TOB - A két tesszalonikiakhoz írt levél

Tesszalonika és az Egyház alapítása

Az 50. év folyamán, második utazása keretében érkezett Pál Tesszalonikába, Macedónia római tartományának fővárosába. Ez az első főváros, amelyet Európában meglátogatott. Ez a város, amelyet Krisztus előtt a IV. században alapítottak, hamarosan jelentőssé vált. Földrajzi elhelyezkedése, a Thermaique-i öböl végén, biztos kikötővé tette. A Via Egnatia-án helyezkedett el, amely összekötötte az Égei és az Adriai tengert, átutazóhely volt és természetes kivezető út egy gazdag síkság és az egész hátország számára. A macedón uralom alatt, majd a római uralom alatt is fontos politikai szerepet játszott, különösen a Kr.e. 149. évi forradalomban, amelyik le akarta rázni a mind nyomasztóbb római igát. Kevéssel utóbb Macedónia római tartomány lett és Tesszalonika, mely a legnépesebb város volt, fővárossá lett választva. Kr.e. 42-ben szabad városi címet nyert és a birodalmi igazgatás egy proconsult helyezett oda. A város fejlődött, kikötői berendezéseit megnagyobbították. Pál idejében virágzó kereskedelmi várossá vált, ahol számos idegen lakott és ezek között jelentős zsidó kolónia is volt.

Az Apsotolok Cselekedetei szerint tudomásunk van arról, hogy Pál Filippiből érkezett, Szilás és Timóteus kiséretében (ApCsel 17,1-10). Pál tartózkodása Tesszalonikában talán nem volt olyan rövid, mint ami az ApCsel-ben szerepel (három szombat, ApCsel 17,2). Ténylegesen ideje volt egy mesterség gyakorlására (1Tessz 2,9), hogy több ajándékot is kapjon a Filippiektől (Fil 4,16) és hogy visszatérítsen zsidókat, proselitákat és főként pogányokat (lásd 1Tessz 1,9) az Evangéliumhoz. Azonban művét erőszakosan megszakítja a zsidó kolónia reakciója, amely sürgős távozásra kényszerítette. A zsidók ténylegesen zavargásokat szítottak, vádolva a szónokokat, hogy a birodalmi törvények ellen lépnek fel és egyes keresztényeket törvényszék elé hurcoltak (ApCsel 17,5-9). A tesszalonikai testvérek éjnek idején indították útnak az igehirdetőket Bérea felé, ahol a tesszalonikai zsidók szintén ellene szegültek Pál igehirdetésének.

Így az apostol egy alig megalapított közösséget hagyott el. Érthetjük tehát aggodalmát ezekért az új keresztényekért, akik magukra maradtak az üldözés során. Megmagyarázza ez a hevességet is hangvételében, amelyet a zsidókkal kapcsolatban használ levelezésében (2,15-16 w jegyzet).

Az első tesszalonikaiakhoz írt levél

Ami először ötlik az első tesszalonikaiaknak írt levél olvasójának szemébe az egy nagy különbség a hangvételben a többi páli levélhez képest. Az apostolnak nincsen gondja a tan valamiféle nagy kérdésére. Mindenekelőtt ki akarja nyilvánítani azokat az érzelmeket, amelyek ahhoz a közösséghez kapcsolják, melyet éppen csak most alapított és amelyet kevéssel előbb hagyott csak el. Egy pillanatnyi aggodalom után Pál már a végre kapott jó hírek örömmámorában van. Öröme a fiatal egyház születendő hitének ragyogása felett egy hosszú hálaadásban fejeződik ki (2-10 versek az 1. fejezetben, amelyek egyetlen hosszú mondatot képeznek). Nincs szükség tévedések helyreigazítására: tudja, hogy a tesszalonikai testvérek jó úton haladnak, hogy megállták a próbát. Az egyetlen dolog, amit lelkükre köt, hogy maradjanak meg ezen az úton és tegyenek azon további haladást. Igaz, hogy Pál vágyik visszatérni a tesszalonikaiak közé, hogy kiegészítse még azt, ami hiányzik hitükhöz (3,10), de nincsenek gondjai: levelező társai hűek, tudják hogyan kell élniök a jövőben: alig van szükség annak megismétlésére (4,9; 5,1). Abban a reményben élve, amit többször hirdetett (1,10; 2,19; 4,16), hogy Krisztus hamarosan diadalmasan vissza fog térni, a tesszalonikai egyház bizonyítéka annak, hogy minden akadályon túl az Evangélium folytatja működését.

Ezt az örömöt, bizalmat, buzgóságot egyszerű, közvetlen hangon fejezi ki és az 1Tessz levél olyan, mint egy apának gyermekeihez intézett figyelmes és szeretetteljes üzenete (lásd 2,11-12), aki tudja, hogy gyermekeinek milyen nehézségekkel kell szembenéznie. Az Egyház történetének hajnalán e levél segítségével újraéled az első harcok hevessége és az első győzelmek feletti lelkesedés, megtalálhatjuk ebben azt a tüzességet, amely a nagy kezdéseket jellemzi.

A levél dátuma

Az 1Tessz levél nem csupán dátum szerint az első Pál levelei közül, hanem az Újszövetség legrégibb irata is. Az apostol valószínűleg az 51. év elején küldte el (körülbelül húsz évvel Jézus halála után), kevéssel Korintusba érkezése után, ahol Timóteus érkezett hozzá és hozta meg a tesszalonikiakra vonatkozó híreket. Bizonyára ekkor az evangéliumi fordítások már kialakultak, de az evangéliumokat, úgy, amint azokat ma ismerjük, még nem szerkesztették meg. Az Újszövetség más szövegei régebbi fordításokat nyújtanak, irodalmi vonalon azonban az 1Tessz az első keresztény dokumentum.

A második tesszalonikaiakhoz írt levél

A meglehetősen általánosan elterjedt vélemények szerint a 2Tessz-t Pál apostol röviddel az első után küldte el. Annak ellenére, hogy a két levél aláírása azonos és a régi Egyház elfogadta azokat szent Pál leveleiként, mégis felvetődik néhány kérdés a 2Tessz autentikus voltával kapcsolatban. Az, hogy vagy tíz szó nem fordul elő másutt a páli irodalomban, csak ebben a levélben, az nem komoly érv: az 1Tessz-ben annál inkább feltalálhatók ilyenek. A tény az, hogy a második levélben az egyes szavaknak adott jelentés nem egyezik avval, amit Pál többi levelében találhatunk, ez azonban szintén nem elégséges jel arra, hogy levélnek az apostoltól való származását kétségbe vonjuk. Azonban a két levél figyelmes összehasonlítása két lényegesebb megállapításra vezet:

1. Az irodalmi hasonlóság a két írás között igen jellegzetes. Kifejezések, vagy teljes szakaszok a 2Tessz-ben az első levélből látszanak átvéve lenni és ez a második levél három fejezetében, minden esetben kiemelve a 2Tessz 2,1-12 különleges tanítását. Hogy ezt világosan áttekinthessük, párhuzamba lehet állítani a következő szövegrészeket:

Gakran avval kísérlik megmagyarázni ezt a párhuzamosságot, hogy azt állítják, miszerint a két levelet igen röviddel egymás után mondta tollba az apostol és ez magyarázná a közeli rokonságot. De ha a két levél elküldése közötti idő annyira rövid volt, akkor a tesszalonikai helyzet igen rövid idő alatt történt változásaival kell számolni, amelyekre az első levél megírásakor semmiképpen nem lehetett számítani. Nehéz tehát megmagyarázni, hogy az apostol, amikor ugyanazokhoz az emberekhez szól pár héten belül, az 1Tessz levél szenvedélyes és lelkes hangjából miért vált át ünnepélyesebb és kimunkáltabb stílusra, ami azonnal feltűnik a második levél olvasójának.

2. A 2Tessz-ban adott tanítás az idők végén bekövetkező eseményekre vonatkozóan (lásd a következő paragrafust) nem vág össze avval, amit az 1Tessz 5,1-6-ban olvashatunk az Úr napjának hirtelen eljöveteléről. Ez a tény annál különösebb, mivel az 1Tessz azt tanítja, hogy átmenet nélkül fogunk átjutni a látszólagos békéből a romlásba, míg a második levél leírja az emberiség történetének egymásután következő állomásait Krisztus dicsőséges újra eljövetele előtt. Erre azt lehet válaszolni, hogy az apokaliptika mindig vegyítette a két témát, az esemény hirtelenségét és a figyelmeztető jeleket, amint ezt magában az evangéliumi szövegekben is láthatjuk (lásd Márk 13 par.). Azonban, ha Pál alkalmilag adott is tanítást az utolsó időkről (1Tessz 4,13-5,3; 1Kor 15,20-24), ebben semmi helye nem látszik lenni egy aposztázia-periódusnak, egy antikrisztus eljövetelének. Világos, hogy a második levél kizárólag azért íródott, hogy ezt az apokaliptikus jelenetet elénk tárja (2Tessz 2,1-12). Ha arról volna szó, hogy pontosabbá tegyen, vagy helyesbítsen egy korábbi tanítást, miért tárná úgy olvasói elé, mint egy egyszerű emlékeztetést olyan tanra, amelyet írásban, vagy szóban már ismertetett és amely kihangsúlyozta az Úr Napjának váratlan érkezését, úgy jön el "mint éjjel a tolvaj"?

A probléma tehát megmarad és kétségkívül nem lényegbevágó, mert a régi fordítás nem tulajdonít ennek jelentőséget. A 2Tessz valószínűleg megfelel a keresztény közösségek pontos helyzetének, amelyek itt-ott aggodalommal voltak telve nem látva az Úr Napját olyan gyorsan megérkezni, mint ahogyan gondolták. Az, hogy egy keresztény író, egy közösség felelős vezetője, akit áthatott Pál tanítása, úgy érezte kötelessége, magát Pál vezetése alá helyezve, korrigálni egy téves és veszélyes értelmezést Krisztus újra eljövetelére vonatkozóan, ez eléggé valószínű és ténylegesen megmagyarázná az említett összevágási nehézségeket. Ez az eljárás nem a meghamisítás szellemét tükrözi, mint ahogyan azt a modern irodalmi értelmezésünk elhiteti: a zsidó és keresztény irodalmak gyakran felhasználták, hogy pontosabbá tegyék, vagy elmélyítsék a hagyományos tanítást. Akárhogyan is áll a dolog, a 2Tessz fontos szerepet játszott az Egyház történetében, megjósolva azokat a harcokat, amelyeket a keresztényeknek meg kell vívniuk a világban - dacára az apokaliptikus utalások homályosságának - és emlékeztetve arra, hogy a keresztény reménység elválaszthatatlan a naponkénti készenléttől.

Pál igehirdetői tapasztalatai

Az 1Tessz-ben, főként az első három fejezetben, Pál jelen időben fejezi ki magát, de folytonosan visszanyúlik a múlt időbe. Szövegének minden kitérőjénél olyan igékkel találkozunk, mint "emlékezni", vagy "tudni", olyan értelemben, hogy "ilyen, vagy olyan eseményre visszaemlékezni" (1,3.4.5; 2,12.5.9.11; 3,3.4.6.; 4,2; 5,2). Vagyis az apostol jelenlegi kapcsolatának levelezőtársaival csak a pár hónappal korábban együtt megéltek alapján van értelme: a tapasztalatban gyökerezik, Pál és a testvérek közös tapasztalatában, a keresztény közösség születésében az evangéliumi igehirdetés által. Hála ezeknek a visszaemlékezéseknek igen értékes tanúságtétel birtokában vagyunk, mivel Pál talán soha nem bocsátkozott ennyire pontos vallomásokba és ennyire személyesekbe egy embercsoport első csatlakozásáról a húsvéti hithez.

Az Evangélium hirdetését követően a tesszalonikaiak élete megváltozott: ettől kezdve Jézus eljövetelét várták, Isten Fiáét, akit Isten feltámasztott a halottak közül és Pál hálát adhat hitükért, szeretetükért és állhatatosságukért (1,3). Ez a gyökeres változás elsősorban Istennek ugyanazon kezdeményezése alapján jött létre, annak a szeretetteljes kiválasztásnak alapján, aminek alapján Izraelből választott nép vált (1,4; 2,12) és Pál jól tudja, hogy ezt a megtérést nem tulajdoníthatja emberi szavainak; egyébként sem keresett emberi sikereket, nem kívánt tetszeni az embereknek (2,3). Valójában, szava magának az Istennek a szava volt és az Isten hatalma volt az, amely képessé tette a görögöket arra, hogy: "miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok" (1,9). Ez a szó tehát nem annak az embernek egyszerű beszéde, akinek valami mondanivalója van Istenről: ez Isten szava, Isten beavatkozása Szentlelke által és az apostol hallgatóinak érdekében és a hívők hite annak hatékonyságát bizonyítja (2,13).

Ezt a szót Pál is "Evangélium"-nak nevezi (Isten Evangéliumának) (2,4.9). Ez a kifejezés ténylegesen semmi mást nem jelöl, mint az apostoli igehirdetést, a Jó Hírt, amit hamarosan a korintusiaknak fel fog idézni (1Kor 15,1 ss) és amelynek az 1Tessz 2,9-10 talán archaikusabb kifejezése. Jézus feltámadását hirdetve az apostol Isten munkatársává válik (3,2), mivel a Szentlélek által Isten hatalmasan közreműködik ennek az igehirdetésnek belső lényegében (1,5). Így magyarázza meg Pál önmagának ezt a rendkívül meglepő eseményt, az Ige befogadását "a Szentlélek örömével" (1,6) azoknak a megpróbáltatásoknak és üldöztetéseknek közepette, amit a Jézusba vetett hit magával hozott (2,14). És ez a történés nem korlátozódik a hívő közösség megszületésére: az összes harc és megpróbáltatás között, amik nem hiányoztak az új keresztények életéből, nem szűnik meg a hívó szó tevékenyebb hitre, többet adakozó szeretetre, reményre, mely nem gyengül el soha.
Mit mondhatnánk mást, mint hogy Isten hatalma az, amely Jézus feltámadását véghezvitte és az működik attól kezdve az apostoli igehirdetésben. Jézus feltámadása nem egyszerűen egy megfogalmazott könyv tartalma, amely az igehirdetőnek meggyőzésre vagy szónoki művészet gyakorlására szolgál és amit az magáénak tekint. Ami az igehirdetés tevékenységekor bebizonyosodik - Isten hatalma, aki él a halálon diadalmaskodva - az ugyanebben a cselekvésben nyilvánul meg, amely átváltoztatja a bálványimádókat az élő Isten szolgáivá. Sőt, mi több, ez a hatalom véghezviszi bennünk azt, amit már véghezvitt Jézusban. Ez az oka annak, amiért Pál az 1Tessz-ben olyan szabad folyást enged teljes bizonyosságának, elégedettségének, hitünkről való bizonyosságának (lásd 3,7). Odáig megy el, hogy a tesszalonikai egyház létét büszkeségének, reményének és örömének mondja, amely jutalma lesz az Úr Jézus előtt eljövetelekor (lásd 2,19). Más alkalmakkor azt vallja, hogy csak eggyel dicsekszik: Urunk Jézus Krisztus keresztjével, vagy egyszerűen "Jézus Krisztussal" (1 Kor 5,7). Az 1Tessz megmutatja, hogy Pál hogyan azonosítja reményében a közösséget, amelyikben Krisztus munkálkodik és Krisztust magát. És a dicsőséget, amelyet az eljövendő Országtól vár (2,12), azt már előlegben bírja: felszítva a hitet az emberek szívében Isten már valamiképpen megdicsőítette munkatársát: "Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk" (2,20).
Igehirdetői tevékenységében Pál megtapasztalta Krisztus halála és feltámadása misztériumának aktualitását: ez nem olyan esemény, amely csak a múlthoz tartozik. A keresztény közösségek és ő maga, olyan megpróbáltatásokkal kerülnek szembe, mint amilyenek Jézuséi voltak (1,6; 2,14). És ebben a történetben, ahol a halál munkálkodik, látta feltámadni a Feltámadott életét és dicsőségét.

Eschatologikus tanítás

A./ - Első levél: Az 1 Tessz három első fejezete főként a múltra való emlékeztetés és ennek az írásnak hangvétele, amint olvastuk, önálló levéllé teszi, mégis találunk abban egy különleges típusú tanítást az eschatológiára vonatkozóan, vagyis az idők végére vonatkozó eseményekre. Ez a tanítás nem korlátozódik a 4,13-5,3 pontos tanítására, mert Krisztus visszatérésének reménye az a bizonyosság, amely az egész levélben hangsúlyozva van (lásd 1,10; 2,19; 3,13) és amely megalapozza a keresztény magatartást: a keresztény ennek a várakozásnak az embere. Az Ószövetség által bejelentett Úr Napja, vagyis az a nap, amikor Isten megjelenik, mint az igazak és gonoszok bírája, Pál által Krisztus Napjaként van értelmezve, az a nap, amelyen Isten Fiának dicsőségében fog megjelenni, az igazak üdvösségére és a gonoszok elvesztésére. Ezen a napon a keresztényeknek makulátlanoknak kell lenniük.
Mi több, ezt a napot elég rövid idő múlva lehet várni (4,15 : "mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig); az első keresztény generáció - Pállal együtt - Uruknak közeli eljövetelét várták és abban hittek. Egy különleges kérdéssel kapcsolatban kell az apostolnak pontosabban kifejtenie gondolatát. Mi lesz a sorsa azoknak a keresztényeknek, kik Krisztus eljövetele előtt haltak meg? Azok, akik elmulasztják az Úr dicsőségben való visszatérését, hátrányosabb helyzetbe kerülnek a még életben levő keresztényeknél? Látjuk, hogy ez a kérdés már elég korán felmerült a keresztény közösségekben. A bizonytalanság Krisztus eljövetelének pontos időpontját illetően minden hívő számára azt a kockázatot jelentette, hogy ő maga meghal az annyira várt nap előtt. Az apostol eloszlatja levelezőtársainak aggályait (4,13-18). A remény megmarad, ennek alapja Krisztus feltámadása és Isten hatalma, aki feltámasztotta Jézust; a keresztény nem halott örökre. A Feltámadott nem feledkezik meg övéinek egyikéről sem és mind részt vesznek majd a nagy Napon és a dicsőségben. Az elhalt keresztények először föltámadnak az adott időben és az életben levő keresztények társaságában járulnak az Úr színe elé, hogy örökre vele maradjanak.
Pál ezt a tanítást az Úr egy szavára hivatkozva adja (lásd 4,15 v jegyzetet), a hagyományos zsidó apokalipszis képeit felhasználva (az arkangyal szava és Isten harsonáinak szava, az isteni döntés bejelentésére). Jelentős, hogy az apostol feleslegesnek tartja, hogy elidőzzék az időpont és pillanat pontosabb megjelölésénél, kihangsúlyozva ennek a napnak váratlanságát, amely úgy fog érkezni, mint a tolvaj az éjszakában. Az emberek biztonságban érzik magukat és akkor tör rájuk a romlás (5,2-3). A keresztények legfőbb, egyetlen gondja tehát, hogy mindig készen legyenek a Mester fogadására, hogy szünet nélkül virrasszanak.
B./ - Második levél: A 2Tessz-ben a levél szerzőjének gondja egészen más. Néhány keresztény, mivel meg vannak győződve Krisztus visszatérésének küszöbön álló voltáról, úgy viselkednek, mintha az Úr Napja már itt volna és erre méghozzá egy rosszul értelmezett apostoli tanítás alapján érzik magukat feljogosítva (2Tessz 2,1-2). A közösség egyes tagjai rendetlenségben élnek (3,6), úgy tűnik megszüntetik a mindennapi élet korlátozásait és megszüntetik a munkát (3,10-12). A pontosabb meghatározások, amelyeket a 2 fejezetben ad az apostol azokról az eseményekről, amelyek meg kell, hogy előzzék az Úr érkezését, erre a helyzetre adnak választ. Céljuk megelőzni minden téves várakozást, legyőzni minden utópiát. Valóban, ha Krisztus valóban azért jön vissza, hogy megbüntesse a hitetleneket és részeltesse a hívőket dicsőségében (1,8-10), akkor ennek az érzésnek úgy kell végbemennie, hogy azt egy sor összeomlás előzi meg, ahogyan ezt a zsidó apokaliptikusok mindig állították az utolsó időkkel kapcsolatban és ahogyan Jézus maga is bejelentette az evangéliumok tanúsága szerint (lásd Mk 13 par.). Az események egymásután következését így lehet összefoglalni:
1. - A Sátán már munkálkodik ebben a világban. A keresztények által elszenvedett üldöztetések ennek egy jele és a világ először megoszlik hívőkre és hitetlenekre. De a hitetlenség növekedni fog, a hazugság és igazságtalanság elterjednek. A vonzerők (megtévesztések) képezik a legnagyobb veszedelmet: az a veszély fog fenyegetni, hogy a hamisat tekintik majd igazinak és az igazságtalant igazságosnak.
2. - Majd elérkezik az aposztázia ideje, adott pillanatban feltűnik egy személy, akit istentelennek neveznek, valóságos Antikrisztus, aki olyan lesz, mint a rossz minden hatalmának megtestesülése. A csodák és jelek, amelyeket véghezvisz, majd végképp megtévesztik azokat, akik nem nyerték el az igazság szeretetét (2,10). Gőgjében odáig megy majd el, hogy Istennek adja ki magát és Templomában üljön. Ha ez az istentelen még nem érkezett meg a levél megírásának időpontjában, az azért van, mert valami és valaki még visszatartja (lásd 2,6-7 q,r,s, jegyzeteket) és nem lehet pontosan tudni, hogy kit jelöl így. Kétségkívül ennek a levélnek a címzettjei képesek felfogni ezt a célzást. Világos minden esetre, hogy az író számára az a határozatlan időtartam - amely evvel a titokzatos akadállyal van kapcsolatban - választja el még azt a pillanatot, amelyről azt írja, hogy az istentelen nyíltan fogja kinyilvánítani sátáni hatalmát.
3. - Csak ennek az istentelennek a jötte után fogja majd az Úr magát kinyilvánítani és elpusztítja ezt az ellenfelét.
Azok tehát Tesszalonikában, akik azt gondolják, hogy úgy élhetnek, mintha az Úr Napja már itt volna, elfeledkeztek az apostol tanításáról (2,3), tévedésben vannak, amikor túlzott örömben vannak és tévesen meg akarják takarítani az utolsó napok harcait és megtévesztéseit. Krisztus végleges győzelme előtt a harc még sokkal keményebb lesz, az éberség és ítélőképesség minden eddiginél szükségesebb lesz. Való, hogy az Evangélium meghívta a keresztényeket Krisztus dicsőségében való osztozásra (2,14), de a dicsőség előtt ott van még az üldöztetés és a szenvedés (1,4-5), amin csak akkor lehet keresztüljutni, ha előrehaladnak a szeretetben, a hitben és állhatatosságban.
A vég közelsége tehát világosan relativizálva van az 1Tessz-hez képest. A 2Tessz-nél azt látjuk, hogy éppen, mert az apokaliptikus idők kezdetét élik, szembe kell helyezkedni a közösségben és a társadalomban megállapított rend idő előtti felborításával (munka megtagadása). Tartózkodni kell azoktól (3,6), akik egy olyan győzelem látszatában akarnak élni, amely még nem valósult meg és szükség esetén minden kapcsolatot meg kell velük szakítani (3,14). Az az utolsó felvonása annak a drámának, amely át fogja alakítani a helyzetet és még nem tartunk az utolsó-előttinél. Láthatjuk, hogy a 2Tessz az első szöveg, amely ebben a megfogalmazásban felveti azt a problémát, melyet a kereszténység újra és újra fel fog vetni generációkon keresztül, addig, ameddig hitét és reményét az apokaliptikus elképzelések keretében gyakorolja.
A Tesszalonikaiakhoz írt levelek, az egyik éppen úgy, mint a másik, igen fontos tanúságtételek az ősi Egyházról és annak reménységéről. Hosszú dogmatikai fejtegetések hiánya nem kisebbíti értéküket. Ugyanis viszonylagos egyszerűségükben említést tesznek mindarról, ami az első keresztények közös hite volt és az első igehirdetők tapasztalata: Isten szeretete, aki hív, Krisztus uralma, aminek visszatértét lelkesülten várják, a Szentlélek kiáradó tevékenysége az igehirdető beszédekben és a közösségek életében, a feltámadás bizonyossága, az állhatatosság az üldöztetésben, a testvéri szeretet, amely összetartozási érzést kölcsönöz a keresztényeknek és közösségeknek ... Hogyne térne vissza a keresztény állandóan ehhez a forráshoz? Hogyne találná meg ebben mindig a hívást az életre a maga idejében ugyanabban a reménységben, ugyanolyan lelkesedéssel?

Vissza a ÚSz menühöz