
- a Pentateuchus: Ter, Kiv, Lev, Szám, MTörv.
- a Történeti könyvek: Józs, Bír, Rut, 1 és 2, Sám, 1 és
2, Kir, 1 és 2, Krón, Ezd, Neh, Esz.
- a Bölcsesség könyve: Jób, Zsolt, Péld, Préd, Én.
- a Próféták könyvei: Iz, Jer, Siral, Ez, Dán, a
Tizenkettő.
A katolikus kiadások (pl. a Jeruzsálemi Biblia) azonos rendet
követnek, de beiktatják a következőket:
Tób és Jud Nehemiás után
1 és 2 Mak Esz után
Bölcs és Sir az Én után
Bár Siral után.
Ez a beosztás a Firenzei Zsinaton jelent meg (1442), avval a
különbséggel, hogy a Zsinat 1 és 2 Mak-t az Ószövetség
végére helyezte.
2. A Héber Biblia kiadásai a könyveket három cím szerint
osztják fel: a "Törvény", a "Próféták, az
"Írások". Ez a gyakorlat a keresztény időszak
előtti (lásd Sir bevezetését) és nagyon stabil; egyes
felsorolások és egyes kéziratok bizonyos eltérést mutatnak a
"Próféták" részen belüli könyvek
csoportosítására, (pl. Izaiás Jeremiás és Ezekiel után
következhet), vagy az "Írások"-on belül, de soha
nem kerül egy könyv sem át egyik részből a másikba.
Bemutatjuk itt a Héber Biblia könyveit e rend szerint.
3. A görög felsorolások (nagy kéziratok a IV. és V.
századból, a Zsinat Atyái által szolgáltatott listák) igen
nagy eltérést mutatnak. A Pentateuchus mindig az élen
helyezkedik el; de a többi könyvet változó kritériumok
szerint osztályozták, figyelembe véve az irodalmi jelleget, a
tartalmat, a feltételezett szerzőt vagy a helyi szokásokat.
Ez a változatosság egyébként magyarázatot nyer az ókori
könyvek alakjából. A Kódex forma megjelenése előtt (=
összefűzött lapok, mint a mi jelenlegi könyveinknél), a
könyvek tekercsek voltak és húsz körüli szám volt
szükséges, hogy az egész Ószövetséget leírhassák. A
könyvtárosok ládikákban tárolták ezeket, hogy védjék és
osztályozzák őket. A Pentateuchus elsőrendűen szent jellege
nem engedte, hogy mást is helyezzenek abba a ládikóba, ami
számára fenn volt tartva, de semmiféle más szabály nem volt
kötelezően érvényes a többi tekercs elhelyezésére.