TOB - BEVEZETÉS AZ ÚJSZÖVETSÉGHEZ
Az Újszövetség huszonhét könyvet ölel fel, melyek mind görög nyelven íródtak és melyek terjedelme igen különböző. Csak a II. század vége felé lett szokás a könyveknek ezt a gyűjteményét "Újszövetség" néven nevezni. Az Újszövetség tartalmát alkotó írások az idők folyamán olyan nagy tekintélyre tettek szert, hogy gyakorlatilag egyenrangúnak tekintették azokat az Ószövetség könyveivel, melyeket a keresztények régóta egyetlen Szentírásuknak tekintettek és koruk zsidó szóhasználata szerint "A Törvény és a Próféták"-nak neveztek. Az, hogy ezeknek a könyveknek összességét az "Újszövetség" kifejezéssel jelölték, lényegében azt jelenti, hogy az első keresztény teológusok, Szent Pált követve (2Kor 3,14), úgy döntöttek, hogy ezek a szövegek egy új szövetség rendelkezéseit foglalják magukban, és ezek fejezik ki a viszonyt Isten és az Ő népe között az üdvtörténet utolsó szakaszában. A "Testamentum" szó valójában csupán a héberben használt kifejezés fordítása, melyet Istennek Izraellel kötött szövetségének megjelölésére használtak. Az a tény, hogy egy új szövetségről beszéltek, arra vezette a keresztényeket, hogy ezzel szemben azt a könyvgyűjteményt, melyet előzőleg "A Törvény és a Próféták" névvel jelöltek, Ószövetségnek nevezzék, ezzel jelölve, hogy abban elsősorban a régi mózesi Szövetség törvényének szerkezetét látják, amelyet Jézus - meggyőződésük - szerint, egyidejűleg megújított és felülmúlt. Ennek a huszonhét könyvnek szerkezeti egységbe való tömörítése, azok csoportosítása hosszú és bonyolult folyamat során ment végbe. E műveknek a régi időkből napjainkba való átvitele egyébként bizonyos akadályokkal járt, ami szövegében néhol változásokat eredményezett. Végül az a történelmi, földrajzi és kulturális távolság, amely minket az Újszövetség világától elválaszt, lényeges nehézségeket jelent ennek az irodalomnak tökéletes megértésénél. Elengedhetetlenné vált tehát, hogy visszahelyezzük azt abba a környezetbe, mely létrejöttének és első elterjedésének tanúja volt. Minden Újszövetséghez íródott bevezetésnek - bármilyen rövid is legyen az -, először meg kell vizsgálnia, hogy milyen körülmények vezették rá az első keresztényeket arra, hogy a Szentírás új csoportosítását kidolgozzák. Ezek után meg kell vizsgálnia, hogy e szövegek, amelyeket állandóan lemásoltak és újramásoltak, hogyan tudták átvészelni a történelemnek azt a mozgalmas kb. tizennégy századát, mely a könyvek egybegyűjtése és azok végleges, megmásíthatatlan formába való rögzítése között eltelt, egészen a könyvnyomtatás feltalálásáig. Ugyanakkor a bevezetésnek útmutatást kell adnia arra, hogy miként lehet helyrehozni a különböző változtatásokat, melyeket a kézírásos terjesztés folyamán a szövegek elszenvedtek. A Bevezetés végül megkísérli a lehetőségekhez képest legpontosabban bemutatni azt a történelmi, vallási és kulturális környezetet, melyben az Újszövetség létrejött és elterjedt. A Bevezetésnek ezt a három fő szempontját általánosan az Újszövetség Kánonproblémáinak, Szövegproblémáinak és Keletkezési Környezetproblémáinak nevezik.
AZ ÚJSZÖVETSÉG KÁNONJA
Ugyanúgy, mint a francia "regle" szó, a görög "kanon" kifejezés is átvitt értelemmel bír: jelenthet magatartási, vagy hitbeli szabályt is. Francia nyelven a "canon" szó csak ezt a második jelentést tartotta meg. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy bizonyos esetekben hivatalos lajstromot is megjelöljön. Ebben az értelemben beszélünk a szent könyvek kánonjáról, megjelölve a hivatalosan elfogadott lajstromát azon könyveknek, melyeket úgy ítéltek, hogy irányadóak az Egyház élete és hite számára. Ebben az értelemben ez a kifejezés csak a IV. századtól kezdve használatos ténylegesen a keresztény irodalomban. Feltehetjük a kérdést, hogy mi vezethette az első keresztényeket a szent könyvek új csoportosításának gondolatára és ennek keresztülvitelére, azon csoportosítás helyett, amelyet "a Törvény és a Próféták"-nak neveztek. Röviden ezt a folyamatot a következőkben vázolhatjuk: Az első generáció keresztényei számára a legfőbb tekintélyt vallási szempontból két fogalom képviselte. Az első az Ószövetség volt, melyet az első keresztény írók minden részletében, vagy majdnem teljesen úgy idéznek, mint Isten kinyilatkoztatását. A második tekintélyt, mely igen gyorsan kifejlődött, általánosságban "az Úr"-nak nevezték. Ez a kifejezés egyszerre jelölte a tanítást, melyben Jézus részesítette annak idején a népet (1Kor 9,14) és a Feltámadott hatalmát, mely az apostolok közvetítése által jutott kifejezésre (2Kor 10,8.18). E közül a két tekintély közül, amelyek kritérium-értékűek voltak, csupán az Ószövetség létezett írott szövegek formájában. Az Úr szavai és az apostolok beszédei ezzel szemben sok éven át csak élőszóban maradtak fenn és csupán az utolsó apostolok halála után merült fel annak szükségessége, hogy egyrészt rögzítsék tanításuk lényegét, másrészt hogy biztosítsák annak megtartását, amit ők megfogalmaztak. Az újonnan keletkezett írások tekintély-kérdése szükségszerűen felvetődött még akkor is, ha az első időkben a szóbeli igehirdetés tekintélye nagymértékben felülmúlta az írásos hagyományokét. Úgy tűnik, hogy egészen a II. század közepéig a keresztények majdnem öntudatlanul hagyták magukat vezetni a szent iratok új csoportosításának kialakulása felé. Nagy a valószínűsége annak, hogy elsőként Szent Pál leveleiből állítottak össze egy istentiszteleteken használatos gyűjteményt. Ezzel nem az volt a céljuk, hogy kiegészítsék a Szentírást; egészen egyszerűen a körülmények vezették őket: a páli iratok már le voltak írva egy olyan időszakban, amikor széles körben az evangéliumi hagyomány még csak élőszóban volt megőrizve. Ezen felül Szent Pál maga is ajánlotta leveleinek nyilvános olvasását, valamint azok továbbítását a szomszédos egyházakhoz (1Tim 5,27; Kol 4,16). A II. század kezdetétől minden esetre számtalan keresztény író világosan kifejezésre juttatja, hogy nagyszámú páli levelet ismer. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezeknek a leveleknek gyűjteménye már igen korán létezett és igen gyorsan terjedt az apostol nagy népszerűségének következtében. Azonban ezen írások tekintélye ellenére nincsen arra vonatkozó adat a II. század kezdete előtt (vö. 2Pét 3,16), hogy azokat a Szentíráshoz hasonló tekintélyű szent iratoknak tekintették volna. Ezen egész időszak alatt az evangéliumok helyzete nem olyan világos, mint Szent Pál leveleié. Tény, hogy a régi keresztény írók műveiből nem hiányoztak az evangéliumi idézetek, vagy az azokra való hivatkozások, de majdnem mindig nehézségekbe ütközik meghatározni, hogy vajon ezek a hivatkozások írásos szövegeken alapulnak-e, melyeket ezek a szerzők ismertek, vagy csupán emlékezetből idézték-e a szóbeli hagyományok töredékeit. 140 előtt minden esetre nem volt adat, mely szerint lett volna írott evangéliumi szövegek gyűjteménye. Nem derült fény arra sem, hogy e művek közül valamelyik is irányadó jelleget kapott volna. Csak a II. század második feléből maradtak ránk világos tanúságtételek egy evangéliumi gyűjtemény létéről, és arról a tekintélyről, melyet ezzel kapcsolatban fokozatosan elismertek. Körülbelül 150-től döntő időszak kezdődik az Újszövetség kánonjának kialakulásában. Jusztinusz vértanú az első, aki említi, hogy a keresztények a négy evangéliumot olvassák vasárnapi összejöveteleik alkalmával, és hogy azokat apostoli műveknek tekintik (vagy legalábbis olyan személyek műveinek, akik közvetlen kapcsolatban állottak az apostolokkal) és alkalmazásuk során a Szentíráshoz hasonló tekintélyt tulajdonítanak nekik. Ha ezek az írások ilyen nagy tekintélynek örvendtek, ez úgy tűnik, nem első sorban onnan eredt, hogy apostoli eredetűeknek tartották azokat, hanem inkább azért, mert az "Úr" történetét idézték fel, a hagyományokkal egybehangzóan. Hamarosan azonban hangsúly került e műveknek apostoli voltára, amint elsősorban szükségessé vált azok megvédése a hasonló jellegű írások elszaporodása következtében, melyek tartalma többnyire durva utánzatra vallott, vagy csupán merő fantáziára. Valóban, kevéssel 150 után, amint az Egyházon belül érezhetővé vált az általánosan elfogadott norma szükségessége, a négy evangéliumi gyűjtemény felé fordultak, mivel ezek mindenki figyelmének középpontjába kerültek belső tulajdonságaik miatt és annak a tanúságtételnek következtében, melyet az "Úr" mellett tettek. Sok szempontból a négy evangélista fensőbbsége annyira elsöprő volt, hogy hamarosan kiváltak a hasonló jellegű irodalomból olyannyira, hogy 170 körül a négy evangélium kimutathatóan elnyerte a kanonikus irodalom rangját, habár ez a kifejezés addig sohasem hangzott el. Ami Szent Pál leveleit illeti, majdnem biztos, hogy nem egyenként kerültek a kánonba, hanem teljes gyűjteményt csatoltak oda, amint felmerült a gondolat az Egyházon belül, hogy az Újszövetségnek bizonyos kánonjára volna szükség. Valószínű, hogy az apostoli eredet fogalma, mely már szóba került az evangéliumi írásokkal kapcsolatban is, még nagyobb mértékben közrejátszott a páli irodalom érdekében, mely apránként és önmagától olyan gyűjteménnyé vált, melynek tekintélyét széles körben elismerték a II. század egyházaiban. A Szentírás új kánonjának gondolata ekkor már születőben volt, de ezt a gondolatot alapjában véve soha nem vitatták meg. A kánon létrejötte először vált ténnyé, amely azután gyorsan terjedt el az Egyházban. A teológiai megfogalmazás csak utólag jött létre, amikor pontosabban kellett meghatározni ennek a kánonnak tartalmát. Ezt valószínűleg meggyorsította Marcion eretnek közbelépése (+160), aki teljes egészében visszautasította az Ószövetség tekintélyét, és akinek sürgősen szüksége volt arra, hogy egyházát új szent iratokkal lássa el, s ebből következően egy új kánonnal. A marcionisták ennek következtében bizonyos mértékig hozzájárultak az új kánon elvének elterjedéséhez, mely két részből tevődik össze, az Evangéliumból és az Apostolokból úgy, mint a régi Szentírás is, amely két részből állott, a Törvényből és a Prófétákból. A II. század végétől kezdve az írások új rendezésének gondolata erősen meggyökeresedett az Egyházban, de továbbra is hátra volt az új kánon tartalmának pontos meghatározása. A kánonhoz tartozó művek végleges lajstroma csak folyamatosan alakult ki olyan mértékben, ahogyan az Egyház egységének egyre fokozódó tudatából létrejött az összhang, amit a különböző keresztény közösségek közötti kapcsolat kifejlődése segített elő. Így pl. meg lehet figyelni 150 és 200 között az Apostolok Cselekedetei könyve kánoni műként való elfogadásának folyamatát. A II. század végén Lyoni Iréneusz a művet szent iratnak tekinti és Lukácsnak az apostolokról tett tanúságaként idézi. Tény, hogy az Apostolok Cselekedeteinek könyvét főleg azért vonták be a kánonba, mert rokonságot mutatott fel a harmadik Evangéliummal, és annak folytatását tartalmazta. Az apostoli eredet fogalmának kifejlődése a II. század folyamán szintén lényeges tényező volt a kánonba való felvételre. Ha megkíséreljük a III. század küszöbén felállítani ennek a fejlődésnek mérlegét, a következő megállapításokat tehetjük: a négy evangélium mindenhol legyőzhetetlen rangra jutott és ezt már soha nem vitatják el. Ettől az időszaktól kezdve az evangéliumok kánonját már lezártnak lehet tekinteni. Ami a kánon második részét illeti (az Apostolok Cselekedeteit), mindenhol szent írásként idézve találjuk Szent Pál tizenhárom levelét, az Apostolok Cselekedetei könyvét, Szent Péter első levelét. Bizonyos véleményazonosság alakult ki Szent János első levele körül. A végleges kánon tehát kialakulóban volt. Voltak azonban még bizonytalan területek. Az olyan művek mellett, melyek az Egyházban teljes elfogadottságot nyertek, szép számmal találunk "bizonytalan" műveket, melyeket egyes egyházatyák kánoniaknak említenek, mások viszont csupán hasznos olvasmánynak tartanak. A Zsidókhoz írt levél, Szent Péter második levele, Jakab és Júdás levelei ide tartoznak. Ugyancsak vannak olyan művek is, melyeket ebben az időszakban a mintegy kánon részeként szent iratokként idéznek, nem tartották meg sokáig helyüket, míg végül kikerültek a kánonból. Ez volt a helyzet Hermász művével a "Pásztor"-ral, a "Didaché"-val, Kelemen első levelével, Barnabás levelével és Péter apokalipszisével. A folyamatnak ebben a szakaszában az apostoli eredet volt az általános kritérium és apránként kegyvesztettekké válnak azok a művek, melyeknél nem lehetett apostoli eredetet felfedezni. A vitatott könyvek a III. század folyamán pontosan azok, melyeknek apostoli eredetét az Egyház egyik vagy másik területén kétségbe vonták. A leginkább vitatott volt a Zsidókhoz írt levél, a Jelenések könyve, melyeknek kánoni voltát igen sokáig erőteljesen tagadták: Keleten az elsőt, Nyugaton a másodikat. Egyébként Szent János második és harmadik, Szent Péter második, valamint Júdás levele csak lassanként hódított tért. Nem szükséges e fejlődésnek minden állomását részleteiben követni; lényeg, hogy a IV. században létrejött az a kánon, amely összességében azonos a ma ismerttel, az egyetlen fennmaradó bizonytalan tényező a könyvek elrendezésének sorrendje. Az egységesség gondja egy olyan Egyházban, ahol egyre erősebben érvényesült a rómaiak jelenléte, nem kis mértékben járult hozzá azoknak a különbözőségeknek kiegyenlítéséhez, melyek a kánon kialakulási folyamatának egyik vagy másik szakaszában megmutatkoztak.
AZ ÚJSZÖVETSÉG APOKRIF IRATAI
A szent szövegekként elismert iratok a kánonba való felvételüknek köszönhetően védettséget élveztek, s ennek eredményeképpen jól megőrzött állapotban juthattak el egészen a nyomtatás koráig. Nem ez volt a helyzet azoknál a műveknél, melyek nem juthattak be a kánonba. Bár némelyikük (mint a Didaché, vagy Barnabás levele) általánosan kedveltek voltak, és ennek következtében jó állapotban maradtak fenn, dacára a kánonból való kizárásuknak. Mások ezzel szemben sokkal határozottabb módon kerültek kiküszöbölésre az egyházi gyakorlatból, ami által erősen sérülékenyebbé váltak: nagyrészt ez magyarázza, hogy csak töredékes állapotban maradtak fenn. Az apokrif, más szóval "rejtett" elnevezést egy bizonyos számú műre alkalmazták, melyek az Újszövetség kánoni írásaival felmutatott hasonlóság ellenére az Egyház felfogásával idegen gondolatokat hordoznak és általában titkos, rejtett értelműek, vagyis egy zárt kör számára fenntartottak, mely egyedül volt képes arra, hogy azokból tényleges ismereteket, "gnózist" merítsen. Később apokrifnek tekinteték azokat a műveket, melyekre az Egyház nem volt hajlandó tanítását és hitét alapozni, és amelyeket ennek következtében nem engedélyezett nyilvános felolvasásra a vasárnapi istentiszteletek alkalmával. Ezek a könyvek, még ha olvasásukat egyéni célokra ajánlották is építő tartalmuk következtében, rejtve kellett maradjanak a közös liturgia folyamán. Ez utóbbi értelemben használták általánosan ezt a kifejezést, mielőtt eljutottak oda, hogy a kánon lezárásakor meg tudták jelölni a helytelenül az apostoloknak tulajdonított műveket. Ezen időponttól kezdve határozottan pejoratív értelmet kapott az "apokrif" jelző. Az apokrif műveket mint téves tanok hordozóit tekintik. Bármint is áll a helyzet tartalmi értékük tekintetében, az újszövetség korának apokrif iratai rendkívül értékes művek a II. és III. században végbement vallási elgondolások fejlődésére vonatkozóan. Nagy vonalakban a műveknek négy kategóriáját lehet megkülönböztetni az apokrif irodalmon belül, melyek a különböző kánoni írások irodalmi műfajával megegyeznek: evangéliumok, apostoli levelek, apostolok cselekedetei, valamint jelenések könyvei. Ezek közül csak néhányról teszünk említést az alábbiakban. A Nazarénus-, a Zsidó- és az Egyiptomi- evangéliumok számunkra csupán az egyházatyák írásaiból ismertek. Amennyire meg lehet ítélni, a kánoni evangéliumokkal közeli rokonságot felmutató írásokról volt szó. Péter evangéliuma, melynek egy töredékét Egyiptomban találták meg a múlt század végén, már felmutat gnosztikus nyomokat, ami teljes kiteljesedésében jelenik meg azokban a művekben, melyeket jobban ismerünk nemrégiben, szintén Egyiptomban történt felfedezésük óta, mint az Igazság Fiainak evangéliuma, a Fülöp evangélium és a Tamás evangélium, mely utolsónak mutatott fel sok közös vonást a szinoptikus evangéliumokkal. Ezek a művek azonban világosan különböznek a kánoni evangéliumoktól azáltal, hogy gyakorlatilag nem tartalmaznak elbeszélő elemeket. A Jakab Protoevangéliuma néven ismert mű a kánoni evangéliumok gyermekségtörténeteit továbbfejlesztve olyan elbeszéléseket tartalmaz, amely különös érdeklődést mutat Mária története és a Jézus születését kísérő események iránt. Az apokrif írások általában népszerű, épületes művek, melyek távolabbról a kánoni könyvekből merítik ihletüket. Előszeretettel emelik ki a csodás elemeket az apostolok életében, akiket dicsőíteni kívánnak. Ez lehet a benyomásunk, ha János, Pál és Andrásnak tulajdonított írásokat olvassuk. Az "Epistola Apostolorum" című írástól eltekintve, mely 150 körül íródott és leginkább az apokaliptika műfajába sorolható, keveset lehet mondani az apokrif levelekről. Ezeket nem lehet ténylegesen a kánoni levelekhez hasonlítani, hiszen nem annyira levelekhez hasonlítanak, mint - meglehetősen középszerű - rövidebb teológiai értekezésekhez. Ami az apokrif apokaliptikus írásokat illeti, többek között említhetjük Hermas Pásztor című írását, Péter apokalipszisét (az eljövendő életről, a mennyországról és a pokolról szóló elmélkedést) és Pál apokalipszisét, mely részletesen kívánja ismertetni a 2Kor 12-ben megemlített látomást, melynek során az apostol a harmadik egekig ragadtatott el. Mindezek az írások a kánoni írásoknál későbbi művek, melyeknek gyakran utánzatai. Általában nem tartalmaznak semmiféle régi történelmi hagyományt, így nem nyújtanak nagy segítséget az Újszövetség tanulmányozásához, bármilyen mértékű volna egyébként értékük a későbbi keresztény gondolkodás történetével kapcsolatban.
AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE
Az Újszövetséget alkotó huszonhét könyv szövegét igen nagyszámú kéziratból ismerjük, melyeket különböző nyelveken fogalmaztak meg, és amelyeket jelenleg a világ legkülönbözőbb könyvtáraiban őriznek. Ezek közül egy sem sajátkezű írás: mind másolat, vagy másolata olyan kézirat másolatának, melyet maga a szerző írt vagy diktált. Az Újszövetség minden műve, kivétel nélkül, görögül íródott. Ezen a nyelven több mint 5.000 kézirat van, melyek közül a legrégebbieket papiruszra írták, a többit pergamenre. Papiruszon az Újszövetségnek csak néha kis részletei vannak meg. A legrégibb görög kézirat, mely az Újszövetség legnagyobb részét, vagy teljes egészét tartalmazza, két, pergamenre írott Biblia, amelyek a IV. századból származnak. Az értékesebb a Codex Vaticanus, melyet azért neveznek így, mert a vatikáni könyvtárban őrzik. E kézirat, melynek eredete ismeretlen, sajnos csonka: az Újszövetséget tartalmazza, kivéve a Zsidókhoz írt levelet 9,14 - 13,25, a Timóteushoz írt első és második levelet, a Titushoz és Filemonhoz írt levelet és a Jelenések könyvét. A második, Codex Sinaiticusnak nevezett kéziratban, amelyet azért neveznek így, mert a Sínai-hegyi Szent Katalin monostorban találták meg, az Újszövetség teljes szövegét tartalmazza, sőt hozzá kapcsolódik még Barnabás levele és Hermas Pásztorának egy része, amelyek kimaradtak az Újszövetség végleges kánonjából. A Sinaiticust ma a londoni British Múzeumban őrzik. Ez a két kézirat szép írással készült, melyet "majuscule" vagy bibliai "unciális" írásnak neveznek. Ezek csak a legnevezetesebbek a kb. 250 többi, hasonló írású, többé-kevésbé azonos tartalmú pergamen közül, melyek a III.-X., vagy XI. századból származnak. A legtöbb, főleg a régebbi keletkezésű kódex csak - néha igen csekély - töredékeit őrzi az Újszövetség szövegének. Az Újszövetség ránk maradt másolatai nem mind azonosak. Ellenkezőleg, igen sok, lényeges különbség fedezhető fel e kéziratok között. Ezeknek egy része csak nyelvtani, kifejezésbeli, vagy szórendi részleteket érint, más esetekben a kéziratok között olyan eltéréseket lehet észlelni, amelyek teljes bekezdések értelmét érintik. Az eltérések eredete könnyen megállapítható. Az Újszövetség szövegét századokon át másolták, többé-kevésbé szakértő másolók, akik közül azonban egy sem volt mentes azoktól a minden rendbeli hibázásoktól, melyeknek következtében minden másolat, még a leggondosabb is, nem teljesen azonos az eredetijével. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a másolók egy része, jóindulattól vezérelve, időnként igyekezett egyes részeket javítani az eredetin, melyeknél úgy gondolta, hogy tévedés történt a másolásnál, vagy teológiai pontosságban van hiány. Ennek során bekerültek a szövegbe új, majdnem mindig téves variánsok. Végül hozzátehetjük, hogy az Újszövetség számtalan perikópájának kultikus célra való felhasználása gyakran okozott eltolódásokat a szövegen, liturgikus szépítések irányába, vagy harmonizációk felé a szóbeli recitáció javára. Magától érthető, hogy a századok folyamán a másolók által véghezvitt változtatások összeadódtak, így a szöveg, mely végül a nyomtatás koráig eljutott, tele van különböző változtatásokkal, ami igen tekintélyes számú variáns létezésében nyilvánul meg. A "szövegkritika" által kitűzött ideális célkitűzés az, hogy az összes, egymástól különböző dokumentum alapján rekonstruálják azt a szöveget, mely a legnagyobb valószínűséggel megközelíti az eredetit. Mindenesetre arra nincsen remény, hogy az eredeti szövegig el lehessen jutni. A szövegkritika első feladata, hogy figyelembe vegye a szöveg összes létező tanúit. Másképpen szólva össze kell gyűjteni és minősíteni az összes dokumentumot, mely teljesen vagy részben reprodukálja az Újszövetség szövegét. Itt számításba jönnek nem csupán a görög nyelven íródott kéziratok, hanem mindazok, melyek az első század keresztényeinek körében használatosak voltak (lényegében a latin, szír és kopt nyelvekről van szó). Bizonyos esetekben ezek a fordítások görög eredeti szövegből valók, melyek régebbiek, mint a Vaticanus vagy a Sinaiticus szövege. A szövegnek régebbi állapotáról tesznek tehát tanúságot, mint amit a legrégibb görög nyelvű kéziratok közvetítése nyújt. Annak érdekében, hogy a görög eredetit rekonstruálni lehessen, a régi fordítások fontos szerepet töltenek be az Újszövetség hiteles szövegének meghatározásában. A görög nyelvű kéziratokon és a régi fordításokon kívül a szövegkritika fölhasználja, a korai egyházatyák műveiben található Újszövetségből származó idézetet is. Ezen idézeteknek elsősorban abban áll vitathatatlan előnyük, hogy lehetővé teszik a legősibb szövegállapothoz való visszatérést (jobb támpontot nyújtva a ránk maradt legrégibb görög nyelvű kéziratoknál). Egyébként ezen idézeteknek dátumát és földrajzi eredetét viszonylag könnyű meghatározni és így kényelmes módszer áll rendelkezésre arra, hogy elképzelést lehessen alkotni az Újszövetség szövegéről egy meghatározott időszakban, az Egyház egyik vagy másik területén. Ezzel szemben ezek az idézetek kettős hátránnyal is rendelkeznek. Egyrészt mindegyik a szövegnek csak egy kis részét reprodukálja, másrészt számunkra igen sajnálatos, hogy az egyházatyák többnyire emlékezetből és ennek megfelelően pontatlanul idéztek, így nem lehet teljes bizalommal hagyatkozni adataikra. A görög nyelvű kéziratokból, a régi fordításokból és az egyházatyák idézeteiből álló dokumentum-tömeg összegyűjtése, rendszerezése és elemzése után a szövegkritika azon igyekszik, hogy a szövegtanúkat fölhasználva minél közelebb kerüljön az eredeti szöveghez. Ennek perspektívájában a gondos vizsgálódás arra a megállapításra vezette a szakembereket, hogy a szövegtanúk tömege aránylag kisszámú nagyobb csoportba sorolható. Ennek alapján sikerült megállapítani három vagy négy nagy bizonyítéktörzset, melyeknek tagjai egyazon eredeti másolatai. Ennek a még befejezetlen, de immár jelentős mértékű munkának alapján a szövegkritika ma meglehetősen nagymértékben alapozhat az egyedi tanúk nagy tömege helyett szövegtanú-csoportokra, melyek mindegyike egy bizonyos szövegtípust képvisel, amelynek dátum és földrajzi elhelyezkedése több-kevesebb biztonsággal meghatározható. A szövegkritika által kimutatott fő szövegcsaládok a következők: - Egy "antiochiainak" vagy "szíriai-nak" nevezett szövegcsalád, melynek elnevezése antióchiai eredetére utal és amit a 300-as évekre datálnak. Emellett tanúskodik a görög kéziratok többsége, főleg az újabbak, mivel ez elég hamar a leginkább használt szöveggé vált a bizánci világban - ezért nevezik "bizáncinak", vagy görögül "koiné ekdosis"-nak, ami népszerű kiadást jelent. Jellegzetessége a választékos és világos kifejezésmód; szívesen teremt harmóniát a többé vagy kevésbé párhuzamba állítható részek között és ötvözi egybe egyazon részlet variánsait. Kritikai tulajdonsága közepes. Mindezek ellenére ezen szöveg későbbi változata alapján készültek az Újszövetség első nyomtatott kiadásai, melyeknek szövege több mint három évszázadon át megmaradt, mint "textus receptus", vagy mindenki által elfogadott szöveg. - Egy "alexandriainak" vagy "egyiptominak" nevezett szövegcsalád, amelynek keletkezése Egyiptomba, pontosabban minden kétséget kizáróan Alexandriába tehető. Erre épül a kezünkbe levő Vaticanus, és kisebb mértékben a Sinaiticus. Keletkezésének legkésőbbi időpontja 300 körül volt, sőt némely újabb felfedezés arra enged következtetni, hogy - legalábbis az evangéliumokat illetően - lényegesen korábbra tehető. Gyakran "semleges" szövegnek nevezik, mert úgy tűnik, hogy nem igazán szisztematikus és tendenciózus revízió gyümölcse. A szakemberek egyetértenek abban, hogy összességében elismerik nagy értékét kritikai szempontból, ez utóbbi tulajdonság eredete egy különösen hűséges másolási mód lehet, vagy szövegbeli restaurálás, melynek minősége nem volna meglepő az alexandriai légkörben. A XIX. század második felétől kezdve az Újszövetség kiadásai tehát szívesen és jogosan követik ezt a szövegtípust, melyet azonban nem kell mindig és mindenhol csalhatatlan bizonyítéknak tekinteni. - Egy "nyugatinak" nevezett szöveg. Ez az elnevezés, mely a XVIII. századból ered, részben pontatlannak bizonyult. Valóban, az Újszövetség régi latin változatai és néhány görög-latin kézirat, mint a Béza kódex (IV. század?) az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei számára, ténylegesen bizonyítják e szövegtípusnak széleskörű elterjedését nyugaton. Ma már világos, hogy ez a szövegcsalád Keleten is elterjedt volt, amint ezt néhány keleti változat is mutatja, sok idézetes régi görög kézirattöredék. Sok esetben ez a "nyugati" szöveg, melynek eredete és egysége egyébként probléma marad, úgy tűnik fel, mint a legrégebben és általánosságban bizonyított formája az Újszövetségnek. Jellegzetessége egy kifejezett tendencia a magyarázatok, pontos felvilágosítások, körülírások, harmonizáció irányába, ami erősen eltávolítja az eredeti szövegtől, ám nem egy esetben ezek a régi variánsok figyelemre méltóak. A fent megnevezett szövegcsaládok nem az egyetlenek. Léteznek átmeneti formák is. Nem szükséges elmerülni a részletekbe, hogy megvilágosítsuk ennek a módszernek fontosságát, ami abban áll, hogy elkülönítse a típusokat és elhelyezze azokat időben és földrajzi elhelyezkedésben a kronológiai és földrajzi adatok segítségével, melyeket a fordítások, az idézetek és alkalmanként a paleográfia szolgáltatnak. Így lehetségessé válik minden fordítás, minden könyv, az egész Újszövetség számára, hogy felvázolja a szövegnek legalább egy történetét, mely lehetővé teszi, hogy megfigyelhessük, hogy melyek a legrégibb formák és a legszélesebb körben bizonyítottak, és ezek azok a formák, melyeknek legnagyobb a lehetőségük arra, hogy megfeleljenek az eredeti szövegnek. Ez az első kritikai munka, melyet "külső kritikának" neveznek, nem elégséges. Gyakori például, hogy megkülönböztethető egy bibliai szakasz II. vagy III. századból származó két változata, melyek többé-kevésbé elterjedtek és melyek között nehéz választani. Ekkor kell a "belső kritika" eszközeihez nyúlni. Ez utóbbi már nem szemléli a fordításokat, mint különböző típusú bizonyítékokat az Újszövetséggel kapcsolatban. Ellenkezőleg, abból indul ki, hogy minden fordítás tartalmát úgy kell vizsgálni, mint egy egyedi esetet, mely a másoló tudatos, vagy nem tudatos, nem megfelelő időben történt beavatkozásának eredménye. A belső kritika tárgya elsősorban az, hogy pontosan rekonstruálja, hogy milyen beavatkozás jött létre a másoló részéről, ami a fordítás megváltoztatásáért felelős és melyek voltak e beavatkozásnak indítékai. Ennek megállapítása után viszonylag könnyű elsődleges olvasatként megtartani azt, melyről kitűnt, hogy eredete volt az összes elhibázott olvasatoknak. Mindenesetre ez a módszer erősen igényli a kritikus szubjektív ítéletét, akinek egyidejűleg ki kell alakítania egyéni felfogását a szövegre vonatkozóan, és fel kell használnia ismereteit a másolók szokásos magatartásáról, valamint azokról a hibákról, melyeket a legtöbbször elkövetnek. A módszernek ez a szubjektív jellege nagymértékben magyarázza, hogy általában csak a külső kritika kiegészítéseként kerül felhasználásra. Az elmúlt másfél évszázad komoly eredményeket mutatott fel az Újszövetség szövegkritikájában. Az Újszövetség szövegét jelenleg megfelelően megállapítottnak lehet tekinteni. Csak új dokumentumok felfedezése tehetné azt komolyan kérdésessé. Ezek az eredmények tettek lehetővé olyan nagy haladásokat, melyeket az Újszövetség modern kiadásainál észlelni lehet, összehasonlítva ezeket az 1520 és kb. 1850 közötti kiadásokkal, amikor még nem alkalmazták pontosan a szövegkritika szabályait. A jelenleg legelterjedtebb kiadás a Nestle-Aland féle, mely a XIX. század második felében készült, három nagy, modern tudományos kiadás szövegén alapszik, melyek Tischendorf, Westcott és Hort, valamint Weiss nevéhez fűződnek. A Greek New Testament, mely a Sociétés Bibliques kiadása, készítői K. Aland, M. Black, B.M. Metzger és A. Wikgren, igyekezett az előbb említett kiadás szövegén további javításokat tenni. Ennek szövegére épülnek a tudományos, modern fordítások.
AZ ÚJSZÖVETSÉG KÖRNYEZETE
A kereszténység egy olyan nép körében született meg, melynek története zaklatott volt. A fájdalmas babiloni fogság után, mely végérvényes nyomot hagyott a zsidók öntudatán, Izrael újra visszatelepült Palesztinába. Ám amikor visszatértek az Ígéret Földjére, meg kellett állapítaniuk, hogy az idők megváltoztak, és nem lehetett ott úgy élni, mint annak előtte. A korábbiaknál is inkább Palesztina olyan érdekek tétjévé vált, melyek túlnőttek rajta és alávettek voltak idegen, vagyis pogány eszmék alattomos és tartós befolyásának. Ezek mind élesebben kerültek szembe az ősi zsidó hagyományokkal, melyeket pedig igyekeztek mindennek ellenére fenntartani. Az évek során a konfrontáció a zsidóság és az őt körülvevő világ között mind erőszakosabb formák felé fejlődött ki. Nagy Sándor halálakor, 323-ban Palesztina a hellén királyok fennhatósága alá került. Ez utóbbiak a zsidókkal szemben igen különféle magatartást tanúsítottak, egészen az igen nagyfokú türelemtől a legdühödtebb beolvasztási kísérletekig. Ez utóbbi legkegyetlenebb törekvés IV. Antiochus Epifanes (175-164) nevéhez kötődik, aki erőszakkal akarta megszüntetni a zsidók különállásra irányuló törekvését, előírva nekik a hellenizmusra való áttérést. Az események csúcspontja a jeruzsálemi Templom olimposzi Jupiternek való szentelése. Ezen események - melyekről a Makkabeusok könyvei számolnak be - azzal a következménnyel jártak, hogy a hithű zsidók összességét vagy passzív ellenállásra, vagy lázadásra kényszerítették. A fegyveres felkelés a Makkabeus fivérek vezetése alatt még egy bizonyos mértékű politikai függetlenség visszaszerzésére is vezetett, úgyszintén vallási függetlenségre is, ami kb. egy évszázadig megmaradt. A Hasmoneusok dinasztiája, mely nevét Makkabeus Júdás egyik ősétől nyerte, valóban kormányozta Palesztinát, egészen addig, amíg római uralom alá nem került. Pompeius Kr.e. 63-ban foglalta el Jeruzsálemet. Palesztina történelmének római periódusában kezdetben a Heródesek dinasztiája volt uralmon. Nagy Heródes (Mt 2,1) uralma, gyakran rémuralma, Kr.e. 40-től 4-ig tartott. Edomita - vagyis nem dávidi - származása, valamint kegyetlensége a zsidó nép részéről engesztelhetetlen gyűlöletet keltett iránta. Halálakor három fia osztozott meg birodalmán. Heródes Antipasz kapta örökségül Galileát (Lk 3,1) és Pereát, ahol Kr.e. 4-től Kr.u. 39-ig uralkodott. Arról nevezetes, hogy ő ölette meg Keresztelő Szent Jánost (Mk 6,17-29) és hogy bizonyos szerepet vitt Jézus elítélésében is (Lk 23,6-16). Archelausról (Mt 2,22), aki Judeát és Szamáriát kapta és Fülöpről, aki a Pereától északra elterülő tartományokat kapta (Lk 3,1), az evangélisták nem tudnak többet, mint neveiket. A döntő súlyú politikai hatalom mindenesetre a római tisztviselők, prefektusok vagy helytartók kezében volt. Az Újszövetség közülük többnek megőrizte emlékét: Poncius Pilátus, aki szám szerint ötödik volt, kegyetlenül gyakorolta tisztségét a 27. és 37. évek között; Félix, kegyetlen és romlott ember (ha hinni lehet Tacitusnak), aki 52-től 60-ig volt helytartó, erősen hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön a polgárháború a joghatósága alatti területeken. Ő előtte jelent meg Pál Cézáreában (ApCsel 23,23-24.26); őt követte Festus (ApCsel 25-26), aki előtt Pál a császárhoz fellebbezett (ApCsel 25,11-12). A helytartók uralmát megszakította a Heródesek hatalmának rövid visszaállítása I. Agrippa személyében, aki Nagy Heródes unokája volt. Ő az Újszövetség szerint a születőben levő egyház egyik első üldözője volt (ApCsel 12,1-23). Ez a néhány közbenső év (39-44) sem vezetett Palesztina helyzetének javulásához. A politikai zavargások csak növekedtek az utolsó helytartók alatt és végül 66-ban odáig jutottak, hogy tényleges lázadás tört ki. Ennek visszaszorítása, amit a rómaiak nagyerővel vittek véghez, 70-ben a jeruzsálemi Templom és a város elpusztításához vezetett. A Templom lerombolásával a zsidók számára lehetetlenné vált vallásuk gyakorlása. A zsidóság teljes politikai, vallási és nemzeti identitásának elvesztése volt történelmének legsúlyosabb katasztrófája. Úgy tűnik, hogy még mielőtt végbementek volna ezek a gyászos események, a kis keresztény közösség elmenekült Jeruzsálemből, hogy menedéket találjon Pellában, a Tízváros egyikében. 70-től kezdve a zsidóság története gyakorlatilag annak a több millió zsidónak történetére szorítkozik, akik az évszázadok során szétszóródtak a Földközi tenger medencéjében, Mezopotámiában egészen Perzsiáig, kiszolgáltatva mindannak a politikai megrázkódtatásnak, amelyek a Közép-Keletet érték. Ennek a szétszóratásban, "diaszpórában" élő népnek legnépesebb közösségei Alexandriában, Antiochiában és Rómában telepedtek meg. A zsidók ott egy különleges jogi helyzetnek örvendtek, amely lehetővé tette számukra egy, a mózesi Törvényen alapuló vallási és polgári igazgatás megtartását. A lappangó, de széleskörű antiszemitizmus hozzájárult e közösségek szociális környezetüktől való elkülönüléséhez, ez azonban csak ritkán mutatkozott meg határozottan erőszakos formában. A diaszpóra zsidóságának vallási és kulturális élete a zsinagóga köré épült, mely intézmény egyszerre helyettesítette és töltötte be az iskola, a kulturális központ és kultikus hely funkcióját. Utóbbi lényegében imából, a Tóra olvasásából és annak magyarázatából állt. Jézus idejében a zsidóság egy homogén szociális-vallási rendszert képviselt, mely Jahvében, a Mindenhatóban és Egyetlenben való hiten alapult, és ami a Tóra vagyis a Törvény mint abszolút szabályzat tiszteletében állt. Ebből a két alapvető elemből kiindulva a zsidó gondolkodásnak igen szabad tere nyílhatott, mivel a vallási vezetőség részéről nagy türelmet élvezhetett. A zsidóság egész élete az isteni Törvény általi megvilágosításban zajlott. Isteni eredete következtében ez a Törvény tökéletesnek számított, ám magyarázatra és értelmezésre szükség volt, hogy alkalmazni lehessen konkrét és egyéni problémákhoz. Hosszú századok gyakorlata során e magyarázói igyekezetnek eredményeként fejlődött ki az írott Tóra körül egy szóbeli hagyomány, amelyet az Elődök Hagyománynak neveztek, és amelyről azt tartották, hogy Mózesig megy vissza a rabbik megszakítás nélküli sora útján. Az Újszövetség az "írástudók" nevet adja e zsidó Tóra-magyarázóknak. Jézus korában ezek nagy tekintélynek örvendtek a nép körében, főként az átlagos rétegekben. Mivel a társadalmon belül teológiai és jogi funkciókat töltöttek be, igen fontos volt szerepük a zsidóság életében. A III. századtól kezdve a rabbik hozzákezdtek ahhoz, hogy írásba fektessék az írástudók hagyományainak teljességét, mely addig csak szóbeli volt. Ez a hatalmas munka a Misna létrejöttét eredményezte (a Törvény továbbadása, kommentár), ami azután belekerült a Talmud gyűjteménybe. A zsidó lét másik pólusa tagadhatatlanul a jeruzsálemi Templom volt, mely felé a nép vallásos és nemzeti érzelmekkel fordult. A Templomot valójában a világ közepének tekintették, annak a helynek, ahol Isten megnyilvánul majd az utolsó napon. Minden nagykorú zsidó férfiú kötelességének, sőt örömének tartotta, hogy megfizesse a kettősdrachma összegű adót, mely a szentély szükségleteinek ellátását szolgálta. A kultikus és liturgikus funkciókat a papok látták el, akiket Áron családjának leszármazottai közül választottak. Feladataik ellátásában a leviták segédkeztek nekik. A jeruzsálemi szentély körül tehát egy egész papi osztály tevékenykedett; szoros hierarchikus rend uralkodott a Főpap főhatalma alatt, aki egyúttal a Főtanács vezetője is volt - ez egy 70 tagú, papokból és laikusokból álló testület polgári és vallási ügyekben egyaránt illetékes volt. Növekvő ellentét állította szembe az írástudókat a papi osztály ezen képviselőivel. Ez az ellentét volt az egyik oka annak a szembenállásnak, mely a Templom és a zsinagóga, másként a szadduceusok és a farizeusok között fennállt. Ez a két irányzat képezte azt, amit általánosan a hivatalos zsidóságnak neveznek. Jézus korában a szadduceusok tekintélye erősen csökkent. Minden szempontból ők voltak a rend fenntartói, mégha az római volt is, egyébként Róma biztosította javadalmaik lényeges részét. Ezért a nép a megszálló pogány hatalommal való együttműködéssel, sőt összejátszással gyanúsította őket. Minden esetre elvesztették a népre folytatott befolyásukat. A nép velük szemben előnyben részesítette ellenfeleiket, a farizeusokat, akikben viszont jó hazafiakat látott, akik hívek az Úrhoz és a Törvényhez, akik méghozzá a híres Hassidimek leszármazottai, akik csatlakoztak az Antiochus Epifanes elleni lázadáshoz a Makkabeusok korában. 70-ben a Templom lerombolása magával hozta a szadduceusok vesztét is, akik teljesen a Templomtól függtek. Ettől az időponttól kezdve a hivatalos zsidóságot csak a farizeus irányzat képviselte. Ezen a két nagy "párt"-on kívül létezett Jézus idejében több szekta is, melyek közül némelyik igen érdekes a kereszténység keletkezése szempontjából. A zeloták szektájáról csak részleges információink vannak, ezek is nehezen értelmezhetőek. Úgy tűnik, hogy a farizeusok pártjának egy szélsőséges csoportja volt. Tagjainak szilárd elhatározása, hogy tiszteletben tartassák a Törvény előírásait, minden eszköz, akár az erőszak segítségével is. Bár időnkint úgy írják le őket, mint közönséges banditákat, inkább vallási fanatisták voltak, akik megingathatatlan ellenállást tanúsítottak minden hatalommal szemben, mely nem közvetlenül a Törvényből eredt. Ennek következtében nem haboztak halállal büntetni azokat, akik - megítélésük szerint - a Törvénnyel szembeni nagyfokú mulasztással vétettek, és még inkább azokat, akik együttműködtek a megszálló pogány hatalmakkal. Lehetséges, hogy Jézus tanítványai közül némelyik, vagy még Pál is, fenntartottak kapcsolatokat evvel a szektával, mielőtt keresztényekké váltak volna. Még a zelótákon kívül figyelemreméltó csoportot képviselnek az esszénusok. Ezeknek szélsőséges ágát a qumráni barlangokban felfedezett tekercsek megfejtése óta még jobban ismerjük: többségükben szerzetesek voltak, ám némelyek közülük a Qumránban levő központi kolostorukon kívül élhettek, és jelentős befolyást gyakorolhattak Palesztina lakosságára. Az esszénusok igen ellenséges viszonyban voltak a zsidó fennhatósággal, főképpen a főpapsággal. Igen szigorúan gyakorolták zsidó vallásukat, ennek ellenére igen sok idegen eszmét fogadtak be, és ezeket teológiájukban alkalmazták. Így valószínűleg iráni befolyás következtében jutottak oda, hogy kifejlesszenek egy kifejezetten dualisztikus tant, mely két szellem, vagy erő radikális szembehelyezkedésen alapszik, az egyik a Jó, a másik a Rossz, melyek engesztelhetetlen küzdelmet vívnak egymással, egészen az utolsó napig, amikor mindenki tanúja lehet a Világosság Fejedelme végleges győzelmének a Sötétség Angyala felett. Az Újszövetség soha nem nevezi meg az esszénusokat; nem tartalmazza semmiféle nyomát annak, hogy az essszénizmusnak közvetlen hatása lett volna a kereszténységre. Annyi azonban bizonyos, hogy olyan személyek, mint Keresztelő János, Jézus és annak első tanítványai inkább álltak az I. századi "szektás" eszméket árasztó zsidó körök, mint a hivatalos zsidóság mellett. Márpedig - amennyire tudomásunk van erről - ezek a körök mind többé-kevésbé szimpatizáltak az esszénus eszmékkel. Nem lehetetlen tehát, hogy a kezdeti idők kereszténysége bizonyos mértékig helyt adott e gondolatoknak, és hogy egy esszénus gondolkodásmód uralkodott az első jeruzsálemi keresztény közösségen belül, legalábbis bizonyos időn át. Az esszénusok aktív részt vállaltak a rómaiak elleni felkelésben. A 70. év viharos eseményei során eltűntek a történelem színpadáról. Azok az események, melyek Jeruzsálem elpusztításához vezettek, tanúságot tesznek az elkeseredésnek arról a fokáról, mely a római helytartók önkényességének alávetett zsidó tömegekben felgyülemlett. A Kr.e. II. századi Palesztinában erősen elterjedt apokaliptikus hiedelmeket a zelóták a nép végső elkeseredésének kifejezésére használták. Egyre inkább gyökeret vert a meggyőződés a zsidók tudatában, hogy Isten már nem késlekedik megszüntetni azt a kihívást, melyet a pogányok Szentföldön való tartózkodása jelent, és hogy helyre fogja állítani uralmát, választottjainak előjogaival egyidejűleg, amikor szemmel látható módon létrehozza országát ezen a földön. Ez az isteni beavatkozás a jelen szenvedések végét volt hivatva jelenteni, ugyanakkor egy új korszak kezdetét, melyből a rossz és az istentelenség száműzve lesz. Ennek közeledtét végül egy sor katasztrófa és szerencsétlenség fellángolása fogja kísérni, melyekkel egyidejűleg Isten minden ellensége véglegesen megsemmisül. E hiedelmeknek összessége alkotja az alacsonyabb zsidó rétegek eszkatológikus elképzeléseit. Időszámításunk I. századában az eszkatológikus remények messze nem alkotnak összefüggő egységet. Inkább meglehetősen zavaros eszmék keveredéséről van szó, melyeket alig lehet kideríteni. Megállapítható azonban az, hogy a keresztény korszak közeledése idején ezek az eszmék határozottan gyökeret vertek, különösen bizonyos körökben. Az Izraelt ért csapások már túlságosan súlyosak ahhoz, hogy értelme legyen abban reménykedni, hogy egy ember, egy történelmi személyiség megváltóként egy napon újra helyre tudja állítani a választott nép méltóságát. Mindinkább egyedül, magától Istentől várják a helyzet megváltozását, és csak egy kozmikus összeomlással és egy teljesen új világ keletkezésével lehet elképzelni az annyira várt fordulatot. Ebben az apokaliptikus beállításban a messiás helye nem mindig túlságosan fontos. Amikor beszélnek róla az apokalipszisek szerzői, úgy tűnik, nem látnak már benne földi messiást, mint régen, akit Jahve kent fel, másképpen szólva királyt Dávid családjából, aki elsősorban politikai és katonai funkciókat vállal magára, hogy biztosítsa Isten segítségével a nép felszabadítását és felvirágoztatását. A messiás alakja egyre inkább természetfeletti lénnyé változik, aki inkább Istenhez tartozik, mint az emberekhez. Bizonyos apokalipszisek Emberfiának nevezik, aki azonban lényegében mennyei személy marad, az emberiséggel való tényleges érintkezési pont nélkül, így például akit a szenvedés nem érinthet. E korszaknak messiási és apokaliptikus elképzeléseinek összessége szolgáltatja a keresztény krisztológia bizonyos részét. Ám Jézus szenvedésekkel teli sorsának tudata arra kényszerítette a keresztényeket, hogy teljesen új tartalmat adjanak annak a keretnek, melyet kortársaik messianizmusa és apokaliptikus eszméi szolgáltattak.
NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A GÖRÖG-RÓMAI VILÁGRÓL
A kereszténység korszakának kezdetén a rómaiak közvetlen örökösei voltak annak a görög birodalomnak, melyet Nagy Sándor hozott létre. Római köntösbe öltöztetve megtaláljuk ugyanazt a tartományi közigazgatást, az egyéni és közösségi életnek ugyanazokat a feltételeit, egyszóval ugyanazt a civilizációt, a közös nyelv is a görög marad. Egy pillantás a római birodalom térképére minden felsorolásnál jobban megmutatja annak kiterjedését. Méretei hatalmasak, és évről-évre jobban megalapozza hatalmát, lecsökkentve az egyéni érvényesülésre irányuló törekvéseket és ellenállva a barbárok (germánok, pártusok) nyomásának. Számtalan hódítás eredményeképpen a birodalom különböző joghelyzetű tartományokat kapcsol össze: Egyiptom a császár személyes tulajdona, aki alkirályi címmel rendel oda prefektust, a protektorátusok a régi királyságok, melyek megtartják hagyományos intézményeiket, valamint a provinciák. Ezek között meg kell különböztetni a szenátusi provinciákat (Ázsiának nevezik a jelenlegi ún. Kisázsiát) és a császári provinciákat, ahol a római hadseregek még állomásoznak és a hatalmat kormányzók gyakorolják, akik csak a császárnak tartoznak felelősséggel. A helytartók olyan tartományokat kormányoztak, melyeket különleges jellegük különböztetett meg (Júdea). Ez az önkényuralmi rendszer, amely a tartományoknak csak az önkormányzat látszatát hagyta meg (tartományi gyűlések), mindenkinek viszonylagos, de tényleges békét biztosított. Ennek hasznát a támogatott kereskedelmi forgalom következtében különösen az ázsiai városok látták. Egyébként a városok bizonyos szabadságnak örvendtek: ezeket a polgárok alkotta gyűlések és főképpen az előkelőségekből álló tanács igazgatták. A testületek szintén jelentős szerepet játszottak a helyi életben. Városának polgáraként egyébként római polgárjogot is nyerhettek emberek: ez az előjog öröklés jogán nyerhető (ez volt Pál esete), megszerezhető volt pénzért, vagy jutalomként kerülhetett megadásra. A római polgár mentesült a testi és megszégyenítő büntetések alól (ApCsel 22,25-29) és a császárhoz való fellebbezés jogát élvezte (ApCsel 25,10 kk). Röviddel a keresztény korszak kezdete előtt a császárokat isteni lényeknek kezdték tekinteni, isten fiainak, isteneknek. Ez a folyamat, melyet erősen befolyásolt a keleti népek hite (Egyiptom, Perzsia), logikus következménye a politikai a helyzetnek: a birodalom egységét a vallási kultusznak kell kifejezésre juttatnia. Tiberius, Claudius és Vespasianus csak az elhalt császárok kultuszát bátorították, de Caligula, Néró és Domitianus már engedték magukat imádni. És tény, hogy ezt a vallást nem Róma erőltette; a császárnak csak szabadjára kellett engednie a provinciák, a városok vagy egyes politikai testületek túlzott alázatoskodását, lelkesedését, háláját. Ez magyarázza e kultusznak bámulatos virágzását (Efezus több templomot szentelt erre a célra), mely a többi vallásos formával teljesen megfért. A főpapokat a helyi magisztrátusokból választották. Ez költséges tisztség volt, de viselőjének valóságos politikai befolyást biztosított, mivel a vallás és a közigazgatás szorosan összefonódott. Ez a helyzet az első keresztényeknek félelmes problémát jelentett: hogyan maradjon valaki jó állampolgár úgy, hogy ne hagyja magát belevonni a császár imádásába? Pál apostol írásainak több részletére fény derül, ha ebben a megvilágításban olvassuk. Az Apokalipszis látomásai sokszor térnek vissza erre az égető problémára. A néptömegek mindenek előtt a családi istenségek védelmet nyújtó kultuszához ragaszkodnak, melyek legközelebb állnak a mindennapi gondokhoz. De a polgári kultuszok azok, a császári kultusszal együtt, mely legjobban megvilágítja ezen időszak vallásának leglényegesebb vonásait: a mindennapi élet mindenestül át van szőve a vallással, olyan vallással, mely még ezen felül hivatalos vallás is. Az emberek életének minden állomása, egyénileg és mint valamilyen szervezet tagjaként (család, népcsoport, testület, város), annak mélységes nyomait viselik. Ennek következtében minden közösségi tisztség természetszerűleg magával vonja a vallás gyakorlásában való aktív részvételt. Egy igen sokrétű vallásosságról van szó (az istenekből egész légió van), de a kultusz mindig rituális. Illő az istenségeket tisztelni, és áldozatokat felajánlani nekik a szabályok szerint: ebből áll a vallásosság. A szertartások liturgikus imákból állnak (megszólítások, az isten meghívása az áldozati szertatásra, jótétemények kérése) és áldozatokból, melyek az istennek felajánlott ajándékok, rendszerint élelmiszerek. Az áldozati adományok egy részét elégetik, a többit a helyi papság vagy a hívek fogyasztják el, vagy eladásra kerül a piacon. Innen adódnak a keresztények problémái, akik ezeket a húsokat megvásárolják, vagy meghívást kapnak ezekre a lakomákra (1Kor 8). Az emberek hálája az őket segítő istennel szemben gyakran fogadalmi ajándékok formájában nyilvánul meg, mint azok, melyeket a jeruzsálemi áldozati állatok megmosására szolgáló medencénél folytatott ásatások során találtak (egy gyógyító istennek szentelt szentély állott ott). Az eszméknek és embereknek keveredése természetesen a keleti, kevésbé józan jellegű kultuszok terjedésének kedvezett. Idézzük az Isis-kultuszt, melyben a sorozatos bevezetési próbák eljuttatták az embert oda, hogy asszimilálódik Osiris-hez, a halott istenséghez, akit Isis varázslatai visszahoztak az életbe. Ez a halhatatlanság biztosításának hírében állott. A misztériumok szorosabban kapcsolódnak a polgári kultuszokhoz és megtartják helyi vonatkozásaikat még akkor is, amikor hírnevük elterjedt az egész birodalomban. Szent rítusokról van szó, melyekre hosszasan készülnek fel, olyan légkörben, melyben a titok fogalma igen nagy helyet foglal el. Legtöbbnyire ezek csak évszakokhoz kötött rítusok, a termékenység biztosítására szánva. Néha azonban biztosítékokat kívánnak nyújtani a hívőknek a síron túli élettel kapcsolatban (mindig csak egyedül a szertartás érdeméből, a tanítás, a hittétel egyáltalán nem játszanak szerepet). Ilyenek eleüsziszi misztériumok és a dionüszoszi misztériumok (Dionysos = Bacchus), ahol a menekülés szükségessége szilaj formában mutatkozott meg, extázis és szent delírium formájában a vad rohanások, és a még félig élő állatok húsából készült lakomák során. Egy olyan isten, aki megengedte híveinek, hogy időszakosan megmeneküljenek a földi körülményektől, nem hagyhatta el híveit haláluk után sem. Íme néhány fő vonása annak a világnak, melyben az első keresztények élete fog lefolyni, megvallva hitüket: egyedül Krisztus az Úr, és nem a császár. Őneki kell tehát engedelmeskedni, kockáztatva, hogy homlokegyenest összeütközésbe kerülnek az egész környező világ vallásos felépítésével. Nem lehet másként Őt imádni, mint megszentelt élettel, olyan magatartással, melyet a szeretet ír elő, aminek Krisztus a tanúja, aki magában viseli az örök élet zálogát.