TOB -

Az Evangélium elsősorban, a szó görög eredeti értelmének megfelelően, az Üdvösség Jó Híre (vö. Mk 1,1), ennek a jó hírnek hirdetése. Ilyen értelemben beszél Pál apostol is saját evangéliumáról: az üdvösség meghirdetéséről van szó, Jézus személyében, aki a Krisztus. Az Evangélium tehát kezdetben nem egy könyv, irodalmi vagy történelmi mű volt.¹ A Mátétól, Márktól, Lukácstól és Jánostól származónak tekintett négy könyvet azért nevezték, mert mindegyikük ezt a Jó Hírt hirdeti, amikor elmondja Jézus szavait és tetteit, illetve amikor beszámol haláláról és feltámadásáról.

A modern olvasó, aki mindent pontosan akar tudni, aki a megállapított és ellenőrzött tényeket keresi, zavarban van evvel az irodalommal kapcsolatban, mely pongyolának tűnik neki, melynek vezérfonala nem folyamatos, ellentmondásaival - úgy tűnik - nem lehet megbirkózni és mely nem képes megfelelni mindazokra a kérdésekre, melyeket felvetnek olvasói. Szerencsés reakció ez olyan olvasók számára, melyeknél ez tényleges problémák felvetésére vezet, elsősorban az evangéliumok irodalmi műfaját illetően. Az evangéliumok szerkesztői nem voltak írók, akik íróasztalaiknál dolgoztak volna, akik nekiláttak volna megfelelően katalogizált dokumentumok alapján a názáreti Jézus élettörténetének megírásához, születésétől haláláig. Egészen más módon kell elképzelni az evangéliumok létrejöttét. Jézus beszélt, meghirdette Országának jó hírét, maga köré gyűjtötte az apostolokat, betegeket gyógyított, rendkívüli dolgokat vitt véghez. Halála után, a Húsvét hitében az apostolok, majd a prédikátorok hirdették feltámadását, megismételték szavait, elmesélték cselekedeteit, ahogy azt az egyházak élete megkívánta. Körülbelül negyven év leforgása alatt kialakultak a szóbeli hagyományok, megtartották és továbbították a prédikációk, a liturgia és a katekézis útján mindazokat a szövegeket, melyeket az evangéliumban találhatunk. Valószínű egyébként, hogy ezeknek a szövegeknek egy része e történések során már írott alakot öltött: például a liturgikus megfogalmazások, mint a hitvallások, Jézus mondásainak gyűjteményei, vagy Jézus szenvedéstörténete, amelyek kétségkívül elég korán már határozott felépítésű együttest alkottak.

Az evangélisták tehát e hagyományok által megőrzött adatok alapján dolgoztak, melyek az első keresztény közösségek mozgalmas életében már különböző formákat öltöttek. Mielőtt tehát még rögzített szöveggé vált volna az Evangélium, élő beszéd volt, amely táplálta a keresztények hitét, tanította a hívőket, hozzáilleszkedve a különböző helyszínekhez, megfelelve a egyházak szükségleteihez, élővé téve a liturgiájukat, kifejezve az Írásra való utalásokat, helyreigazítva a tévedéseket, alkalom adtán megcáfolva az ellenfelek érveit.

Az evangélisták ilyen módon gyűjtötték egybe és foglalták írásba, saját megítélésük szerint, mindazt, amit a szóbeli hagyomány nyújtott nekik. De nem elégedtek meg evvel. Maguknak is gondjuk van rá, hogy tanítói szándékkal hirdessék a Jó Hírt kortársaiknak, és hogy segítsenek azoknak a közösségeknek problémáin, amelyek számára írtak.²

A továbbiakban látni fogjuk, hogy mi volt az egyes evangélisták sajátosságos szándéka. Hangsúlyozzunk most egy olyan lényeges tényt, melyet a legutóbbi generációknak az evangéliumok átadásának és kialakulásának történetével kapcsolatos munkája során már nemigen tagadnak: az evangéliumok, számtalan jellegzetes részlet segítségével, visszavezetnek az első keresztény közösségek hitének és életének körébe. A sok választási lehetőség közül igen jó példa az utolsó vacsorát elbeszélő szöveg. Négy változattal rendelkezünk (Mt, Mk, Lk, 1Kor), melyek két típusra vezethetők vissza: az egyik az, melyről Máté és Márk számol be, a másik, melyet Lukács és Pál beszél el. Azonban ez a két típus, mely különböző pontokon eltér,³ mindkét esetben olyan szöveg, mely hagyományos, a liturgikus szokások által már rögzített formákat reprodukál.

Pál azt adja tovább, ami tudomására jutott. Az evangélisták, bár nem beszélik el Jézus utolsó vacsoráját minden részletében, beszámolójuk középpontjába a Mester mozdulatait és szavait helyezik, amelyeket azután az eucharisztia ünneplésében ismételnek meg. Így a "megáldotta" formula, melyet Máté és Márk használ, valószínűleg egy palesztin szokásra utal (mely megfelel a zsidó áldásnak), míg a Lukács és Pál által alkalmazott "hálát adott" kifejezés (görögül: eucharisteo) inkább hellenisztikus miliőt idéz fel. Egyazon hagyomány két különböző verziójának példája, mint a Miatyánk (Mt 6,9-15; Lk 11,2-4), vagy a Nyolc boldogság (Mt 5,3-12; Lk 6,20-26) lehetőséget ad, hogy megközelítsük mind az összegyűjtött hagyományok természetét, mind pedig mindegyik evangélista egyéni gondolkodásmódját.

A szájhagyomány útján való átadás a magyarázata annak, hogy miért jelenik meg több perikopa kis irodalmi egység formájában, Jézus egy-egy szavát, vagy tettét középpontba helyezve, pontos kronológiai vagy földrajzi keret nélkül. A bevezető formulák, melyek önmagukban általános jellegűek, szintén ezt jelölik: Ezekben a napokban (Mt 3,1; Mk 8,1), Abban az időben (Mt 11,25), Ezek után (Lk 10,1), Egyik nap, - Amikor egyszer, - Másnap történt, - Amikor már, - Amikor (Lk 8,22; 9,18.37.51; 11,27). Ezen elbeszélések mindegyike egymástól függetlenül létezett és elrendezésük gyakran az evangélisták műve. Annak a használatnak folyamán, amin ezek a hagyományos szövegek átmentek az első generációk idejében, az elbeszélt emlékek bizonyos, viszonylag fix irodalmi formát öltöttek, így történt ez az olyan elbeszélések, epizódok esetében, mint a viták, gyógyítások és csodák jeleneteinél. A különböző elbeszélésfajták egyéni szerkezete gyakran könnyen felismerhető.

Hogyan ítéljük meg tehát ezeket a hagyományokat, ha ilyen mértékig nyomot hagyott rajtuk a használat, mielőtt evangéliumokban rögzítették volna azokat? Milyen hitelt érdemelnek? Mennyi összefüggésük van Jézus történetével? Ezekre a kérdésekre azt lehet válaszolni, hogy dokumentumaink a Jézusba vetett hit tanúságtételei, aki a Krisztus volt, a hit által felismert Krisztust akarják megismertetni. Azonban, amikor azt mondjuk, hogy az evangéliumok híradások, hogy íróik - még Lukács is, aki nagy figyelmet fordított a történelemre⁴ - elsősorban a Jó Hír tanúi akartak lenni, ez nem jelenti azt, hogy az elbeszéléseknél közömbösek lennének a (történelmi) valósággal szemben, hanem sokkal fontosabbnak tartják, hogy Jézus szavainak értelmét világítsák meg, mint hogy pontosan visszaadják betűszerinti tartalmukat (vö. Boldogságok, a Miatyánk és az eucharisztikus formulák különböző megfogalmazásait), valamint tetteinek körülményeit és részleteit. Olyan hagyományt jelentenek, mely már interpretáció. A szövegek aprólékos vizsgálata során kerül sor arra, hogy némelyik mondás,⁵ vagy némelyik elbeszélés,⁶ biztos pontként jelentkezik Jézus működésének leírásában, Jó néhány módszer áll a történészek rendelkezésére, hogy megkíséreljék ezeket megállapítani.

- Az biztos, hogy a hagyományok útján számtalan olyan nyomra jutunk, melyek egyébként a szöveg többi részét is megvilágítják, és melyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy tudjuk, a Názáreti Jézus életében és tetteiben gyökerezik a feltámadt Krisztusban való hit - bár nem lehet mindent, amit az evangéliumok tartalmaznak, történelmileg bizonyítani.

- Jézus szavait és tetteit csak azokon a "tolmácsolásokon" keresztül ismerhettük meg, amit az ősi hagyományok és az evangélisták megfogalmazásai nyújtottak. A görög nyelvre való árírása annak, ami eredetileg arámi nyelven folyt le ennek az áthagyományozási jelenségnek csak egyik leginkább szembetűnő megjelenési formája. Meg lehet természetesen kísérelni rekonstruálni, hogy vajon mit is mondott Jézus anyanyelvén, mint ahogyan meg lehet próbálni rekonstruálni a pontos körülményeket, melyek között valamelyik példabeszédét elmondta, vagy valamelyik gyógyítást véghezvitte. E kísérletek eredményei azonban csak többé-kevésbé valószínűsíthetők. A történelmi hitelesség megállapításának korlátozott lehetősége az evangéliumok természetéből adódik. Az élő Krisztusban való hit világította meg a Jézussal kapcsolatos emlékeket, és nem tudott másként kifejezésre jutni, mint élő tanúságtétel formájában, ami együtt jár az elbeszélés töredékességével, ismétlésekkel, hozzáillesztésekkel, a tanú, vagy az elbeszélő beavatkozásaival. De éppen ezeknek a szövegeknek a funkciója, és egyben értéke is, hogy olvasókat hitre indítja.

Az evangéliumok kritikai tanulmányozása lehetővé teszi, hogy túlemelkedjünk a naiv olvasáson és magának az Újszövetségnek perspektívájához jussunk el. Bármilyen messzire tudjunk is eljutni az adatgyűjtés során, mindig megmarad a kérdés: Kicsoda Jézus? Az olvasó, aki ebben a perspektívában olvassa az evangéliumokat, különösen a szövegeket összehasonlítva tanulmányozza,⁷ távolról sem érez majd csalódottságot és bizonytalanságot, hanem sokkal többet fog találni annál, mint amit eleinte remélt. Mivel mindegyik evangélium számtalan válaszhoz szolgáltat elemeket, és a hagyományok által szolgáltatott elemeket saját módján értelmezi, lehetőséget nyújt az olvasónak arra, hogy ellenőrizze és gazdagítsa Jézusra vonatkozó ismereteit, belevonva az olvasót abba a mozgásba, mely állandóan fennáll Jézus múltja és a keresztény közösség jelenlegi hite között, a tanuk meggyőződése és a között, aki annak forrása.

Az Evangélium hozzánk négy könyv formájában jutott el. Már első olvasásra mindenkinek feltűnhet, hogy a negyedik evangélium olyan jellegzetességekkel rendelkezik, melyek különválasztják a többitől, noha nem hiányoznak azok a szálak sem, melyek az első háromhoz kapcsolják (vö. Bevezetés János evangéliumához). Az első három evangélium tanúságtétel, amelyeknek szerkesztése korábbi, mint János evangéliumáé. Márk evangéliuma, mely valószínűleg római eredetű, a 65-70 közötti évekre tehető. A Máté és Lukács szerinti evangéliumok tizenöt-húsz esztendővel későbbi keltezésűek, de mivel nem tükrözik ugyanazt a miliőt, mindkettő igen különböző olvasók számára készült. Mégis mindháromnak annyira hasonló a megjelenési formájuk, hogy egy, a VIII. század végén megjelent Szinopszis című mű nyomán (szimultán látásmód) "szinoptikusok"-nak szokás őket nevezni. Ez a mű Máté, Márk és Lukács szövegeit három párhuzamos hasábon mutatja be, hogy megkönnyítse az összehasonlítást. Ez a helyzet különleges problémát vet fel.

a) A szinoptikusság ténye. A hasonlóságok és különbségek a szinoptikusok között, melyek a következőkre vonatkoznak: a felhasznált anyagok, az elrendezés, melyben azokat bemutatják, valamint a kifejezésmód.

A felhasznált anyagokra vonatkozóan alább közlünk egy megközelítő összeállítást a két, vagy három evangéliumban található azonos versekről:

	Mt	Mk	Lk
közös mindháromban	330	330	330
közös Mt-Mk	178	178
közös Mk-Lk		100	100
közös Mt-Lk	230		230
mindháromban egyéni	330	53	500

A közös részeken kívül tehát létezik saját forrásból való anyag mindhárom evangéliumban.

Ezen négy részen belül Máté perikopáit olyan rend szerint osztja fel, mely sajátja, egészen a 14. fejezetig, melytől kezdve Márkkal közös perikopáit vele azonos rendben sorakoztatja fel. Lukács saját perikopáit iktatja be a Márkkal közös együttesbe (így pl. Lk 6,20-8,3 vagy 9,51-18,14). Meg kell jegyezni mindenesetre, hogy az együtteseknek ezen egyezésén belül vannak eltérések, gyakran a közös részek kellős közepén (így pl. Lukácsnál a tanítványok meghívása, vagy a látogatás Názáretbe).

A kifejezésmódra vonatkozóan szintén meg lehet állapítani közeli rokonságot a szövegek között: így egy ritka kifejezés (aphientai) megtalálható Mt 9,6 = Mk 2,10 = Lk 5,24, vagy pedig Mt 3,7b-10 = Lk 3,7b-9 szakaszok 63 szavából csupán kettő különbözik. Másrészről hirtelen megjelenik egy különbözőség nagy vonalakban hasonló részekben: egy kötött szerkezetben a szavak különbözőek, vagy pedig azonos szavakkal a szerkezet különböző.

b) A szinoptikusság tényének magyarázata. A szinoptikusság ténye által felvetett problémát akkor sikerül megoldani, ha sikerül egyidejűleg megállapítani a hasonlóságokat és különbségeket.

A szakemberek egyes pontokban egyezségre jutottak, elsősorban az evangéliumok eredetének kérdésében. Két tényező határozta meg a szövegek jelenlegi állapotát: a közösség szerepe, amely a hagyományt kialakította, akár írott, akár szóbeli formában, és az író szerepe, aki a különböző hagyományokat rendezte. A feltevések közötti különbségek lényegében attól a viszonylagos fontosságtól függenek, melyet a kritikusok egyiknek, vagy másiknak tulajdonítanak: a különbségek vajon mind megmagyarázhatók az író szerkesztői tevékenységével, vagy olyan kapcsolatokhoz kell-e visszanyúlni, melyek a szinoptikus időszakot megelőzték.

A követendő módszerre vonatkozóan bizonyos mértékű egyetértés van. Az anyagok elhagyását vagy hozzáadását, a változtatásokat a kifejezésmódban több vagy kevésbé helyesen meg lehet magyarázni a különböző szerkesztők "szándékával": a lehetséges magyarázatok önkényes voltának veszélye miatt azonban a probléma megoldását nem a szövegek, vagy kifejezések szintjén kell keresni. Csupán az elrendezés vizsgálata ad lehetőséget határozott válaszadásra. Hogy az egybevágóságokat meg tudjuk magyarázni hosszú szövegrészek között, nem lehet figyelmen kívül hagyni az irodalmi kapcsolatokat (és nem csupán a szóbeli hagyományokat), akár közvetlenül hatóan (közvetlen függőség), vagy közvetetten (egy közös forrástól függően). Hogy a különbözőségeket magyarázzák, egyesek a szinoptikusok előtti időszak közösségének szerepét hangsúlyozzák ki, mások a szerkesztőkét. Pontosabban, a kritikusok általában egyetértenek két elvi pontban: Márk független Mátétól és Lukácstól, Máté és Lukács kölcsönösen függetlenek egymástól, ténylegesen az utóbbi kettő nem egyezik, amikor egyikük megszűnik Márk elrendezését követni, mindkettőjüknek vannak olyan közös részei Márkkal, melyeket a másik nem vett át (Mt: 178 vers, Lk: 100 vers).

A nézeteltérés a kritikusok között Márknak a két másik szinoptikussal való kapcsolatának magyarázatában áll fenn. Máté és Márk, - Lukács és Márk közötti összefüggések közvetlen függőség következményei Márk evangéliumától, vagy egy szinoptikusok előtti, közös szövegtől? Íme röviden a két hipotézis-típus, melyek ma fennállnak:

1. Egyes kritikusok, akik érzékenyebben a különbségekre, mint az egyezésekre, jobbnak látják elutasítani a szinoptikusok közvetlen függőségét.

a) Egyesek sorétű dokumentumanyagra utalnak: az evangélisták többé-kevésbé elterjedt gyűjteményeket használtak fel, amelyek kezdettől fogva kisebb csoportosításokat öleltek volna fel (valószínűleg az Egyház hitterjesztő tevékenységére gondolva), Jézus cselekedeteinek és szavainak kisebb összeállításait (csodák csoportosítása, mondások gyűjteményei). Ezzel magyarázható a sok egyezés Máté és Lukács között, Márkkal szemben, ami ellent mond a Márktól való függőségnek, így igazolódnak olyan variánsok, melyeket nehezen lehetne szerkesztői munka eredményének, vagy különböző teológiai szemléletnek tulajdonítani.

b) Más kritikusok, megmaradva az első feltevés rugalmassága mellett, úgy vélik, hogy a szinoptikus hagyományozás kezdetén két nagyobb dokumentumanyag létezett, az egyenkénti hagyományozott anyagon kívül. Egy megállapítást kell tenni: más az elrendezés, aszerint hogy a központi részről van-e szó (a galileai működés: Mt 4,13 -13,58 párh.), vagy arról a két részről, mely ennek kerete (Mt 4,13 - 4,12 párh., Mt 14,1 - 24-51 párh.). A szoros egyezés, mely ebben a két közrefogó részben uralkodik egy olyan dokumentum létezésére enged következtetni, mely alapul szolgálhatott mindhárom evangéliumnak, ezzel szemben a különbség, mely a központi részt jellemzi (galileai működés) a hagyományozott anyag rendezett voltának kevésbé előrehaladott állapotára vall. Így hát, a három szinoptikus evangélium keletkezésekor az egyenkénti hagyományozott anyagokon kívül két lényeges dokumentum létezett volna, az egyik már határozott szerkezettel, a másik még igen laza szerkezetű, és egyesülésük állapota ekkor többé-kevésbé előrehaladott volt.

2. A kritikusok mindenesetre többségükben a Két Forrás elméletéhez csatlakoznak. E szerint a feltevés szerint Máté és Lukács közvetlen függőségben van Márktól, valamint egy független, közös forrástól (melyet gyakran Q-nak neveznek, a forrást jelentő német "Quelle" szó miatt). A mindkét evangélium saját hagyományozott anyagán kívül Márk és ez a dokumentumanyag volnának Máté és Lukács fő forrásai. A következő vázlat összefoglalja ezt a feltevést.

Ezt a feltevést ma sokkal több részlet támasztja alá, mint keletkezése idején. Nagy előnye, hogy megkönnyíti Máté és Lukács szerkesztői tevékenységének tanulmányozását. Így megmagyarázhatók lehetnek az irodalmi szerkesztői munka által a hozzátevések, a kihagyások és áthelyezések, melyeket a szinoptikusság ténye mellett meg lehetett állapítani. Meg kell azonban állapítani, hogy napjainkban nincsen mód azon kérdés megválaszolására, hogy a Máté és Lukács által felhasznált közös dokumentum írott anyag volt-e, vagy szóbeli forrás,⁸ azt sem tudhatjuk, hogy a Márk-szöveg, melyet Máté és Lukács felhasznált, az volt-e, aminek ma birtokában vagyunk, vagy sem.

Bármi legyen is az elfogadott kritikai feltevés a szinoptikus problémával kapcsolatban, az tény, hogy csak igen aprólékos munka során lehet tisztázni az egyes evangéliumok természetének kérdését. Hozzá kell tenni, hogy az irodalmi források vizsgálata nem az egyetlen, és talán nem is a leglényegesebb szempont a szinoptikus evangéliumok jobb megértésére. A dokumentum források, szóbeli hagyományok, a keletkezési környezet hatása és a különböző anyagok felhasználása a szerkesztők részéről mind olyan elemek, melyeket azonos mértékben kell alkalmazni, ha a maga teljességében akarjuk tanulmányozni e teljesen egyedi jelenséget: az evangéliumi irodalmat. A szinoptikus-kérdéssel kapcsolatos rövid összefoglalás talán segítségére lesz az olvasónak abban, hogy jobban felfogja az egyes evangélisták elgondolását, ezeket fogjuk röviden vázolni az egyes bevezetőkben Máté, Márk és Lukács evangéliumaihoz.

1 Justinus a II. század közepén használja elsőnek elsőként "az evangélium" kifejezést ezekre a konkrét könyvekre (1 Apológia 66,3).

2 A fordítás lábjegyzeteiben igyekszünk kiemelni az egyes evangélisták sajátos tendenciáját, valahányszor ez lehetséges volt, de mindig óvatossággal. Az utalások, melyeket például a párbeszédek magyarázatával kapcsolatban találhatunk csak az értelmezés tendenciáját jelzik. A perikopák címei szintén a szöveg értelmének lényegét igyekszenek megvilágítani. Így pl. a TOB-ban a hagyományosan "Tékozló fiúnak" nevezett példabeszéd "Az elveszett és újra megtalált fiú" címet kapta.

3 Áldást mondott/hálát adott - az én testem, melyet értetek adtam - az én vérem, a szövetség vére/az új szövetség az én véremben - Máténál és Márknál hiányzik a felszólítás: "Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre".

5 Pl. Mk 1,15: az Isten országa közelségének meghirdetése nem a keresztények igehirdetését tükrözi, akik Húsvét után nem az Isten országát, hanem a Feltámadást hirdették - vö. Mk 13,32: Ám azt a napot, vagy órát senki sem tudja.

6 Pl. Mk 6,8-9: a tizenkét apostol szétküldése minden anyagi eszköz nélkül időben és térben igen szűkre szabott küldetésekre engedne következtetni, nem pedig olyan távoli missziókra, mint amilyeneket az első keresztény generációk idejéből ismerünk.

7 A fordítók igyekeztek, néha stiláris göröngyösségek árán is, hogy kidomborítsák a hasonlóságokat és a különbözőségeket az evangéliumok párhuzamos szövegrészei között. Az olvasó így saját maga is összehasonlításokat végezhet, még akkor is, ha semmiféle jegyzet nem hívja fel a figyelmét erre.

8 E a dokumentumról: a szókészletnek csupán 50%-a közös. A 23 perikopa közül csupán 13 van ugyanabban a sorrendben.