TOB - Zsidókhoz írt levél
A Zsidókhoz írt levél zavarba ejtheti a modern olvasót.
Átfutva azon, időnként bámulatot érzünk, máskor idegennek
érezzük azt.
Bámulatot érzünk a tanítás sűrítettségén és nem egy
szakasz emberi mélységén. A szerzőnek ugyanis
összehasonlíthatatlan fordulatai vannak Krisztus
transzcendentális voltának kifejezésére, egyidejűleg azonban
valósághűen mutatja meg azt a kivételes szolidaritást, ami
Jézust "testvéreivel" egyesíti. Az Ószövetség
mélységes ismerete minden sorából kitűnik és az Egyház
iránti szeretete hatja át buzdításait.
Egyes vonások ellenben idegenség érzetét keltik: a szerző
sok teret szentel a régi rítusok felidézésének, az
állatáldozatoknak, másrészről viszont nagy
leleményességgel mutatja be szimbolikus módon a szövegeket
és eseményeket és rávezeti az olvasót a földi valóságok
és az égi ősminták közötti, a történelmi tények és az
isteni örökkévalóság közötti kapcsolatra. Számos olvasó
akkor úgy érzi, elvesztette a talajt lába alól, és hogy azt
visszanyerhesse megkísérli közelebbről megvizsgálni a
szöveget, de a stílus burkolt, fátyolozott módja még fokozza
nehézségeit.
Egyébként ennek a műnek az eredete is összetett kérdéseket
vetett fel, egészen az első századoktól kezdve viták
keletkeztek és kétségek merültek fel, amik azután a
reformáció korában új erőre kaptak: kitől származhatott ez
a levél? Lehet-e vagy sem Pál nevéhez kapcsolni? Miért
hasonlít oly kevéssé a nagy páli levelekhez? Kinek címezték
és milyen alkalomból? Valóban levél-e?
Érdemes közelebbről megvizsgálni ezeket a kérdéseket,
mielőtt gyors leltárt készítenénk ennek a lebilincselő
iratnak gazdag tartalmáról.
Vitatott eredet
Az első négy század folyamán a Zsidókhoz írt levél
helyzete sok bizonytalanságot szenvedett. Itt minden esetre
lényeges különbséget kell megállapítani a Keleti és
Nyugati egyházak között.
A Keleti egyházak a Zsidókhoz írt levelet mindig páli
levélnek tekintették. Ez a szilárd hagyomány azonban nem
akadályozta meg a régieket a különbségek
megállapításában, amik a Zsid-et elválasztja a többi páli
levéltől.
Hogy ezeket a különlegességeket magyarázza, Alexandriai
Kelemen úgy tünteti fel a levelet, mint egy Pál által
összeállított héber szöveg görög adaptációját (lásd
Eusebe, Histoire Ecclesiastique, VI, 14,2). Ő Lukács stílusát
véli felfedezni a levélben. Kicsit később Origenes még
világosabban állapítja meg a megkülönböztetéseket: a
gondolatok, mondja, méltók az apostolhoz, de az
összeállítás nyilvánvalóan nem tőle származik, a Zsid
Pál egyik tanítványának műve, aki hűen, de a maga módján
fejezi ki mesterének tanítását. Melyik tanítvány? Origenes
bevallja, hogy nem tudja (ibid. VI. 25,11-13). Az e ponton való
ismeret hiánya nem csökkenti vonzódását a Szentírás e
szövegéhez. Más keleti kommentátorok, akik kevesebb súlyt
helyeznek az irodalmi problémákra, a páli eredet mellett
foglalnak állást, amit Egyházaik hagyománya támaszt alá.
Nyugaton a helyzet különbözött. A levél ismert volt már az
I. század végétől, mivel Római Szent Kelemen a
Korintusiakhoz intézett levelében nyilvánvalóan
felhasználja, de csak bizonyos tartózkodással fogadták el. A
páli hitelességet érintő kétségek előidéztek
bizonytalanságokat a levél sugalmazott voltának értékével
kapcsolatban. Az egyes szekták általi felhasználása még
fokozta a gyanút. A 7. fejezet felhasználták arra, hogy
Melkizedekkel kapcsolatban különös elképzeléseket
erősítsenek meg avval, a rigoristák a Zsid. 6,4-6-ra és
10,26-ra támaszkodtak, hogy tagadják megbocsátást azok
számára, akik elhagyták hitüket a keresztényüldözés
idején, az Ariánusok érvet merítettek a 3,2-ből, annak
állítására, hogy az Ige teremtmény. Philastre de Brescia
tanúsága szerint (Migne, Pl 12, col. 1199), mindez azt
eredményezte, hogy a IV. század végén a levelet nem olvasták
az Egyházakban. Szent Jeromos megállapítja a maga részéről,
hogy a Rómaiak nem tulajdonítják Pálnak a Zsidókhoz írt
levelet (De viris ill. 59), ő maga a szerzőség kérdésének
csak másodlagos jelentőséget tulajdonított (Ep. 129 ad Dard.,
Pl 22, col. 1103), a görög Egyházak hagyománya, akik mindig
is tanúsították, hogy ez az írás a sugalmazott Írások
részét képezi, az ő szemében döntő garanciát jelentett.
Ez volt Szent Ágostonnak is a véleménye (De pecc. mer. 1,50).
A "Kánoni Iratok" IV. században megállapított
lajstroma véget vetettek a bizonytalanságoknak, kifejezetten
megemlítve a Zsidókhoz írt levelet. Mivel azonban azt Szent
Pál levelei közé sorolja be, valószínűleg arra az
eredményre jutottak, hogy előnybe részesítsék azt az
irányzatot, ami a páli hitelességet fogadja el. A
Középkorban a Glossa Ordinaria hasonló véleményt fogadott
el, mint Alexandriai Szent Kelemen: a Zsidókhoz írt levél Pál
levele, amit hűen lefordított Lukács, az apostol halála
után.
A Reformáció idején
A viták újra megindultak a Renaissance idején. Ennek
visszhangját megtalálhatjuk Luthernek 1517-1518-ban -
Wittenbergi manifesztumának évében - e levélhez írt
kommentárjában. Úgy magyarázza a szöveget, mint ami az
Apostoltól származik, még a páli alapvető tant is felfedezi
benne: "Ebben a levélben a kegyelmet dicsőíti a törvény
szerinti emberi igazság gőgjével szemben". De kiemel egy
mondatot, a Zsid 2,3-at, ahol a szerző azok közé sorolja
magát, akik az evangéliumot a tanítványok közvetítésével
kapták meg, ez szerinte "igen erős érv" annak
megmutatására, hogy a levél nem Páltól származik. Pál
valóban, a Galatákhoz írt levélben egészen más nyelvezetet
használ. A 13,19-ben Luther viszont érvet lát a páli
hitelesség mellett, mivel ez a vers a fogságot idézi.
Néhány évvel később, amikor az Újszövetség fordítását
mutatja be, Luther leszögezi álláspontját: a levél nem Pál
műve, sem semelyik apostolé. Nem kevésbé csodálja azonban
azt a mesteri módot, ahogyan az ismeretlen szerző az Írásokat
alkalmazza. De néhány rész, szerinte, nehézségeket okoz: a
levél tagadja a megtérés lehetőségét azok számára, akik a
keresztség után újra bűnbeestek (6,4-6, 10,26, 12,17). Luther
ekkor azt a véleményét fejezi ki, hogy a levél összetett
mű.
Kálvin a maga részéről nem nyilvánít semmiféle kétséget.
A Zsidókhoz írt levélre kijelenti, hogy vitathatatlanul
részét képezi az apostoli írásoknak és a Sátán
mesterkedésének tulajdonítja, hogy a levél tekintélyét
régebben kikezdhették. De nem tekinti azért szent Pál
művének.
A protestáns bibliamagyarázat későbbiekben bizonyos
eltérést mutat fel a véleményekben. A XVII. században a
páli hitelesség tanát újra elfogadták, majdnem
egyöntetűen. Majd ellenkező tan lépett előtérbe.
A hagyomány tanúságtételéhez jobban ragaszkodva a katolikus
tanítók gondja az volt, hogy megvédjék a levél páli
eredetét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tridenti zsinat
visszautasította, hogy határozottan állást foglaljon a
hitelesség kérdésében, ami lehetőséget ad egyik-másik
katolikus kommentátornak (például Estiusnak), hogy fenntartsa
véleményét, miszerint a szerző Pál egy tanítványa, aki
önálló művet hozott létre. A XX. század elejei viták
során a Római Bibliai Bizottság (Commission Biblique Romaine)
megtiltotta a katolikusoknak a páli eredet tagadását,
elismerve, hogy szó volt nem Páltól származó szerkesztésre.
Az újabbkori katolikus kommentátorok a páli eredetet tágabb
értelemben veszik: egyike a legtudományosabbaknak úgy véli,
hogy a levelet Apollo állította össze, Pál vértanúhalála
után (C. SPICQ, A Zsidókhoz írt levél, t. I. pp. 260-261).
A hitelesség kérdése
Valóban, számos érv szól a páli hitelesség ellen. A Zsid
általános modora egyáltalában nem felel meg Pál apostol
temperamentumának. Stílusa túlságosan nyugodt, szerkezete
túl szabályos, a szerző személyisége túlságosan
háttérben marad (lásd 2,3). Fel lehet továbbá fedezni
számtalan különbséget a szóhasználatban, a felhasznált
fordulatokban és Krisztus misztériumának felfogásában.
Nem találhatjuk meg a Zsid-ben a "Krisztus Jézus"
elnevezést, vagy a "Krisztusban" kifejezést, ami
pedig oly gyakori Pálnál. Az Ószövetségből vett idézeteket
soha nem vezeti be, mint "az Írásokat" ("írva
van", "az Írás azt mondja"), hanem mindig, mint
"szavakat" ("azt mondja"). A szerző gyakran
beszél Krisztusnak mennyei trónra emeléséről, de csak
egyszer feltámadásáról a halottak közül (13,20), de még
akkor sem használ szokásos megfogalmazást. Az ő Krisztus papi
bemutatása egyedülálló az Újszövetségben. Röviden,
olyasvalakivel állunk szemben, akinek személyisége erősen
különbözik Pálétól.
Egyesek odáig mentek el, hogy tagadjanak minden kapcsolatot a
levél tartalma és a páli gondolat között. Ez nyilvánvaló
túlzás. Ténylegesen, több elsőrendűen fontos ponton meg
lehet figyelni közeli rokonságot a Zsid és Pál tanítása
között:
1) Krisztus kínhalálát önkéntes engedelmesség szempontja
szerint tárja elénk, a Zsid. 5,8 és 10,9 versben, ugyanúgy,
mint Fil 2,8 és Róm 5,19,-ben.
2) A régi törvény hatástalanságát és annak eltörlését a
Zsid. 7,11-19 és 10,1-10-ben olyan hévvel bizonyítja, ami
semmivel sem marad mögötte a Gal 3,21-25 vagy a Róm 4,15, 5,20
szövegeiben található részletektől. Az Újszövetségben
egyébként nem találhatunk e páli témára ennyire határozott
megfogalmazást.
3) Ellenkező nézőpontból tekintve, a páli levelekben
találhatjuk (1 Kor 5,7, Róm 3,25 és főleg Ef 5,2) a
Zsidókhoz írt levél alapvető témájához a legtisztább
érintkezési pontokat. A Gal 2,20 és Ef 5,2.25 verseket
összehasonlítva jól megmutatkozik hogy a megváltás áldozati
és a főpapi jellegét hogyan világította meg fokozatosan Pál
szövegeiben.
4) Végül nem egy rokon vonást lehet felfedezni a Zsid és a
fogságban írt levelek krisztológiája között, a Fiú Isten
képmása, felemelése az angyalok fölé, a Név, amit elnyer
áldozata következtében. Csupa lényeges megállapítás, amik
ellenkeznek a keleti hagyománynak véleményével a levél
"páli" eredetére vonatkozóan. Hihetjük azt, hogy a
Zsid.-et Pál egy társa állította össze.
A szerő nevének pontos megállapítására nem lehet
vállalkozni. Már az ősi hagyomány is több feltételezés
között ingadozott: felvetődik Lukács, Római Szent Kelemen,
vagy Barnabás neve. De egyikük szerzőségének
megállapítására sem áll rendelkezésre elég tény. Ezért a
mai kor kutatói egyéb neveket kerestek. A leginkább hihető
kétségkívül Luthernek köszönhető, aki előtérbe helyezi
Apollo nevét: zsidó eredetű, Alexandriában hellenisztikus
szellemben nevelkedett, rendelkezik az Írások ismeretével és
ékesszólásáról híres (ApCsel 18,24-28, 1Kor 3,6), mindezek
a vonások kiválóan illenek a Zsidókhoz írt levél
szerzőjére, aminek nyelvezete több ponton hasonlít
Alexandriai Philonéhoz. De az ősi hagyomány teljes hiánya e
tárgyban és Apollo más művével való összehasonlítás
lehetőségének hiánya ezt a szerzőségre vonatkozó
elméletet a bebizonyíthatatlan feltételezések körébe
sorolja. Végül is bele kell törődni, hogy a szerző neve
ismeretlen számunkra.
Irodalmi műfaja: levél, vagy szónoklat?
A levélnek a műfaja is vitára ad okot. Általában levélnek
nevezik, de a Zsid nem kezdődik úgy, mint egy levél, amire
lehet mondani, hogy az apostoli kezdőforma elveszett, vagy
kihagyták: tény az, hogy az első szakasz (1,1-4) nagyszerű
kezdésnek felel meg, de ez nem levél kezdete, ez egy szónoklat
bevezetése. A teljes szerkesztés ugyancsak beszéd jellegét
mutatja. A szerző soha nem mondja azt, hogy ír, hanem mindig
azt, hogy beszél (2,5; 5,11; 6,9; 8,1; 9,5; 11,32). A teljes
irat nem tartalmaz semmiféle kifejezetten levélszerű elemet. A
legutolsó versekhez érve változik meg a hang: 13,22-25 egy
levél befejezése, találhatunk itt néhány szavas hírt, amit
máshol lakó személyeknek küld, ezután következnek a
szokásos üdvözletek és egy kívánság. De e befejezés
előtt, amelynek hangja nincsen semmiféle kapcsolatban a
bevezetésével, egy ünnepélyes mondatot észlelhetünk
(13,20-21), ami valóságos ima formáját mutatja. Mindez arra
vezet, hogy megkülönböztessünk a birtokunkban lévő iratban
egyrészről egy szóban elmondandó szónoklatot (1,1-13,21),
másrészről egy rövid levelet, amit hozzá kapcsoltak
(13,22-25). Elképzelhető, hogy a szónoklat elhangozhatott a
hívők gyülekezete előtt, egy vagy több helyiségben. Ezen
túlmenően elküldésre került más keresztényekhez, akikhez
ez alkalomból néhány szavas hírt és üdvözletet intéztek.
Nem lehetetlen, hogy a szónoklat és a rövid levél két
különböző kéztől származik. A szónoklat stílusa kizárja
azt, hogy az apostolnak tulajdoníthassuk, de a rövid levélről
ezt nem lehet elmondani.
Címzettek
Az írat nem tartalmaz semmiféle pontos megjelölést a
címzettekre vonatkozóan. A cím "Zsidókhoz" nem
képezi a szöveg részét, régi eredetű, de minden
valószínűség szerint akkor választották, amikor az iratot
több más levél gyűjteményébe akarták beilleszteni.
Értelme nem teljesen világos. Az ősi kommentátorok ebből azt
következtették, hogy a címzettek zsidó eredetűek voltak,
akik Palesztinában laktak és héberül beszéltek. Ez a
szemlélet már nem fogadható el, mivel ma már mindenki
elfogadja, hogy a levél görög nyelvében semmi sem vall
görögre való fordításra. Más újabbkoriak azt vallják,
hogy a levél nem-keresztény zsidókhoz szól, még pontosabban
a kumráni szekta tagjaihoz: ez valószínűtlen feltételezés,
mivel a levél nem szólít fel megtérésre, de az
állhatatosságra és a hitben való kitartásra (3,6, 5,12,
6,9-12, stb.). Egyébként, ha van is a levélnek tagadhatatlan
kapcsolata a Holt-tenger közelében, Qumranban talált
írásokkal, igen meglepő rokon vonásokat mutat a
hellenisztikus judaizmussal és felfedezni véltek benne
gnosztikus tanok hatásait is. Ilyen sok különböző
összehasonlítás alapján kiderül, hogy a levél igen gazdag
termőföldből sarjadt. A környezet, ahol kidolgozásra került
igen sok befolyásra reagált érzékenyen. Keresztény
közösségekhez címezték, amik nem újabb alapítások (5,12,
13,7), de azért nem nyúlik vissza eredetük a palesztinai
Egyház első idejeire (lásd 2,3). A kezdeti lelelkesedést
(6,10, 10,32-34) bizonyos lanyhulás követte (5,11, 10,25,
12,3). Az újabb nehézségek kilátása az elbátortalanodás
kísértését idézi elő (10,35-36, 12,4,7,). Bizonyára
hozzájárul a tanok eltérésének veszélye, amelyek
többé-kevésbé judaizálóak (13,9). A judeo-keresztény
befolyás úgy tűnik, mély nyomot hagyott ezekben a
közösségekben.
Körülmények és dátum
A levéljellegű befejezés konkrét körülményekre utal, de
olyan talányos módon, hogy nem vagyunk képesek azt elhelyezni
az időben és térben. Hol és mikor szabadult Timóteus? Honnan
szabadult? Nem tudjuk. Az "itáliai testvérek"
említése nem hoz számunkra világosságot, mivel nem
tudhatjuk, hogy ezek az emberek hol tartózkodtak a rövid levél
megírásakor, és az a tény, hogy a címzettek ismertek
bizonyos itáliai testvéreket természetesen nem elég
személyük megállapításához.
A megírás dátumát szintén igen különböző módon lehet
elképzelni. Néhány kommentátor, megfigyelve bizonyos
archaikus formájú megfogalmazást, a levelet igen korai időre
helyezi, Pál nagy levelei elé. Mások a levél
megszerkesztését későbbre helyezik, egészen az I. század
végére, sőt még azon túl. A Zsid-nek Római Szent Kelemen
által a 95. év táján való alkalmazása kizárja a
túlságosan késői dátumot. Másrészről a levél
krisztológiájának rokonsága a fogságból írt levelekével
egy Pál vértanúságához közeli dátumot sugall. Gondolhatunk
a Jeruzsálemi Templom lerombolása előtti évekre, ami 70-ben
következett be. A szerző ténylegesen a Templom liturgiájára
úgy hivatkozik, mint egy mindig érvényes valóságra (10,1-3).
Felépítés
Ismereteink hiányosságai a Zsid megfogalmazásának
körülményeire vonatkozóan nem jelentenek nagyobb
nehézségeket, mivel ennek a műnek irodalmi jellege jelentős
függetlenséget ad neki az események részleteivel szemben.
Lényegesebb megkülönböztetni a felépítés főbb vonásait.
A régi, két részre való felosztás, az egyik tanító
(1,1-10,18), a másik erkölcsi (10,19-13,25), nem felel meg jól
a szerző szándékának, aki kezdettől váltakoztatja a
tanító szakaszokat a buzdításokkal (lásd 2,1-4; 3,7-4,16;
5,11-6,12), legfőbb gondja lévén egyesíteni a hitet és a
keresztény életet.
A három részre való felosztás: 1) Isten szava (1,1-4,13), 2)
Krisztus főpapsága (4,14-10,18), 3) a keresztény élet
(10,19-végig), érvényes lehet bizonyos pontos
megállapításban, de nem tükrözi vissza híven az adatok
együttesét.
Pontosabb tanulmányozás megvilágítja az összeállítás igen
határozott technikáját, amelynek módszere
("beszúrások", "zárójeles kifejezések"
szimmetrikus szerkezetek) bibliai irodalmi hagyományokhoz
kapcsolódik. Megfigyelhetünk így a bevezetés és az ima
között egy a szerző által bejelentett egymást követő öt
részes struktúrát (lásd a jegyzeteket 1,4; 2,17c; 5,10;
10,36.39; 12,12-13).
I. Egy első részben (1,5-2,18), a szerző szándéka
meghatározni Krisztus "Nevét", azaz meghatározza
Krisztus helyzetét Istennel kapcsolatban (1,5-14) és az
emberekkel kapcsolatban (2,5-18). Erre a célra
összehasonlítást végez az angyalok helyzetével. Ez a
kifejtés Krisztus főpapságának állításába torkollik
(2,17).
II. Egy második részben (3,1-5,10) bemutatja minden papság
két alapvető vonásának Krisztusban való megvalósulását:
Krisztus hűséges Istenhez (3,1-6) és szolidáris az emberekkel
(4,15-5,10), helyzete egyszerre hasonlítható össze Mózesével
(3,2) és Áronéval (5,4). E közé a két összehasonlítás
közé a szerző egy hosszú buzdítást szúr be a keresztény
hivők számára (3,7-4,14).
III. A harmadik rész (5,11-10,39) a tant teljességében fejezi
ki, mivel Krisztus papságának sajátos vonásait világítja
meg: Krisztus újfajta, magasabb rendű pap (7,1-28), személyes
áldozata merőben különbözik a régi rítusoktól és utat
nyitott a valóságos szentélybe (8,1-9,28), ténylegesen
megszerezte nekünk a bűnök bocsánatát (10,1-18). Ez az
áldozat véget vet a régi papságnak, a régi törvénynek, a
régi Szövetségnek. Ez a rész lényegesebb, mint a többi,
ezért bevezetéssel (5,11-6,20) és befejezéssel (10,19-39) van
ellátva.
IV. Hogy rávezesse a keresztényeket a Krisztus áldozata által
megnyitott útra egy negyedik rész (11,1-12,13) a lelki élet
két alapvető szempontjára mutat rá: a régiek példáján
alapuló hitre (11,1-40) és a szükséges kitartásra (12,1-13).
V. Végül az utolsó rész (12,14-13,18) felvázolja a
keresztény élet képét, híva a keresztényeket, hogy bátran
induljanak meg a szentség és békesség útján.
Krisztus papsága
Könnyű észlelni, hogy a Zsidókhoz írt levél tanításbeli
tartalma mindenek előtt Krisztus misztériumát főpapságának
bemutatásával kívánja megvilágítani. A Zsid ténylegesen az
Újszövetség egyetlen írása, amelyik Krisztust papi és
főpapi címekkel illeti. Ez egy nagyfontosságú tény. Így
kerülnek kifejezésre az összefüggések, amik a keresztény
hit és a bibliai hagyomány egyik fő ágazata között
fennállnak, aközött, ami a kultuszra vonatkozik: rítusok és
áldozatok, papság, Izrael Istenének szentélye.
Első látásra Jézus személye és műve semmiképpen nem
kapcsolódik a vallás ilyen kifejezési módjához. Jézus nem
tartozott a papi rendbe és sohasem tartott igényt papi
méltóságra. A Kálvária eseménye pedig külsőleg semmiféle
rituális vonást nem mutatott. Jézus halála ott úgy tűnik
fel, mint törvényes büntetés, megszégyenítő bírósági
aktus, ami kirekeszti Isten népéből, mikor pedig az áldozat
egy dicsőítő rituális aktus, ami egyesít Istennel.
Hogy Krisztus kínhalálának és feltámadásának áldozat
jellegét teljességgel megérthessük kettős túllépésre van
szükség: egyrészről meg kell világítani a hagyományos
felfogás szűk látókörét, ami a rítusok elvégzéséhez
kötődött, másrészről fel kell ismerni, a látszaton
túljutva, az esemény mély értelmét. A prófétai szövegek
(Iz 53,10) és Jézus szavainak hatására (1Kor 11,25), valamint
egyes körülmények által vezetve, mint a Passió húsvéti
dátuma, a keresztény gondolkodás megnyílt erre a
világosságra (lásd 1Kor 5,7, Róm 3,25, Ef 5,2, 1Pt 1,19). A
Zsidókhoz írt levéllel a megbizonyosodás eléri a teljes
megkívánt világosságát. Nem lehetett eljutni erre az
eredményre a régi ritusok és az állatáldozatok figyelmes
összehasonlítása nélkül. Ez a felelevenítés - amint már
mondottuk - jár avval a kockázattal, hogy elbátortalanítja a
modern olvasót. De meg kell látnunk, hogy a szerzőtől távol
áll megállni ezen szinten, csak azért szól ezekről, hogy a
hívőket túlsegítse rajtuk.
A kínszenvedése következtében megdicsőült Krisztusban
ismeri fel a papság tökéletes beteljesedését: Isten Fia és
az emberek testvére, a megdicsőült Krisztus biztosítja az
emberek számára Istenhez jutásukat, tehát főpap. Papsága
Áron papságának utódja (5,4-5), de felülmúlva őt: a 110
zsoltár tanúságtétele szerint. Isten újfajta papot akart
támasztani "Melkizedek rendje szerint" (7,1-28).
Krisztus halála és megdicsőülése valóságos áldozat, azt
kell mondanunk: az egyetlen áldozat, amelyik helyettesíti az
összes régi áldozatot. Azok valóban földi szintre
korlátozódnak, hagyományos gesztusok, amik nem tudták
mélyebben megtisztítani a lelkiismeretet (9,9, 10,1-4), sem
felemelni az embert Istenhez. Krisztus halála ezzel szemben
személyes, tökéletes áldozati ajándék (9,14), felöleli az
embert teljes egészében és teljesen alárendeli Isten
akaratának (5,8; 10,9-10). Ugyanakkor megújítja teljes
egészében és bensőséges viszonyba helyezi Istennel. Halála
által Krisztus mennyei pappá vált (9,24), véghezvitte a
bűnöktől való megtisztulást és egy új és örök
szövetséget hozott létre (9,15; 13,20). Vére szabad utat
nyitott nekünk Isten felé (10,19). Mindez egy isteni mű, Isten
ajándéka az embereknek, mivel Isten maga valósította meg
Fiában az embernek ezt a gyökeres megváltozását (2,10).
A keresztény állapot
A keresztény állapotot mindenek előtt Istennel papi
vonatkozásban való helyeztetét határozza meg. Aminek a régi,
Engesztelés napi liturgia (Lev 16) csak előképe volt, gyenge
próbálkozások formájában (Zsid 9,9; 10,1), az Krisztus
egyetlen áldozatában teljes valósággá vált. "Főpapunk
van" (8,1; lásd 4,14-15, 10,21), tökéletes főpap, aki
mindnyájunkért behatolt az igazi szentélybe (9,12) és aki
mostantól kezdve Istennél képvisel minket (7,25; 9,24).
Megnyitotta nekünk az utat, őt követve meghívottak vagyunk
Istent teljes bizalommal megközelíteni (4,16; 7,19; 10,22). A
bűn el van törölve (9,26; 10,12), az ellenség le van győzve
(2,14), a végleges szabadítás meg van nyerve (2,15; 9,12). A
keresztények mostantól részesei az eljövendő világ javainak
(6,4-5), a örök királyság birtokosai lesznek (12,28).
Számukra már megkezdődött az új korszak (1,2; 9,26).
Ez nem azt jelenti, hogy már megérkeztek a célba. Mennyei
elhivatottságuk (3,1) még nem teljesedett be egészen. Létük
továbbra is a földi világban folyik le, ahol nincsen
maradandó lakásuk és az eljövendő haza felé törekszenek
(13,14). Megváltójuknak második megjelenését várják
(9,28). Észlelik annak a Napnak közelségét (10,25.37), de
még nem élvezhetik teljes világosságát.
Istennel való kapcsolatuk Krisztus által valóságos és
szoros, de ezt a hitben nyerik el. Mostantól csak a hit által
juthatnak el Isten nyugalma országába (4,3). Ha hagyják
szívükbe hatolni a hitetlenséget, ez elválasztja őket
Krisztustól (3,14) és Istentől (3,12; 10,38), elveszésre
vannak ítélve (10,39). A hitről szólva a szerző két
meglehetősen különböző szempontot egyesít, az egyik
intelektuálisabb, ez a hit tartalmát pontosítja (11,1b.3.6), a
másik egzisztenciálisabb, ami a hit dinamizmusát mutatja meg
és közelíti a reményhez (11,1.a.8-10, stb.). A görög és a
zsidó mentalitás így egymás mellett jelenik meg.
Ez az amit meg lehet figyelni más kifejtésekben is. A régi
kultusz például kettős kapcsolattal kerül kifejezésre: a
szerző itt egyszerre mutatja meg a megváltoztathatatlan mennyei
valóság visszfényét (8,5; 9,24) és egy
"eljövendő" esemény előképét, Krisztus
áldozatáét, aminek jelentősége eszkatologikus (9,7-12). A
levél tipológiája ezáltal gazdagon összetett. Meg lehet
figyelni ugyancsak, hogy a szerző hogyan képes összekapcsolni
az állandó törekvést az örök értékek elérésére avval
az erős hangsúllyal, amit egy történelmi tény döntő
hatékonyságára helyez, ami "egyetlen egyszer"
történt meg (9,26.28), "egyszer mindenki számára"
(7,27; 9,12; 10,10). Ez a paradoxnak tűnő összekapcsolása
két olyan perspektívának, amit összeegyeztethetetlennek
gondolnánk, világosan bizonyítja szellemének éleslátását,
de egyidejűleg és főként hitének mélységét.
Mellőzve a páli szembehelyezést a hit és a művek között,
ami sehol sem jelenik meg a Zsid-ben, a szerző inkább azt
mutatja meg, hogy a hit gazdag művekben és mindennek ami az
Ószövetségben érvényesként igazolódott a hit volt az
alapja. Egyébként aláhúzza, hogy a megpróbáltatásnak abban
a helyzetében, amiben vagyunk, hitünknek kettőzött
kitartásra van szüksége (6,12; 10,36; 12,1-13). Ha Krisztus
magára vette a szenvedést és az emberi halált és
dicsőségének (2,9) és a mi üdvösségünknek útját ebből
alakította ki (5,8-9), ez nem azért történt, hogy felmentsen
minket az ezekkel való szembenézéstől, hanem hogy
szembenézhessünk azokkal, reménnyel eltelve (12,2-3). Bár
állandóan hangoztatja az egyetlen áldozatnak, Krisztus
áldozatának tökéletes hatékonyságát, a szerző nem habozik
a keresztény életet "áldozatok" (többes számban)
felajánlásaként beállítni: 13,16). Felszólítja a
hívőket, hogy emeljenek fel Istenhez, Jézus Krisztus által,
egy folyamatos "dicsérő áldozatot"(13,15),
másrészről elfogadja áldozati értéknek a testvéri és
irgalmassági szolgálatokkal töltött életet (13,16). Krisztus
áldozatának példájaként és egységben vele a keresztény
nem helyezi a kultuszt az élet mellé, hanem Istennel egyesül
tényleges létével. Ez semmiképpen nem jelenti a teljes
valójában való elmerülést a földi otthonban (lásd
13,12-14), sem pedig a minden keresztény közösségből való
kiválást. A szerző felhívja a figyelmet a keresztények
közötti összetartás szükségességére: gondoskodás
egymásról (3,12; 4,1,11; 10,24; 12,15), állandó érdeklődés
a keresztény közösségek iránt (10,25), engedelmesség az
elöljárókkal szemben (13,17). Több alkalommal értésre adja
milyen fontosságot tulajdonít az igehirdetésnek (4,2; 5,11;
13,7) és a keresztény liturgiának (6,4; 10,19-22.29; 13,10).
Valóban illúzió lenne azt gondolni, hogy Istenhez érhetünk,
anélkül hogy egyesülnénk Krisztussal és testvéreivel. A
Zsidókhoz írt levél, amint látjuk, a keresztény életről
igen pontos és rendkívül kiegyensúlyozott képet ad.
Az Ószövetség és az Újszövetség
dialektikája
A Zsidókhoz írt levél utolsó szempontja különleges
figyelmet igényel. Talán jobban, mint minden más
Újszövetségben szereplő írás a Zsid megmutatja hogyan
teljesedtek be Krisztusban az ószövetségi írások és
felidézi a kapcsolatok összességét, amik ezt a keresztényi
beteljesedést meghatározzák. Egy összetett, sőt paradox
együttesről van szó, mivel állítást és tagadást egyesít,
hogy végül váratlan túlemelkedésre jusson. A legjelentősebb
példa erre Krisztus áldozata: egy értelemben Krisztus
kereszthalála maga az ősi kultusz tagadása, úgy tűnik, semmi
kapcsolata vele, ellentétes nem egy ponton. A figyelmes szem
azonban mély folyamatosságot fedez fel: egyik oldalon, mint a
másikon egy áldozatot ajánlanak fel Istennek, ami a vér
kiontásáig megy el és aminek célja a bűnök megbocsátása.
De milyen felsőbbrendűség Krisztus esetében! A rituális
állatfeláldozás után egy a végsőkig vitt személyes
feláldozás következik, Isten iránti tökéletes
engedelmességben és teljes szolidaritással az emberek felé.
Ezért a régi kultusszal elérni kívánt célt most egyszerre,
mindenkiért elérte ez az áldozat, az összes régi rítus
kiküszöbölődik.
Ez a példa messze nem egyedülálló. Művének teljes
terjedelme során a szerző szembeállítja az ígéreteket és
azok beteljesedését, az ősi előképeket és azok
megvalósulását és mindig megvilágítja a különböző
kapcsolatokat, amik Isten tervének teljesedését jellemzik.
Kifinomult érzéke van ennek a tervnek folyamatosságához, ami
a két Szövetség egységét adja meg, de pontosan tudatában
van a Krisztus által hozott kinyilatkoztatás újságának és
végleges jellegének.
Összefoglalás
Ha kell is bizonyos erőfeszítés a Zsidókhoz írt levél
szövegének megközelítéséhez, hamarosan bő jutalmat nyer
az. Az Újszövetségnek ebben az írásában olyan intenzív
vágy fejeződik ki az Istennel való egységre lépésre, olyan
mély tanítást találhatunk Krisztusról való elmélkedésről
és a keresztény lét nehézségeinek annyira valóságos
megértését, hogy nem fáradunk bele visszatérni ezekhez a
tartalmas lapokhoz. Az ebből származó hasznunk vitathatatlan,
időnket a legértékesebben töltöttük. A Zsidókhoz írt
levél valóban tájékozatlan és elbátortalanodással
fenyegetett keresztényekhez szól. A legvalóságosabb
gyógyszert nyújtja erre a bajra: nem határozatlan erkölcsi
buzdításokat nyújt, hanem komoly erőfeszítést fejt ki a
Krisztusban való hit elmélyítésére.