TOB - Ószövetség

Az Ószövetség írások gyűjteménye, amit a zsidók "A Törvény, a Próféták és az Írások"-nak neveztek, vagy pedig az "Írás"-nak. Amikor a keresztények megállapították, hogy saját "apostoli" írásaik egy, az Isten és népe közötti "Új Szövetség", (vagy Új Testamentum") rendelkezéseit fejezik ki, ellentételként a régebbi írásoknak az Ószövetség nevet adták, vagyis a Régi Szövetségnek nevezték.

Ennek a bevezetésnek tárgya bemutatni a földrajzi és történelmi környezetet ahol az Ószövetség keletkezett, elmondani, hogy azokat a könyveket, amelyek alkotják hogyan egyesítették egy egésszé, hogy ezek hogyan adódtak át a mi időnkig, felidézni jelentőségüket a mai hívők számára.

A) A Biblia szülőföldje

1. A "Termékeny félhold"

Izrael földje, amelyet a Biblia Kánaán földjének nevez, amelyet a régi és új földrajz Palesztinának (vagyis a "filiszteusok földjének") nevez egy hatalmas földrajzi együttesnek kis része, amelyet "Termékeny félhold"-ként emlegetnek. Ennek a területnek valóban félhold alakja van, közepe a szíriai sivatagban helyezkedik el és északra az arábiai sivatagtól, ezeken a területeken az ókorban jóformán lehetetlenség volt az átjutás. Magát a félholdat többé-kevésbé jelentős folyók öntözik: a Tigris, az Eufrátesz, az Orontesz, a Litani, a Jordán. Ehhez a területhez hozzá kell még tenni a Nilus jelentős völgyét, ami mintegy meghosszabbítása, akkor is, ha a földrajz nem sorolja be kifejezetten a "félhold"-ba. A félhold belső szélét fél-sivatagos területek képezik, amelyek átmenetet képeznek a sivatag felé, míg külső részén hegységek helyezkednek el: az Iráni-fennsík, Örményország, a Taurusz hegység. Ebből a félholdból Szíria és Palesztina a legkeskenyebb részt alkotja: a Földközi tenger vidéke és a sivatag között egy folyosót képez, nem egészen száz kilométer szélességgel, amely összeköti Mezopotámiát a Nílus völgyével.

Ez a földrajzi együttes igen korán menedéket nyújtott nagyszámú népességnek és otthont adott nagy civilizációk kifejlődésének. A legfontosabb koncentrációk a Nílus deltájának völgyében jöttek létre és a Tigris és Eufrátesz alsó folyásainál. E között a két terület között a forgalom élénk volt. A fő útvonal az Eufráteszt követte, átvezetett Szírián, Palmírán és Damaszkuszon keresztül, Palesztinán, Meguiddón és Jaffán keresztül, és elérte Egyiptomot Gázán és Raphián át. Damaszkusznál a sivatag szegélyén rá lehetett térni a transzjordániai útra, ami lehetővé tette Arábia elérését Eliathon át és Egyiptomot a Sinai félszigeten keresztül. Egy másik útvonal, amit a szállítók leggyakrabban választottak, közvetlenül vezetett az Eufrátesztől a föníciai kikötőkhöz (Tírusz, Szidón és Byblos (Gebál)), ahol biztosítva volt a tengeri összeköttetés Egyiptom felé. Ezeken a nagy összekötő utakon áramlottak az árúk, a hadseregek és az eszmék is.

A Termékeny félhold nem volt zárt világ. Közvetlenül érintkezett Arábiával, Afrikával Egyiptomon keresztül és Núbiával, Indiával Iránon keresztül és a Nyugattal is: Ciprus, Kréta, a görög szigetek, Iónia, később a szárazföldi Görögország és Itália. Mindig volt kereskedelmi érintkezés a Termékeny félhold és a Földközi tenger medencéje között, ami a Földközi tenger vidéke és a Közel-Kelet számára bizonyos kulturális egységet teremtett meg.

2. Palesztina struktúrája

Ebben az együttesben Palesztina meglehetősen mellékes helyet foglalt el, annak ellenére, hogy egy olyan folyosóban helyezkedik el, amelynek forgalma jelentős volt. Ténylegesen, a terület központja a nagy érintkezési csomópontok közelében helyezkedik el, de a tartomány annyira tagolt, hogy lakóit bizonyos mértékű elszigeteltségre juttatja.

Összegezve, három sávot lehet megkülönböztetni, észak-déli elhelyezkedésben:

a) egy parti sáv: a mediterrán partvidék, amely igen keskeny és kevéssé alkalmas kikötők létesítésére, ezt szegélyezi egy dombos hátsó terület (amelyet Shefela-nak neveznek - Mélyföld - délen), kis síkságokkal megszakítva;

b) egy központi hegylánc, mely délen meglehetősen magas, Judeában (1000 m-nél magasabb). Észak felé haladva alacsonyabbá válik, de végül megemelkedik a tartomány északi végén, mielőtt a Libanon hegységébe nyúlik. Harántirányú medencék határozottan elhatárolnak három tájegységet: Judeát, Szamariát és Galileát. Ezek közül a medencék közül a legnagyobb az Izraeli síkság (vagy Esdrelon), amelyet nyugaton a Kármel sarkantyúja határol;

c) egy nagy medence, amelyet a Jordán völgye foglal el, a Galilelai tó és a Holt-tenger, délen az Araba völgyével folytatódik, mely az Akabai öbölbe érkezik. Ez a medence, amelyik meghosszabbítása a nagy afrikai tavak törésvonalának a szárazföldi árkok közül a világon a legmélyebb: a Holt-tenger 390 m-el mélyebben fekszik a Földközi tenger szintjénél;

d) a transzjordániai fennsík, melynek nyugati széle kinyúlik a központi medencéből. Déli részét megszaggatják a Jordán és a Holt-tenger mellékfolyóinak völgytorkai (Arnon, Yabboq). Az északi rész kevésbé meredek, magasabb láncolatot képez, mint a központi hegylánc; a Hermon és az Antilibanon annak meghosszabbításai.

3. Életfeltételek Palesztinában

Bár tartományonként változó, Palesztina klímája bizonyos közös vonásokat mutat fel: erős benapozás, az esők néhány napra felosztva, száraz időszak májustól októberig, igen nagy szabálytalanság az eső mennyiségében (egyik évről a másikra az előző év kétszerese is lehet).

Az eső átlagos mennyisége gyorsan csökken, amikor kelet felé, vagy dél felé haladunk. Így három klímatartományt lehet megkülönböztetni:

- a parttól a központi dombokig egy esővel közepesen ellátott terület, ami lehetővé teszi a mediterrán termelést: búza, árpa, szőlő, olajfa, gyümölcsök és főzelékfélék;

- Judea hegységének keleti lejtőjén és a Negevben, félsivatagos területen időszakos termelés lehetséges és juhnevelés;

- egy sivatagos terület, egy sztyeppe, ahol időszakos legeltetést lehet végezni.

A két utóbbi tartományban néhány termékeny oázis található, de igen kis területűek.

Ha egyes időszakokban az esőtől megöntözött területek "szép ország"-nak, "tejjel-mézzel folyó országnak" mondhatók, az élet ott mindig bizonytalan maradt és ez az ország nem volt képes egy nagyszámú népet táplálni. Ez, úgy tűnik, nem volt egymillió léleknél több a bibliai időkben. A két legnagyobb város, Jeruzsálem és Szamária lakóssága nem múlta felül a 30.000 lakót. A többi város egyszerű megerősített nagy falu volt. A népesség többi része a források köré csoportosult tanyákban lakott.

B) Izrael a népek közepén

1. Izrael történetének nagy szakaszai

a) Izrael eredete, mint a legtöbb népé, nagyon nehezen körvonalazható. Izrael belépését a történelembe, 1200 évvel Krisztus előtt, egy hosszú alakulási időszak előzte meg (nyolc-kilenc évszázad), ami nagy részben ismeretlen a történészek számára. Izrael azonban megtartott ebből az időszakból emlékeket eseményekről és kiváló személyiségekről, ezek az emlékek szóbeli hagyomány útján őrződtek meg, elbeszélésekben, amelyeket egyik generáció adott át a másiknak. Az ilyen elbeszélések igen sok felvilágosítást nyújthatnak a történésznek. Összevetve ezeket a hagyományokat avval, amit a Közel-Kelet történelméről tudni lehet és az acheológia által feltárt dokumentumokkal el lehet jutni ennek a döntő időszaknak bizonyos ismeretére.

Az Izraeliták őseit a félnomád semiták között kell keresni, akik juhtenyésztéssel foglalkoztak, akiket a második évezred folyamán is lehet vonulni látni a Termékeny félhold félsivatagos szélén. Ezek a népek lassanként megtelepszenek, néha még sikerül nekik elfoglalni olyan területet, ahol más népek már megtelepedtek.

A félnomádok között két csoport ismertebb: az amoriták, akik Mezopotámiában, Szíriában és Palesztinában állapodtak meg Kr.e. 2000 körül és az arameusok, akik Szíriában a XIII. század körül telepedtek meg. Az egyiptomi és mezopotámiai dokumentumok sok más csoportot is említenek, akik folyamatosan beszivárogtak Mezopotámiába, Palesztinába és Egyiptomba.

Ebben a kevéssé ismert időszakban a bibliai hagyomány néhány hatalmas alakot emel ki: Ábrahámot, Izsákot, Jákob-Izrelt és az izraelita törzsek őseit. Nehéz pontosítani a hagyományok által ezekre a pátriárkákra vonatkozó információkat; a történelem és az acheológia adataival összevetve ezeket fel lehet tételezni, hogy a pátriárkák Palesztinában a i.e. XIX. vagy XVIII. században telepedtek le - más vélemények szerint a XVIII. és XVI. században - és hogy Mezopotámiából jöttek (Ábrahám Ourból jött Sumérből, Jákob Harránból Közép-Eufráteszről). Más biblikusok kevésbé ragaszkodnak ahhoz, hogy elhelyezzék őket az akkori történelemben, inkább kívánják megmutatni, milyen mértékben volt Isten népének szellemi atyjai: az egy igaz Isten imádói és bizalmasai, Tőle értékes ígéreteket kaptak utódaik számára (Ter 15; 17).

Utódaik egy része Egyiptomban telepszik le, más semita csoportokkal együtt. Lehetetlen időpontot megállapítani erre a betelepülésre, ami lassan mehetett végbe, négy vagy öt századon át. Mégis van két időszak, ami ezt a betelepülést megkönnyíthette:

- Hikszoszok uralkodása, akik Palesztinából jöttek, körülbelül 1700-tól 1550-ig uralkodtak Egyiptomban;

- az egyiptomi hatalom meggyengülése, ami Echnaton fáraó uralkodásának idejére esik (1364-1347).

b) A nép keletkezése összetett folyamat volt, ami valószínűleg 1250 körül kezdődött, II. Ramszesz fáraó alatt. Egyiptomba települt semita csoportoknak, akiket keserves kényszermunkákra fogtak, sikerült elmenekülni Mózes vezetése alatt. Ő a Sinai hegy köré csoportosítja őket, majd Kádes oázisainál, megtanítja őket szolgálni az Urat, akinek köszönhetik szabadulásukat és megkezdi szervezésüket.


A Biblia nagy teret szentel ezeknek az alapvető történéseknek, amit Izrael létrejötteként mutat be, történetének kiinduló pontjaként. Három eseményt domborít ki különlegesen: az Egyiptomból való elindulást, egy sorozat csapás után, amelyek mind az Úr beavatkozásának jelei (Kiv 7-12), a tengeri részletet (Kiv 14-15) és Izrael és Istenének találkozása a Sinai hegyen vagy a Hóreben (Kiv 19-24).

Az Egyiptomból menekült törzsek ezután behatolnak Palesztinába, egyesek dél felől, mások kelet felől. Általában elszórt mozdulatokról van szó, békés beszivárgásokról a kevéssé lakott területekre. De több helyütt az újonnan érkezetteknek harcba kell szállniok a kánaáni lakósokkal, akik igyekeznek őket megállítani. Az izraeli győzelmeket az Úr újabb védelmének jeleiként értelmezik, aki népének adományozza a "szép országot", amelyet őseinek megígért. A törzsek vezérei közül, akik a háborúkban kitüntették magukat, a Biblia főként Józsue nevét jegyezte fel, Efraim törzsének fejéét. Úgy tűnik, lényeges szerepe volt az Egyiptomból érkezett és a Transzjordániában és Galileában már letelepedett törzsek újra csoportosításában. Izrael ettől kezdve megállapodott nép, még akkor is, ha politikai felépítése még igen kevéssé stabil.

A törzsek "szövetsége" lassanként kialakul a XII. és XI. század folyamán, mivel különböző fenyegetettségekkel kell szembenézniök: nomád fosztogatókkal, a Tanszjordániai birodalmakkal, a kánaáni városokkal. A fő veszedelem a filiszteusoktól fenyegetett, akik a XII. század kezdetén szálltak partra a palesztin partokon, ők mutatkoztak Izrael legkomolyabb ellenfeleinek Palesztina birtoklásáért. Hosszabb ideig megelégedtek a törzsek védekezést szolgáló, korlátozott idejű és ideiglenes szövetségekkel, ihletett vezérek vezetése alatt, akiknek a "Bírák" címet adták. De a filiszteusok támadása fenyegetőbbé vált, a törzsek tehát elhatározták, hogy megerősítik összetartásukat, élükre királyt választva, a szomszéd népek példáját követve.

c) A monarchia. Saul királyságának bukása után a juda törzséből való Dávidot fogadta el minden törzs királyként, kevéssel az 1000. év előtt (2Sám 5). Visszaszorítja a filiszteusokat a partig és egy sor támadó háborút kezdeményez az arameusokkal, uralma alá hajtja az összes szomszédos államot, egészen Szíria északi részéig. Egyidejűleg megkezdi államának megszervezését. Jeruzsálemet teszi meg fővárosává és oda szállíttatja a frigyszekrényt, a törzsek közös kultuszának központját.

Fiára, Salamonra marad a királyság megszervezésének befejezése, adminisztratív gépezetet alkotva, valamint jól felszerelt rendes katonaságot. Kifejleszti az átmenő kereskedelmet, ami az országnak gyors meggazdagodást szerez és irigylésre méltó helyzetet teremt a fiatal királyságnak a népek között. Szaporodnak az építkezések Jeruzsálemben és az egész királyságban. Működésének csúcspontja a Templom megépítése Jeruzsálemben (1Kir 6-8), ahol Izrael jelét látja az Úr állandó jelenlétének népe közepette, a törzsek összetartozásának központja, bizonyítéka annak, hogy Isten népe mostantól megállapodott és megtelepedett saját földjén. Salamon uralkodásának végét azonban súlyos sorscsapások zárták le (1Kir 11).

Salamon fia, Roboam nem volt alkalmas ezt az Államot vezetni, amelyik csak felületileg volt egységes. A kemény zsarnokság ellen lázadva a központi és északi törzsek 933-ban elszakadnak és önálló állammá alakulnak, Izrael királyságává, egyedül Juda törzse és Benjamin törzsének egy része maradnak hűek Dávid utódainak Juda királyságában. Két századon át Izrael népe két, többé-kevésbé vetélkedő állammá marad elválva.

Gazdagabb és sűrűbben lakott vidékekből állóan az északi királyság fényes korszakokat él meg, különösen Omri alatt (886-875), aki Szamariát alapította, Akhab alatt, Jeroboám II. alatt. De az állandó jellegű dinasztikus bizonytalanság által gyengítve nincsen módjában szembeszegülni az asszír terjeszkedésnek. Tiglath-Pileser támadása 738-ban elsepri, az utolsó ellenállás is megtörik 722-721-ben Szamaria elfoglalásával. A népesség egy részét elhurcolják és a királyság területe asszír provinciává válik.

A déli királyság szegény, ellenséges szomszédok veszik körül, így nem tudott lényeges szerepet betölteni és úgy tűnik, hogy az egyiptomi politika erős befolyása alá került. Mégis sikerül megtartani helyét a népek között olyan királyok alatt, mint Asa, Josafat, Ezekiás, akik összegyűjtötték az északi királyság maradékait, Josias az, akinek Juda utolsó függetlenségi megmozdulását köszönheti. De, egy évszázadnál valamivel több haladék után, a kis királyság szintén összeomlik: a babiloniak Nabukonodozor alatt lerombolják Jeruzsálemet és lakósságának egy részét elhurcolják (587).

Szétszóródva Mezopotámiában vagy Egyiptomba menekülve az Izraeliták gyakran asszimilálódtak azokhoz a népekhez, akiknél megérkeztek. De bizonyos judeai eredetű csoportoknak sikerült megtartani összetartozásukat és fenntartották vallásos életüket: a szervezet, amit közösségeiknek nyújtottak a zsinagógák eredete. Ezeknek a csoportoknak számára a számkivetettség alkalmat adott mélyen elgondolkodni népüknek életén és elkészíteni Izrael történetének mérlegét; a Biblia több könyve ennek a meditációnak gyümölcse.

De a próféták már elkezdték az események értékelését, apránként, ahogyan azok lezajlottak. Megtanították Izraelnek, hogy Isten működését lássák mindezekben az eseményekben, a legdicsőségesebbekben ugyanúgy, mint a legtragikusabbakban. A katasztrófákban, amik a VIII. századtól kezdve a két királyságra zúdultak, a nép Isten ellen elkövetett hűtlenségének büntetését látták: az idegen istenek kultuszáét és a szociális igazságtalanságokét. De egyidejűleg eléjük tárták a hűtlen nép visszajutását a kegyelembe és a remény perspektívájának képeit festették meg számukra.

d) A zsidó közösség. Valóban, nem egészen ötven évvel Juda királyságának összeomlása után a helyzet megfordul: a babiloni birodalom megdől a perzsák csapásai alatt. Cirusz által kiadott rendelkezés 538-ban engedélyezi a Templom újjáépítését Jeruzsálemben, e körül újra csoportosulnak a száműzetésből visszajött zsidók. Ez csupán kis közösség, amelyik lassan növekszik, számtalan nehézség között. Végleges szervezetét nyeri el Nehemiás és Ezdrás által az i.e. V. században. Politikai téren nem volt befolyása, de vallási téren igen jelentős nyomokat hagyott. Ténylegesen ennek az időszaknak folyamán nyerte el az Ószövetség könyveinek többsége végleges megfogalmazását.

333-ban Nagy Sándor véget vet a perzsa uralomnak és politikai téren biztosítja a hellenizmus győzelmét. A macedóniai birodalomba beékelve Izrael gyakran vív harcokat Nagy Sándor utódaival. Másfél századon át a zsidó közösség általában békében él a görög világgal De 167-ben kitör az ellentét: IV. Antiochusz le akarja törni Jeruzsálem különleges helyzetét és tilalom alá helyezi a zsidó szokásokat Palesztinában. A Makkabeus fivérek fegyveres felkelést robbantanak ki, ami győzelemmel végződik. Makkabeus Simon, akit főpapnak nyilvánítanak, elnyeri a függetlenséget Judea számára (141). Közel egy évszázadig utódai, a Hasmoneusok, akik felvették a királyi címet, fenntartották ezt a helyzetet, aminek a rómaiak vetettek véget 63-ban, amikor Pompejusz elfoglalja Jeruzsálemet és Judeát római tartománnyá teszi. (lásd Bevezetés az Újszövetséghez).

Ennek az időszaknak során a zsidó közösség folyamatosan elválik a szamaritánusoktól, akik Sichem szentélye körül a központi törzsektől átvesznek bizonyos hagyományokat, amelyek ellentétesek a jeruzsálemiekkel.

Az asszír inváziók a VIII. században, a babiloniak a VI. században nagyszámú izraelitát szétszórtak Mezopotámiában, Egyiptomban és más országokban. Sokan nem tértek vissza Judeába 538 után. A világ egyesítése a görög uralom alatt elősegítette a kivándorlást az egész Közel-Keleten keresztül és a Földközi-tenger medencéjébe, különösen Egyiptomba. A második századtól Alexandriában több zsidó volt, mint Judeában. Ugyanekkor kifejlődött egy erős propagandisztikus erőfeszítés, ami a zsidóság számára sok megtérőt eredményez, akiket "prozeliták"-nak neveztek. Mindazok a zsidók, akik idegenben éltek diaszpórát képeztek (szétszóródás), ez sokkal népesebb volt, mint Palesztina népessége, ahol a lakósok fele egyébként nem zsidó. Zsinagógáik köré csoportosulva, erősen kötődve - a távolság ellenére - Jeruzsálemhez és a Templomához, ezek a zsidók egyidejűleg részt vesznek azoknak a népeknek életében, ahol lakhelyük van. Hozzájárultak evvel ahhoz, hogy a zsidóságnak új arculatot adjanak és előkészítették arra, hogy legyőzzék a nagy megpróbáltatást, amit Kr.u. 70-ben a Rómaiak elleni háború jelentett, ami a Templom lerombolásával végződött és egy utolsó megrázkódtatás után Bar Kochbaval (135-ben) a zsidó nép elnyomásával.

2. Az Izraelt körülvevő népek

A századok során a Termékeny félhold számos nép bevándorlásának helye volt, amelyeknek származása, kultúrája és vallása különböző volt. Izrael többé-kevésbé szoros kapcsolatban volt közülük többel.

a) Közvetlen szomszédok. Ezek kicsiny államok voltak, akiknek lakói nagyjából azonos származásúak voltak az izraelitákkal

Dél-keleten az edomiták foglalták el a Seir hegységet, az Araba völgyét és Petra tartományát. Északabbra Moáb királyság volt található (keletre a Holt-tengertől), majd Amman királyságát (vö. a jelenlegi Amman). Az északi határon Izraellel szomszédosak voltak az arámi királyságok (Damas, Hamat). Bár a konfliktusok ezekkel az országokkal állandó volt, Izrael úgy tekintette, hogy ezek a népek rokonságban állnak ővelük, amit geneológiailag fejeztek ki: Ammon és Moab Ábrahám unokaöccsei, Edom (Ezsau) Jákob testvére, az arameus Lábán Jákob nagybátyja és apósa.

Észak-nyugaton a föniciaiak éltek, tengerészek és kereskedők, akik az egész ókor folyamán szelték a tengereket, kereskedelmi ügynökségeket és kolóniákat alapítva a Földközi tenger kerületén. Ennek a kis királyságnak fővárosai sorban Biblosz, Szidon és Tirrusz voltak, az utolsó maradványa a kánaáni államoknak, amelyeket az izraeliták és filiszteusok legyőztek. Igren vegyes népességű tartomány ez, Kánaánnak azonban volt bizonyos kulturális és vallási egységessége, szemben ennek a tartománynak politikai szétdaraboltságával. Egy egységes nyelvet beszéltek, a kánaánit, aminek ősi alakját sejteni lehet a babiloni Tell-el-Amrana agyagtábláin talált néhány szövegnek köszönhetően. Kánaán civilizációját és vallását nem lehet megismerni a szövegek közvetlen tanúságtétele alapján. De feltételezik, hogy lényegében hasonlított ahhoz, amit az észak-Szíriában fekvő Ras-Samraból származó dokumentumok felidéztek, amiket Kr.e. XIV. században szerkesztettek, ugaritinek nevezett nyelven.

Dél-nyugaton végül a filiszteusok laktak, akik körülbelül Izrael törzseinek letelepedésének idején szálltak partra. Vallásuk és szokásaik gyökeresen különböztek a Termékeny félhold népeiétől, közelebb álltak a krétai és görög szellemiséghez. Izrael számára kimondottan idegenek voltak.

b) Nagyhatalmak. Ugyanúgy, mint a kis államokkal, Izraelnek dolga volt a nagy hatalmakkal, akik körben uralkodtak a Közel-Keleten. Ritka időszakokban ezeknek a hatalmasságoknak gyengesége lehetőséget nyújtott Palesztinának saját maga felett rendelkezni; Dávid kihasznált egy ilyen lehetőséget királysága megalapítására. De a legtöbb időszakban Palesztina és Szíria nagy szomszédainak nyomásának volt alávetve.

Elsőször is Egyiptom. 3000-ben Kr.e. már nagy állam volt, igen fejlett civilizációval. A Nílus hosszában elhúzódva Afrika felé fordult (Núbia által), de még inkább Európa és Ázsia felé. A fáraók minden időben igyekeztek uralmuk alá hajtani Palesztinát, és az hosszú századokon keresztül egyiptomi tartomány vagy protektorátus volt: Judeának majdnem az minden királya szövetségese vagy csatlósa volt Egyiptomnak. Ez megmagyarázza az elhúzódó kulturális befolyást, ami a Bibliában nagymennyiségű nyomot hagyott (főként a bölcsesség könyveiben).

Azután Mezopotámia. Az mindig összetett világ volt: minden faj egymás mellett élt, a birodalmak egymást követték, egymással harcolva. Az első birodalom, amely Palesztinában uralmon volt az asszír királyság volt, amely terjeszkedni kezdett nyugat felé a IX. században. Elsöpörte az izraeli királyságot 735 és 721-ben, míg viszont Juda királysága önállóságra jutott. Az asszír hatalmat 608-ban legyőzték és helyet adott egy babiloni királyságnak, amelyet a kaldeusok kormányoztak (keleti arameusok). Nabukonodozor kiterjesztette uralmát majdnem az egész ősi asszír birodalomra és végérvényesen elnyomta Juda királyságát. 539-ben Círus perzsa király vetett véget ennek a birodalomnak, amelynek provinciáit bekebelezte egy sokkal nagyobb birodalomba, amely több mint két évszázadon át fennállt. A perzsa uralom türelmes volt az általa uralt etnikumok kultúrája és vallása irányában. Ebben a környezetben a zsidó közösség újra alakulhatott és felvirágozhatott.

De jóval mielőtt Palesztina szembekerült Mezopotámia politikai hatalmával már folyamatos kapcsolatban állt a civilizáció e gócpontjával. Már legalább 3000-től Kr.e. Alsó-Mezopotámia éreztette hatását a Termékeny félhold teljes hosszában. Az egymást követő sumér (Our, Lagash), akkád (Akkád), amorita (Babilon, Mari), hurriták (Nouzi), asszírok (Ninive), kaldeusok, perzsák és más uralom alatt Mezopotámiának állandó, elég homogén kisugárzása volt. A perzsa birodalom megalakulásakor ehhez a befolyáshoz járult még az Irán-i indo-európai népek hozadéka.

Végül következik a görög világ. a 2. évezredtől Kánaánban a égei civilizáció hatása érvényesült, ez még fokozódott a perzsa uralom időszakában. Különösen erős lett Kr.e. IV. században: néhány év alatt Macedóniai Sándor létrehozott egy államot, amely az Adriától a Indusig húzódott. Halálakor, 323-ban, a birodalmat tábornokai osztották el egymás között. Hosszú konfliktusok után beállt az egyensúly négy királyság között. Palesztina először a Ptoloméusok államához tartozott, akik Egyiptom felett uralkodtak (alexandria), majd a Seleukidák (Antióchia), ami Szíriát ás Mezopotámiát foglalta magába. Noha azonos civilizációjuk volt, amit hellenisztikusnak nevezünk, ez a két állam állandó ellentétben állt és Palesztina többször cserélt gazdát. De nem csupán azért találkozott Izrael kultúrájukkal, mert a görögök elfoglalták ezt a területet: egy nagyszámú hellenizálódott népesség telepedett le Palesztinában a III. század során. Azonban ez időben a zsidóság már régen kialakította személyiségét és a görög befolyás csak igen felületileg érinthette. A hellenisztikus befolyás sokkal nagyobb mértékű volt a diaszpórában élő zsidókra, noha ezeknél is az alapvető hivatkozásokkal mindig Izrael kultúrájára és vallására tértek vissza.

C) Az Ószövetség kánonja

Az Ószövetség nem egésze a héber néptől származó irodalomnak. Ez egy válogatás eredménye, azoknak a könyveknek gyűjteménye, amelyeknek tekintélye van, ezért kánoniaknak nevezték azokat. A "kánon" szó "szabályt" jelent.

Az Ószövetség kánonjának kialakítására vonatkozóan utalunk az olvasó számára a Bevezetés a Biblia utólagosan kánoninak nyilvánított könyveihez.

D) Az Ószövetség szövege és annak átadása

I. Az Ószövetség nyelve

Az Ószövetség könyveit főként héber nyelven írták. Ez a sémi nyelv - rokon az arabbal és a babilonival - eléggé különbözik az európai nyelvektől. Hogy megérthessünk egyes ismertető jegyeket, talán hasznos néhány jellegzetességet megismerni, amelyek azonosan az arámi nyelvnél, ami néhány Ószövetségben található szöveg nyelve.

- A legtöbb szót (igék és nevek például) "gyökereken" alakítják ki, amik csak mássalhangzókat tartalmaznak (rendszerint hármat). A magánhangzók és egy bizonyos számú előképző és képző a nyelvtani funkció kifejezésére szolgál: a nevek nemének és számának, az igék módjainak kifejezésére, stb. Így egy B R K gyökér az áldás fogalmát jelöli; ez a következő alakokat veheti fel: barék = áldani, bérak = ő megáldotta, bérekou = ők megáldották, yebarék = ő meg fogja áldani, barouk = áldott, berouka = áldott (nőnem), beraka = áldás.

Mivel a mondat szerkezete az, ami a szavaknak megadja értelmüket, általában könnyű olvasás közben meglátni, hogy mely magánhangzónak kell szerepelnie minden egyes szóban: meg lehet tehát elégedni avval, hogy csak a mássalhangzókat írjuk le. A héber nyelv meg tudott elégedni evvel a rövidített írásmóddal, amíg élő nyelv volt. Azokban az időkben, amikor megszűnt a nép által beszélt nyelv lenni, különböző rendszereket alkottak, hogy a magánhangzókat is leírják.

Az igékben a héber nyelv főként cselekvés jellegét fejezi ki: a múlt, a jelen, a jövő időbeni fogalmai, amiben a cselekvés lejátszódik, elmosódnak a cselekvés befejezettként vagy be nem fejezettként való leírása előtt. A befejezett gyakran megfelel a múltnak (összetett múlt vagy régmúlt), de számíthat jövőnek is, ha a cselekvést teljességében tekintjük, mint egy befejezett tényt. A be nem fejezett főként a jövő számára érvényes, de a jelen számára is és a múltra is, ha a cselekvés folytatódik, vagy ismétlődik (imperfektum). Valóban egyedül a szövegösszefüggés teszi lehetővé, hogy megtudjuk, vajon a cselekvés a múltban, vagy a jövőben zajlik-e, de ennek a szövegösszefüggésnek értelme sem mindig nyilvánvaló, ez magyarázza meg a különböző Biblia-fordítások számtalan eltérését.

- Mint minden nyelv, a héberben is található bizonyos számú sajátos, jellemző fordulat: Isten szent Templomáról szólva a héber azt mondja "szentségének Temploma"; ha le akar valakit írni, aki elindult, a héber azt mondja "felkelt és ment" Isten előtt megjelenni helyett a héber azt mondja "Isten arca elé járulni".

Így az első görög Biblia-fordítások egy jó sor ilyen jellegű kifejezést hoztak magukkal, valamint más hebraizmusokat. Ennek következtében különleges nyelvet alkottak: a bibliai gürügöt, amit a görög Ószövetségben és az Újszövetségben használtak. Szerkezete körülbelül azonos avval a görög nyelvvel, amelyet az egész földközi-tengeri medencében beszéltek Kr.e. II. században és korunk I. századában; de sok szó speciális jelentést vett fel és ez a nyelv olyan fordulatokat használ, amelyek a héber vagy arámi nyelv sajátosságai.

II. A szöveg átadása

1. Az őskánoni könyvek

a) A massorahi szöveg

Azok a könyvek, amelyeket a zsidó nép Kr.u. az I. század végén szent könyvekként elfogadott (őskánoni könyvek) számunkra eredeti nyelvükben maradtak fenn (arámi nyelven Dániel könyvének nagy része és Ezdrás néhány része, a többi héber nyelven). Massorahi szövegnek hívják a hivatalos szövegformát, amely véglegesen rögzített a zsidóság körében Kr.u. X. században, ebbek az időszakban virágzottak Tibériásban, a Ben Asherek családjában a leghíresebb maszoréták (= a szövegbeli hagyomány továbbítói és rögzitői). A legrégebbi "massorahi" kéziratot, ami birtkonkban van Kr.u. 820-850 körül másolták és csak Mózes öt könyvét tartalmazza; a legrégebbi teljes kéziratot, az Aleppói-kodexet, Kr.u. X. század első éveiben másolták. A mi jelenlegi héber Bibliáink egy Velencében, 1524-ben, Jacob Ben Hayyim által készített kiadás reprodukciói.

Az a tény, hogy a héber írás pontos formában csak a mássalhangzókat jelöli gyakran kétértelművé tette a bibliai szövegeket. A VII. században egy pontos módszert találtak a magánhangzók leírására és a mondatok és mondatrészek pontos interpunkciójának jelölésére, egy összetett, pontokból és vonásokból álló összetett rendszer segítségével, amely a mássalhangzóból álló szöveget kísérte. Így rögződött írásban egy élő olvasási és bibliamagyarázati hagyomány, amely a zsidóság körében kifejlődött időszakunk első évezrede során és aminek targumai (a héber nyelvű Biblia arámi fordításai) hűséges tanúi. Bizonyos görög fordítások maradványai, a rabbinátus hatására elkészítve az első két század során (mint Teodotioné, Aquiláé és Szimmakuszé) lehetőséget nyújtanak még távolabb hatolni a szentíráskutatás hagyományának történetébe.

b) A proto-maszoretikus szöveg és a nem masszoretikus szöveg-formák

A mássalhangzóból álló szöveg, amely alapul szolgált a maszorétáknak (proto-maszoretikus szöveg) már helyettesítette a zsidóságnál az összes rivális szövegformákat a Kr.u. I. század vége felé. l947-től kezdve felfedeztek a Holt-tenger partján, a Khirbet Qumran (1) romjait körülvevő barlangokban néhány majdnem teljes bibliai könyv-tekercset és ezerszámra töredékeket, amelyeket korunk I. századában hagytak ott. Ennek alapján meg lehet állapítani, hogy abban az időben, amikor Jézus Palesztinában járt a könyvek nagy részének szöveg-formája gyakran különbözött a proto-maszoterikus szövegtől. Ismertek már, a Qumrani és a Juda sivatagi kéziratok felfedezése előtt bizonyos nem maszoterikus ószövetségi szöveg-formákat, például azt, amelyet a Pentateuchus számára őrzött meg a szamaritánusok közössége, vagy az, amelyik alapul szolgált a Septuaginta régi görög fordításának. A két utóbbi szöveg-forma, bár a Juda sivatagi leleteknél újabb kéziratokban maradtak fenn, mégis visszanyúlnak Kr.e. három utolsó századra.

Lábjegyzet (1) Amint az első kéziratokat felfedezték, elnevezték azokat "Holt-tengeri kéziratok"-nak, ennél az elnevezésnél megfelelőbb a "Qumrani kéziratok" elnevezés, vagy az eseményeket követve "Juda sivatagi kéziratok" név, mivel más leleteket is találtak, több barlangban, még a qumrani területen túl is.

Mindezek a pre-mazoretikus szövegek időnként sokkal világosabb és érthetőbb szöveget adnak, mint a fenti. Ez arra vezette a szövegmagyarázókat, főként 1850 és 1950 között, hogy ezekre hivatkozzanak a mazoterikus szöveg "kijavításánál", amelyet gyakran hibásnak tekintettek.

c) Elváltoztatások a szövegben

Biztos, hogy egy sor elváltoztatás különbözteti meg a proto-mazoterikus szöveget az eredetitől.

- Például, a másoló szeme egyik hasonló szóról átugorhat a másikra, amely néhány sorral lejjebb helyezkedik el, kihagyva mindazt, ami azokat elválasztotta.

- Ugyanígy néhány betűt, főként ha azokat rosszul írták le, elég gyakran rosszul olvasták ki és más betűkkel tévesztették össze.

- Vagy pedig egy leíró beiktatott az általa másolt szövegbe egy lapszéli jegyzetet, amely variánst vagy magyarázó jegyzetet tartalmazott - időnként meg nem felelő helyre.

- Más jámbor leírók teológiai helyreigazításokkal egy s más kifejezést, amely nekik a tan szempontjából veszélyes értelmezésűnek, tűnt javítani gondoltak.

Ezeknek az elváltoztatásoknak egy részét fel lehet fedezni és kijavítani a nem maszoterikus szövegek alapján, ha ezeket elkerülték ezek a változtatások.

d) Szövegkritika

A szövegnek melyik formáját válasszuk? Másként kifejezve, hogyan nyerhetünk egy héber szöveget, amelyik amennyire csak lehet azonos az eredetivel? Egyes szövegkritikusok nem haboztak "kijavítani" a maszoterikus szöveget, valahányszor az nekik nem tetszett, akár irodalmi, vagy pedig teológiai okból. Ellentétben velük, mások a maszoterikus szöveghez tartották magukat, de ha nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt, igyekeztek találni egyik vagy másik ősi verzióban olyan változatot, ami számukra megfelelőbbnek tűnt. Ezek a módszerek nem tudományosak és főként az első esetben, veszedelmesen szubjektívak.

Jelenleg a targumi szövegmagyarázat vagy a Közel-Kelet ősi irodalmának jobb ismerete lehetővé teszi bizonyos, mai napig homályban maradt rész magyarázatát.
De az igazán tudományos megoldás az volna a Biblia számára, amit az ókor minden munkájának kiadásakor elvégeznek: az összes variáns igen aprólékos tanulmányozása, megállapítani egy "genealógiai sor"-t azokból a tantételekből, amik rendelkezésre állnak: maszerotikus szövegek, a többféle Qumrani szövegek, a szamaritánus Pentateuchus, a Septuaginta görög verziói (három egymást követő felülvizsgálattal), az Aquila, a Szimmak, a Teodotius féle Quinta, arámi és targum verziók, szíriai verziók Peshitto, Philoxéienne, Syrio-hexaplaire, Hareléenne, ősi latin verziók és a Jeromos féle Vulgáta, a kopt, örmény verziók, stb; így, minden feltevés nélkül meg lehetne állapítani az őstípust, ami alapját képezi az összes tantételnek. Ez az őstípus körülbelül a Kr.e. IV. századra tehető. Egyes különleges esetekben (a Krónikák egyes szakaszainál) azt lehet megállapítani, hogy az így nyert őstípus maga az eredeti. Majdnem mindig elválasztja ezt az őstípust az eredetitől egy többé-kevésbé hosszú időszak, akkor kénytelenek vagyunk, hogy az őstípustól eljussunk az eredetihez, visszanyúlni bizonyos feltevésekhez, de óvatosan alkalmazva jól megalapozott kritikai elveket. Sajnos a Qumrani szövegeket még nem adták ki mind és ez a kritikai munka olyan mértékű hozzáértést és kutatómunkát igényel, hogy nem valósulhat meg több évtizeden belül. Ezért, hogy elkerülhetőek lehessenek a tetszés szerinti hamis javítások, a TOB. felelősei elhatározták, hogy legszorosabban követik a maszoterikus szöveget, megvilágítva azt a középkor nagy zsidó szövegmagyarázóinak munkáival: Rashi, Ibn-Ezra, Qimihi, stb.

2. Az utólagosan kánoninak nyilvánított könyvek

Hűségesen e tekintetben Origineszhez, inkább mint Jeromoshoz, ez a fordítás nem akarta a rabbinikus hagyományhoz való ragaszkodást odáig vinni, hogy elhagyja az utólagosan kánoninak nyilvánított könyveket, amelyeket az egyházak a görög nyelvű zsidóktól örököltek alapításuktól kezdve. Tény, hogy a héber nyelvű zsidóság nem tartotta meg ezeket szent könyveik hivatalos lajstromában és a zsidóság ennek következtében megszűnt biztosítani szövegbeli hagyományukat korunk I. százada során, ezért ezek a könyvek számunkra kevésbé egységes szöveg-hagyományokat nyújtanak, mivel gyakran elvesztették zsidó gyökereiket, amiből többségük származott. Mindegyik könyv bevezetője igazolja e fordítás munkatársainak szöveg-megválasztását.

E) Az Ószövetség jelentése


1. A zsidók számára

A Biblia olvasására (= "Írott törvény") a zsidóság saját értelmezési törvényét dolgozta ki a klasszikus rabbini időszak folyamán, Kr.e. II. századtól jelen korunk VIII. századáig. Először a "Szóbeli törvény" vagy az "ősök hagyománya", (mivel az mestertől tanítványra adódott át, írás közvetítése nélkül), ezt a hagyományt kodifikálták és írásba tették át a Mishna-ban (aminek kommentárja alkotta a Talmud-ot) és midrási könyvek különböző gyűjteményeiben. Ez elsősorban két síkon fejlődött ki: a szabad és homiletikai értelmezési síkon, célja éleszteni a vallásos elmélkedést (Aggada) és a mindennapi magatartás szabályainak meghatározása (Halaka). Az "Írott törvény" és a "Szóbeli törvény", a hivatkozási szöveg és soha meg nem szakított értelmezés alkotta a zsidóság élő vallási hagyományát.

Engedjük át a szót két korabeli zsidó írónak:

"Ha létezik a földön valami, ami megérdemli az isteni jelzőt, az a Biblia. Számtalan könyv van, ami Istenről szól, de a Biblia az Isten könyve. Mikor felfedi számunkra Isten szeretetét az ember iránt, megnyitja szemeinket, hogy láthassuk, hogy aminek értelme van az emberiség számára, az ugyanakkor Isten számára szent. Megmutatja, hogyan lehet megszentelni az egyes ember életét, de főként egy egész népét. Mindenkor ígéretet ad a becsületes embereknek, akik erőtlenek, míg azok akik elhagyják, kiteszik magukat a bukásnak" (A. Heschel, Dieu en quete de l'homme, Paris, Seuil, 1968. p. 263).

"A zsidó teológia, amikor összekapcsolja a teremtett világ összességét a zsidóság különállóságával, megerősíti azt, amit az egész Biblia tanít, tudniillik hogy Isten megnyilvánul az embereknek és hogy Izrael az emberiség központjában van, Isten lelki képére alkotva: "Választott népem lesztek minden nép között, főpapok királysága, szent nemzet" (Kiv 19,5-6); "Szentek lesztek, mivel én Szent vagyok, én Uratok Istenetek" (Lev 19,2)."

Ebből megérthetjük, hogy a zsidóság a Bibliának a legfőbb helyet ítéli oda a zsinagógai tanításban, mivel egyébként a "Szövetség Könyve", ami Istent népével egyesíti (Kiv 24,7), a charta, amely Ábrahámban egész Izraelt megbízta hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (Ter 12,3), így "Az Úr lesz a király az egész földön. Azon a napon az Úr lesz az egyetlen, és az ő neve lesz az egyetlen" (Zak 14,9)." (A Zaoui, Catholiques, juifs, orthodoxes, protestants lisent la Bible, Introductions a la Bible, tome I, Paris, Cerf, 1970, p.76).

2. A keresztények számára

Az Ószövetség nem ősi, csak az Új-hoz viszonyítva, vagyis az új szövetséghez, amit Jézus Krisztus teremtett meg. De nem kell eltúlozni a különbséget a kettő között, mintha a régi szövetség és az irodalom, ami tanúskodik róla ezáltal érvénytelenné vált volna. Ez a szemlélet, amit a II. században Marcion képviselt, koronként visszatér a teológia történetében. De ez végzetes csapást jelent magára az Újszövetségre.

a) Az Ószövetség Jézus és az ősegyház egyetlen Bibliája volt. Mint a zsidóság tanító könyve, bizonyos mértékben formálta Jézus lelkét. Ő viszont elsajátította értékeit, hogy beiktassa azokat Evangéliumába: nem azért jött, hogy "eltörölje" a Törvényt és a prófétákat, hanem, hogy "beteljesítse" azt. Beteljesíteni azt annyit jelent, mint először elvezetni azokat egy tökéletesedési pontra, ahol a szövegek ősi értelme felülmúlja önmagát, hogy teljességében közvetíthesse Isten Országának misztériumát. Beteljesíteni azokat annyit is jelent, mint az emberi ismeretek körébe juttatni azoknak az ígéreteknek tényleges tartalmát, melyek Izrael reménységének sarokkövei voltak. Abban állt, hogy kinyilvánítsa végleges értelmét egy történelemnek, mely egy szellemi tanításhoz kötött, megmutatva annak összefüggését az üdvösség misztériumával, amit Jézus keresztje és feltámadása teljesített be. Végül abban állt, hogy az imának, mely abban kifejeződött olyan tartalmi gazdagságot adjon, amelyek felülmúlja az ideiglenes kereteket. Mindezekben a vonatkozásokban Jézus személyében teljesítette be az Írásokat, amelyekre már Izrael hite felépült.

b) Ezért találta abban meg az apostoli Egyház a szükséges kiindulási pontot Jézus Krisztus meghirdetésére. Húsvét fényében nem csupán visszaidézte emlékezetében Jézus tetteit és cselekedeteit, hogy azoknak mély értelmét megérthesse. Hanem újra olvasta az ősi szövegeket, amelyek felidézték számára az előkészület idejét, ellentmondásos viszontságaival, ideiglenes intézményeivel, sikereivel és kudarcaival, bűnöseivel és szentjeivel. Jézus személye, közvetítő szerepe, Egyházának új felépítése nem jelentett-e jelentőségteljes kezdetet, burkolt előjelet, megfejthető előképeket? Ezért van az, hogy az Újszövetség könyvei - anélkül hogy szem elől tévesztenék az Ószövetség pozitív tanításaiba foglalt elveket - rendszeresen újra értelmezték azt, hogy felfedezhessék az Evangélium benne rejtőző jelenlétét. Így válhatott az Ószövetség a keresztények Bibliájává, anélkül hogy vesztett volna saját tartalmából, hanem elnyerhette a "beteljesült" Írás rangját.

c) Ez tehát az a perspektíva, amelyben az első keresztény teológia kialakult, hogy meghatározza az Evangélium tartalmát és megmagyarázza, kicsoda Jézus, a zsidó Messiás és Isten Fia. Azáltal, hogy szemünk elé állítja Ádámot és Mózest, Dávidot és a szenvedő Szolgát, az Emmanuelt és az Ember Fiát, aki a felhőkön jön el, kialakította a keresztény hit alapvető nyelvezetét. Természetesen, az Újszövetség nyelve igen észlelhető különbözőséget mutat fel. Azonban, bár nem mellőzi a kulturális világ forrásait, amelyben írói éltek, mindig át van szőve az Írás szavaival és mondataival, ezáltal válik gazdaggá. Isten és a népe közötti viszony, kegyelmének és hűségének megnyilvánulása így teljes méretűvé vált: mindez őseink számára "képekben" jelent meg és Isten azt akarta, hogy ez írásba legyen rögzítve "Mindez előkép a számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk" (1Kor 10,11).

Az Újszövetség tehát megvetette alapjait az Ószövetség keresztény módon való olvasásának. A Lélek felfedezése, a betű kérges rétege alól. Felidézése az Írás meghatározó értelmének, gyakran tökéletlen rejtő-rétegek alól. Az ilyen munka nem történhetett meg a kereszténység történetének évszázadai során anélkül, hogy a legösszetettebb problémák ne merültek volna fel, amelyeket minden kor más és más módon fogalmazott meg. Mi is örökösei vagyunk ennek az értelmező hagyománynak, s bár szemléletünket a hit irányítja, számunkra is felmerülnek ezek a problémák. Nem is lehet ezen csodálkozni, mivel Isten szava hozzánk valóban emberi történet alapján jött le, valóban emberi szavak alakjában. E történeten és e szövegeken túlnézve, az Egyház törekszik felfogni Isten Szavát, aminek ezek hordozói, hogy válaszolhasson rá a "hit engedelmességével". Ezért lényeges, hogy a teljes Írás az Egyházak közös kincsévé válhatott, túlságosan sok történelmi dráma megosztottsága után. A közös engedelmesség Isten Szavának nem a legbiztosabb jele az elvesztett egységnek, amely megkísérli újjáépülését? A bibliai üzenetből élve, olyan módon, ahogyan az apostolok élték azt meg, tudják a mai keresztények újra megtalálni egyesülésük útját Jézus Krisztusban.

----

Az Ószövetség könyveinek rendje

A Biblia olvasóját meglepheti amikor megállapítja, hogy a különböző kiadások nem azonos sorrendben adják közre a könyveket. A következőkben egyszerűen ezeknek a különbségeknek eredetére kívánunk rámutatni.

1. Az általános elterjedt protestáns kiadások rendje a következő (p. ex. Segond):

- a Pentateuchus: Ter, Kiv, Lev, Szám, MTörv.

- a Történeti könyvek: Józs, Bír, Rut, 1 és 2, Sám, 1 és 2, Kir, 1 és 2, Krón, Ezd, Neh, Esz.

- a Bölcsesség könyve: Jób, Zsolt, Péld, Préd, Én.

- a Próféták könyvei: Iz, Jer, Siral, Ez, Dán, a Tizenkettő.

A katolikus kiadások (pl. a Jeruzsálemi Biblia) azonos rendet követnek, de beiktatják a következőket:

Tób és Jud Nehemiás után
1 és 2 Mak Esz után
Bölcs és Sir az Én után
Bár Siral után.

Ez a beosztás a Firenzei Zsinaton jelent meg (1442), avval a különbséggel, hogy a Zsinat 1 és 2 Mak-t az Ószövetség végére helyezte.

2. A Héber Biblia kiadásai a könyveket három cím szerint osztják fel: a "Törvény", a "Próféták, az "Írások". Ez a gyakorlat a keresztény időszak előtti (lásd Sir bevezetését) és nagyon stabil; egyes felsorolások és egyes kéziratok bizonyos eltérést mutatnak a "Próféták" részen belüli könyvek csoportosítására, (pl. Izaiás Jeremiás és Ezekiel után következhet), vagy az "Írások"-on belül, de soha nem kerül egy könyv sem át egyik részből a másikba.

Bemutatjuk itt a Héber Biblia könyveit e rend szerint.

3. A görög felsorolások (nagy kéziratok a IV. és V. századból, a Zsinat Atyái által szolgáltatott listák) igen nagy eltérést mutatnak. A Pentateuchus mindig az élen helyezkedik el; de a többi könyvet változó kritériumok szerint osztályozták, figyelembe véve az irodalmi jelleget, a tartalmat, a feltételezett szerzőt vagy a helyi szokásokat.

Ez a változatosság egyébként magyarázatot nyer az ókori könyvek alakjából. A Kódex forma megjelenése előtt (= összefűzött lapok, mint a mi jelenlegi könyveinknél), a könyvek tekercsek voltak és húsz körüli szám volt szükséges, hogy az egész Ószövetséget leírhassák. A könyvtárosok ládikákban tárolták ezeket, hogy védjék és osztályozzák őket. A Pentateuchus elsőrendűen szent jellege nem engedte, hogy mást is helyezzenek abba a ládikóba, ami számára fenn volt tartva, de semmiféle más szabály nem volt kötelezően érvényes a többi tekercs elhelyezésére.

Vissza a ÓSz menühöz